Kilenc év hosszú idő, de egyáltalán nem vagyok ellensége annak, ha egy zenekar csak akkor szólal meg, ha van mondanivalója. Mint a Winger példája is mutatja, aki képes erre és nem kényszerből termel, annál a végeredmény is nagyobbat üt. Különösebben nincs is értelme szaporítani a szót: a lényeg annyi, hogy a Seven toronymagasan kiemelkedik az idei felhozatalból – nemcsak a melodikus fertályon, hanem a teljes rock/metál-színteret tekintve is –, és noha igazi újdonságokat már nem villant, lazán hozza a bandától elvárt zenei minőséget. Bónusz örömhír, hogy Paul Taylor fix visszaigazolásával mostanra tényleg a teljes klasszik brancs felsorakozott az ügy mellé, vagyis a felállás sem lehetne ennél jobb.
