Shock!

A napokban jelent meg John Corabi első, saját dalokat tartalmazó szólólemeze, a New Day. A többek között a The Dead Daisies, a Mötley Crüe és a The Scream éléről ismert frontember épp rövidke európai turnén mutatja be az új dalokat, és szerencsére a menetrendbe Budapest is belefért. Nem indult viszont zökkenőmentesen a dolog, mivel a zenekar órákra beragadt az M1-es autópályán kialakult torlódásba, így csak a kapunyitás előtt két órával estek be az Analogba.

Előzenekaruk, a The Great Alone koncertjét így fél órával el is kellett tolni. A francia/sváci kooperációban működő négyesfogat 45 percet kapott a színpadon, amit alaposan ki is használtak. Bár Corabihoz viszonyítva teljesen stílusidegen volt ez a jobb híján modern metálnak nevezhető muzsika, a produkció abszolút megállta a helyét. Kifejezetten jól szóltak, mélyre hangolt, sokszor meglepő vokális megoldásokat is alkalmazó dalaik rendben voltak, és énekesnőjük, az egész előadás középpontjában helyet foglaló Murielle is jó frontembernek bizonyult. Őket még viszonylag kevesen nézték, de aki ott volt, annak többségében bejött, amit látott.

Ezen a ponton aztán volt egy kis kommunikációs zavar, lévén a zenekari késés miatt az esemény Facebook-oldalán megjelent egy közlemény, amely szerint John Corabi és barátai az eredeti időponthoz képest 30 perccel később, csak 21:00-kor kezdenek. Aztán mégis a húrok közé csaptak pontban 20:30-kor. Remélhetőleg senki nem maradt le a koncert elejéről...

John már a The Dead Daisiesben is hozzászokhatott az all-star típusú felállásokhoz, így fel sem merült benne, hogy Geoff Tate-hez hasonlóan ismeretlen fiatalokkal kísértesse magát friss lemezének turnéján. Ráadásul a zenebizniszben eltöltött évtizedek alatt rengeteg, komoly reputációval rendelkező figurával hozta össze az élet, aminek köszönhetően néhány telefon elég volt, hogy a klasszikus hard rock muzsikák krémjéből összejöjjön ez a brutális nevekből álló brigád. Bár Marti Frederiksen gitáros/dalszerző/csúcsproducer erre a körre nem tudott csatlakozni, John mellett az Analogban is ott volt a színpadon a Tesla ex-dobosa, Troy Luccketta, a wingeres Paul Taylor, a Whitesnake-ben feltűnt Michael Devin és Jeremy Asbrock is Ace Frehley zenekarából. Ez a névsor már önmagában is garancia a magas minőségre, és természetesen el is hozták nekünk Amerikát. A fickóknak egyszerűen vérében van a showbiznisz meg a rockzene: másfél órás koncertjük minden pillanatából sütött a végtelen lazasággal előadott abszolút profizmus. Ezt, így, ezen a színvonalon tényleg csak amerikaiak tudják művelni. Pont.

A programot John szólólemezének címadója, a New Day nyitotta, majd másodikként érkezett a That Memory. Ekkor még nem szóltak jól – kicsit kásás volt a sound, és Paul Taylor billentyűi is eléggé elvesztek a masszában –, de a harmadiknak bedobott The Dead Daisies-dalra, a motorosoknak ajánlott I'm Gonna Ride-ra már összeállt a kép. Kissé szokatlan módon John már a buli legelején ellőtte a zenekari bemutatkozást, majd mentünk tovább még egy sajáttal, a One More Shottal. Előre lehetett tudni, hogy bár hivatalosan ez a New Day lemezbemutatója, John teljes karrierjéből szemezget majd a fellépéseken. Union- és The Scream-, meg persze Mötley-nótákra is lehetett tehát számítani, ami nyilván komoly vonzerőt jelentett a tábor számára. Elsőként a Bruce Kulickkal gründolt banda, a Union került terítékre, amelynek bemutatkozó lemezéről érkezett a Love (I Don't Need It Anymore), majd személyes kedvencem, a The Blue Room korong nyitónótája, a Do Your Own Thing. Sosem gondoltam volna, hogy valaha szerencsém lesz ezeket élőben is hallani! Hatalmas élményt jelentett mindkettő, akárcsak a The Scream gyönyörű, John által szólóban és akusztikusan előadott Father, Mother, Sonja, ami a szintén így megszólaltatott Good To Be Back Here Againt követte. Anno a The Scream egy zeneipari szakemberek által összerakott, reménybeli sikerbanda volt, akik végül egyetlenegy lemezig jutottak. Azon viszont volt pár csodálatos darab, és a szövegében rendkívül intim Father, Mother, Son mindenképpen egyike ezeknek.

A programba belefért még a Love (That 'll Never Be), majd a When I Was Young és a 1969 repített vissza minket John régmúltjába, hogy ezeket követően ráforduljunk a buli lezárására. Énekelhetett Corabi karrierje során bárhol, jelentethetett meg bármennyi lemezt, az emberek mégis mindig, mindenhol Azokat A Bizonyos Mötley-Dalokat akarják hallani tőle – önéletrajzának címében ő maga is a másik Mötley Crüe-énekesként hivatkozik magára. Ha alapos merítésről nem is beszélhetünk, az 1994-es korong legnagyobb slágere, a Hooligan's Holiday azért felcsendült, viszont sajnos nem eredeti formájában. Mivel John karrierjéből minden mást úgy játszottak, ahogy anno lemezen is hallható volt, kár volt pont ezt nashville-esíteni... Szerencsére a Daisies koncertjeinek elmaradhatatlan tartozékát képező feldolgozást, a Midnight Mosest, meg a The Scream legnagyobb slágerét, a Man In The Moont már nem gyúrták át zeneileg, utóbbi pedig egyértelműen a buli katartikus csúcspontját jelentette. Röviddel a levonulás után meg már mindenki kint fotózkodott, dedikált a színpad előtt.

A délutáni dugó nyilván szült némi feszültséget, de a koncerten és utána láthatóan kifejezetten jól érezte magát a zenekar. Sőt, azt is megsúgták, hogy élő- és feldolgozáslemezre is készülnek közösen. Ha lesz ezeknek turnéja, kanyarodhatnának megint erre!

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)