Reményeink szerint egyre több koncertbeszámolóval jelentkezünk majd, ahogy egyre jobban megyünk befelé a nyárba, de mivel főleg hazai előadókat tudunk mostanában megnézni, természetesen nem szeretnénk túlreprezentálni egyiküket sem. Mégis érdemesnek gondoltuk megemlékezni a valóban nagyszabású parkos koncert után egy „sima″ Tankcsapda-buliról is, mert ezúttal a helyszín is különleges volt, és közel harminc éve személyes kötődésem is van hozzá.
Eljött hát ez a nap is. Amikor, emberemlékezet óta először, újra lehet „nagykoncertre” menni, és ezzel megteszünk egy újabb lépést afelé, hogy a normálisnak vélt életünket visszakapjuk. Persze, azóta már bennünk a chip, és újabb plasztikkártya őrzi adatainkat, de hát valamit valamiért. És a Tankcsapda harmincéves történetének első évtizedét elmesél...
A Mad Robots idei lemeze, a Pareidolia nálam az év egyik legjobbja úgy anblokk, és ahogy telnek-múlnak a hónapok, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy ugyan teljesen véletlenül, de ez a furcsa, kicsit nyomasztó hangulatú, mégis magával ragadó zene tökéletes lenyomata 2020-nak. Ilyen gondolatokkal nekifutva elmondhatatlanul vártam már ezt a szeptem...
165 nap. Pontosan ennyi nap telt el az utolsó koncert óta, amit láttam , ha nem sarkítanék, mert augusztus nyolcadikán megnéztem kedves barátaim bimbózó korszakban lévő zenekarának performanszát, de oda még fényképezőt sem vittem, tényleg a puszta szórakozás motivált azon az estén. Szóval maradjunk a százhatvanöt napnál, jól is hangzik, illetve borza...
Hozzanak bármit is az elkövetkező hónapok, az idei év szava már mindenképpen a karanténkoncert lesz. Sajnálatosan magabiztos kijelentésemet mi sem igazolja jobban, mint hogy február környékén még csak találgattuk volna a szó jelentését, három hónappal később viszont aligha kell a jelenség mibenlétét magyaráznom, szerintem mindenki tudja, hogy miről...
Ha a Magreb-térséget homogén egésznek vesszük, elmondható, hogy kulturálisan felettébb inspiráló régióról van szó, hiszen nemcsak neves honfitársainkat ihlette meg (egyikük hollywoodi rendező, másikuk – aki élt is itt – író-világcsavargó), hanem Robert Plant és Jimmy Page fél-reunionját is jó huszonöt éve, sőt, az énekes a mai napig igen sokat merí...
Prong és Unearth együtt a Hajón! Mikor először olvastam a hírt, kapásból borítékoltam volna a teltházat, hiszen a Prong egyértelműen kultikus, underground kedvenc itthon, akik ráadásul nem is járnak errefelé olyan gyakran, és az Unearth is műfajának megbecsült tagja. Méregerős összeállítás ez tehát, még akkor is, ha műfajilag elég távol áll egymást...
Lehet, hogy ha valaki úgy '92 körül, a Ladybird's Bite demójának hammeres megjelenése környékén közli Garamszegi „Leo″ Zoltánnal: nem egészen harminc év múlva többszörös platinalemezes rocksztárként játszik majd Budapesten, egy arénában tízezer ember előtt úgy, hogy a Megadeth az előzenekara, talán még ő is elnézően mosolyog. Vagy ki tudja, lehet, ...
Az utóbbi években kis túlzással nehezebb volt elkerülni, mint belebotlani a Leprousba a különböző koncerttermekben, nekem valamiképpen eddig mégis sikerült abszolválnom ezt a fegyvertényt. A notoddeniek pedig több saját jogú slágert írtak az utóbbi lemezeikre, mint talán bárki más a progmetal-színtéren, és ezeket olyan bámulatos módon tálalják, ami...
Annak ellenére, hogy a zenekar kapcsán, még táboron belül is – azon kívül meg pláne – minimum egy évtizede mindenki szürkülésről és színvonalcsökkenésről beszél, kétségtelen, hogy mára a Dream Theater vált a vezetőjévé annak, amit a műfaj aranykorában progresszív metal színtérnek neveztek. Az akkori szentháromság másik két tagja, a Queensryche és a...
Pat Torpey halála miatt úgy tűnik, ha az ember mostanában Mr. Big-dalokat akar élőben hallani, akkor erre az az egyetlen esélye, ha megnézi Eric Martin kvázi haknifellépéseinek egyikét. Billy Sheehan beletemetkezett a Sons Of Apollóba, Paul Gilbert pedig leginkább szólólemezeivel molyol, így Martinra maradt a Mr. Big örökségének ápolása – vagy ha j...
Adott a világ egyik vezető metalcsapata, akik szinte napra pontosan öt évvel utolsó itteni bulijuk után térnek vissza a fővárosba. Mellettük ott egy underground, de a maga műfajában szintén gyakorlatilag mindent elért zenekar, meg (hivatalos infó, mielőtt még) kétszáz fő híján tízezer ember a lefedett felső karéjokkal, de maximálisra növelt küzdőtérrel...
Legutóbbi alkalommal – alig több mint egy éve volt – már kacérkodtam a gondolattal, hogy meg kéne nézni Vinnie Moore-t, már csak azért is, mert akkor járt először nálunk. Aztán végül nem úgy alakult, most viszont minden szempontból jó volt az időzítés, hogy egy éveleji kellemes vasárnap estét a hangjegyszaporítás jegyében töltsek el, az instrumentá...
A 2019-es év koncertfronton egy keserédes eseménnyel zárult a hazai prog-szcéna számára. A darkos komplex zenéje alapján sokkal nagyobb karrierre hivatott Miserium zenekar bizony úgy döntött, hogy tíz év, valamint két és fél lemez után beszünteti tevékenységét. A szomorú apropó adott volt, de szerencsére a rezignált szájbiggyesztés helyett sikerült...
Bár annak idején én emlékeztem meg a Jinjer első magyarországi fellépéséről , ahol is csutkára megtelt a Dürer középterme, álmomban nem gondoltam volna, hogy három évvel később a Barba Negrát fogják teljesen megtölteni headliner sztárbandaként, egy olyan zenekar vendégeskedésével, akik inkább hatásaik, mintsem kortársaik. Mert ugye az ténykérdés, hog...
Sok példát látunk-láthattunk már zenekari osztódásra itthon és külföldön, az embernek ma már szeme se rebben az ilyen hírek hallatán, és végül is mindig van érthető indok, ha más nem, akkor jogi. A jelenség tehát szépen lassan legitimizálódik a legendásan rugalmatlan és vaskalapos rockközönség köreiben is. Mégis, a Gotthard tulajdonképpeni megkettő...
Amikor ennek a koncertnek a híre elért, még valamikor tavasszal, hirtelen még csodálkozni is elfelejtettem. Húsz évvel az első, mindeddig egyetlen, általam botor módon kihagyott koncert után, itthoni találkozásunkat rég a lehetetlenségek közé elkönyvelve, a norvég black metallal is jó kapcsolatot ápoló Dødheimsgard érkezésének előszele szabályosan ...
Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Johnny Gioeli zenekara maximum csak olyan, mint a Hardline, de nem az. Mert gondoljunk csak bele: jogosan hívná-e magát Savatage-nak Zak Stevens, ha rajta kívül csupa olyan olasz bérmuzsikus játszana a formációban, akiknek köze nincs az eredeti csapathoz? De hozhatnám példaként Jorn Landét és az...
Legutoljára két és fél évvel ezelőtt láttam a Deep Purple-t , a már akkor is futó The Long Goodbye turné keretében. Ahogy pedig az világosan látszik is, a körút elnevezése több mint találó, hiszen a veterán csapat még mindig ezen címke alatt van úton, az aktuális dátumok közé pedig idén egy magyar megálló is befért. A Purple mindig is szerette Magy...
Májusban szólt Szilviánk, miszerint hogy a zselébe maradt ki nekünk eddig ez a zenekar, mikor tisztára táncos-diszkós-bugis zenéjük van, pont olyan, ami nekünk, térdsérülésekkel terhelt szerkesztőségünknek kell. Átfutottam gyorsan a videóikat, tényleg rokonszenves volt az az elsőre balféknek tűnő megjelenés, a direkt, már-már paródiaszerűen diszkós...
Öt év után tért vissza hozzánk Billy Milano és a Method Of Destruction, hogy rövid, de annál tömörebb, szuperintenzív bulit vezessen le a Dürer középső termét csurig töltő, jobbára negyvenes arcoknak. Sajnos az ezt megelőző első és egyetlen magyar M.O.D.-bulira nem tudtam elmenni, így ez volt az az este, amikor végre élőben is szembesülhettem Billy...
Aki jelen volt 2015-ben, a Barba Negrában a Ghost első budapesti fellépésén , és eljött tegnap az Arénába is, valószínűleg ugyanazt tapasztalta, amit én: a két buli volumenében több dimenziónyi eltérés mutatkozott. Tudom, sokan bánják, hogy Tobias Forge végérvényesen a középutas mainstream rockbandák közé kormányozta kreálmányát, nekik azonban el kel...
Őszintén szólva Simonék négy évvel ezelőtti – egészen mostanáig egyetlen – magyar földön adott koncertjének relatíve sovány nézőszáma alapján egyértelműen arra következtettem, hogy visszatérésben nagyon nem is érdemes reménykednünk. Egyúttal azóta is minden adódó alkalommal értetlenkedésemnek adok hangot azzal kapcsolatban, hogy egy Simon Phillips-sz...
Mióta a napjainkban éppen újraéledőben lévő The Art Of Dethronement hegedűsétől kábé 2000 körül kaptam egy Orphaned Land-kazettát, nagyon szeretem az autentikus keleti dallamokkal operáló, komplexebb zenét játszó bandákat. Az izraeli banda, akik az oriental metal (al)stílus keresztapjának (bár ez pont nem a megfelelő szó...) számítanak, 2011-ben ho...
A The Three Tremors a Cage-vokalista Sean Peck agyszüleménye, és gyakorlatilag az amerikai power metalosok legutolsó felállását jelenti, kiegészülve két sikolygéppel, a Judas Priest és az Iced Earth mellett számtalan egyéb formáció éléről is ismert Tim „Ripper" Owensszel, valamint a Jag Panzer-főnök Harry „The Tyrant" Conklinnal. Legalábbis papíron...
The Day That Never Comes – akár ezzel a Metallicától kölcsönvett matricával is felcímkézhettük volna Jeff Watersék budapesti fellépését, hiszen ezt a koncertet eredetileg tavaly novemberben tartották volna, de Jeffék az egész kört áttolták egy évvel későbbre. Ráadásul az előjelek ezúttal sem voltak épp biztatóak, hiszen a csapat kolozsvári fellépés...
Valamikor 1990 körül, a Headbangers Ball című MTV-műsorban megláttam egy fekete-fehér klipet, ahol négy, az adott kornak megfelelő külsejű metal arc az amerikai útról énekelt, valami olyan dallamosan reszelős, mégis fogós formában, ami akkoriban újdonságnak számított, és pillanatok alatt a dal rabjává váltam. Huszonkilenc évvel később pedig ünneplő...
Facebook
Twitter