Ha a Magreb-térséget homogén egésznek vesszük, elmondható, hogy kulturálisan felettébb inspiráló régióról van szó, hiszen nemcsak neves honfitársainkat ihlette meg (egyikük hollywoodi rendező, másikuk – aki élt is itt – író-világcsavargó), hanem Robert Plant és Jimmy Page fél-reunionját is jó huszonöt éve, sőt, az énekes a mai napig igen sokat merít az itteni „világzenéből". Így tehát, bármennyire is rácsodálkoztunk úgy tizenkét éve a tunéziai Myrath bemutatkozó lemezére, végülis nem annyira meglepő, hogy mennyire kinőtte magát a zenekar. Mai underground sztárstátuszuk persze nagyban köszönhető annak, hogy zenéjüket az évek során sokkal populárisabbá tették, és bár a progmetalos gyökerek ma is jelen vannak náluk, messze nem olyan agyas és megtekert már, amit játszanak. Nem is valószínű, hogy a korai, néha kicsit már túlságosan is Symphony X-ízű témákkal eljutottak volna ilyen messze, ellenben a rövidebb, slágeresebb dalokba csomagolt orientális bazári giccset a metalközönség is nagykanállal fogyasztja (igaz, torzított gitárok nélkül ugyanettől sugárban hányna), a siker tehát borítékolható volt. Mielőtt azonban bárki rosszmájúsággal vádolna, elmondom: mélyen legbelül magam is Aladdin-rajongó vagyok, sőt, valahol még aranyosnak is tűnt, hogy a tavalyi Myrath-lemez megjelenése kábé egybeesett a Disney-remake érkeztével, és ennek köszönhetően a Shehili hatásvadászan hasonló hangulatvilágú klipjeivel is meg voltam véve kilóra.
