Úgy tartja a kritikaírói „szabálykönyv", hogy legyen idő egy-egy új lemezt érlelni, a mélységeit felfedezni, és gyakorta az angol idióma is megszívlelendő, a don't judge a book by its cover, azaz ne ítélj elsőre/külső alapján, de az a helyzet, hogy vannak zenék, amelyek egész egyszerűen elsőre beütnek, és pont. Persze ehhez az is hozzátartozik, ha valamit tényleg NAGYON vársz (ami mostanában egyre ritkább, legalábbis nálam), akkor az első hallgatáshoz mindig kapcsolódik egyfajta „egyszer az életben"-érzés. Nos, Jerry Cantrell új nagylemezéhez pont így álltam hozzá, Jerry meg amúgy is a szívem egyik csücske, amit sosem titkoltam errefelé sem.
