Shock!

augusztus 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Eclipse: Wired

eclipse_cÉrdekesen alakult át a kapcsolatom a Frontiers kiadó istállójához szerződött, egyen-hangzásokba csomagolt csapatokkal az utóbbi években. Egyrészt eléggé fárasztó már a napi szinten tízesével ránk zúdított, hasonló felfogásban működő friss alakulat, de a jól bejáratott nevekről sem lehet manapság már minden esetben ódákat zengeni. Az eleinte még izgalmas melodikus rockban utazó svéd Eclipse utolsó két hangzóanyagánál is már úgy éreztem, hogy a fő dalszerzőként és a formáció motorjaként is egyaránt működő Erik Martenssonnál majdhogynem teljes mértékben elfogytak az igazán ütős ötletek, és a legnagyobbat dörrenő petárdáit is mind eldurrogtatta már az Armageddonize idején, ami a zenekar talán legerősebb dalgyűjteményeként is aposztrofálható.

megjelenés:
2021
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Nem sok mindent tudok felidézni sem az ezután soron következő Monumentum, sem pedig a Paradigm futószalagon legyártott és egysíkú dalaiból, annyira megjegyezhetetlenek voltak, holott ez a stílus pontosan ennek az ellenkezőjéről, illetve az arénákba való, együtténeklős slágerekről kellene, hogy szóljon. A kissé elkapkodott előzmények után a Wiredtől sem vártam már csodát, a dolog valamiért mégis működőképessé vált bizonyos idő után, és örömmel jelenthetem, hogy a kiégés jeleit azért még nem kell mindenáron keresgélni a stockholmi hard rockereknél. Elsőre persze itt is a milliószor felhasznált panelekből és klisékből összegyúrt nóták jönnek veled szembe, amitől legszívesebben rögtön a kukába hajítanád ezt az attrakciót is, de a türelem ezúttal meghozza gyümölcsét, mert ezek a dalok szerencsére megint a zenekar legerősebb oldalát domborítják ki, amelyek egy szebb és jobb világban óriási slágerekké nemesülhetnének.

Gondolom, tudjuk – vagy legalábbis a Beatles óta sejtjük –, hogy szinte minden komponista legnehezebb feladatai közé tartozik klisékből és mindössze három akkord felhasználásából fogós dallamokat gyártani, így különösen nagyra tudom értékelni azokat a zeneszerzőket, akik még a mai dömpingben is képesek ragadós melódiákat kitalálni. Martenssonéknak ez most megint összejött, pedig az embernek tényleg folyamatosan olyan érzése van, ha végigpörgeti a friss anyagot, hogy „jaj ne, már megint... ezt annyiszor hallottuk korábban..." – azonban a Wired slágerei most mindenféle túlzás nélkül is szabályosan belerágják magukat a sejtjeidbe. Ha nagy szavakkal akarnék dobálózni, írhatnék olyat is, hogy a srácok szinte mesterien tudják áttranszformálni a '80-as és '90-es évek AOR-ját zsigeribb és modernebb megszólalású, jelenlegi hard rockos közegbe, de ez is lényegében csak a felszín. Ami fontos, hogy ezek a szerzemények most pár év vegetálást követően ismét hallgattatják magukat.

Nem is tudnék kiemelni szinte egyetlen tételt sem, mert egységesen magas a színvonal az egészen korai Bon Jovi-, Bryan Adams- és Firehouse-féle arénarockot a jelenbe transzponáló Roses On Your Grave-től a buli himnusz Saturday Nighton keresztül a Run For Coverig, de sokszor még a Def Leppard neve is beugrott az olyan klasszikus ó-ó-ó-zós, ökölrázós tételek kapcsán, mint a We Didn't Come To Lose. S ha már hasonlítgatunk: Tyketto- és Danger Danger-rajongóknak is talán jól fog esni például a megadallamokkal vastagon megrakott Poison Inside My Heart, illetve a közönség tombolását a végletekig feszegető, és egyben kötelezően a koncerttermekbe való Twilight, még ha Beethoven 9. szimfóniájának (Örömóda) részlete kissé erőltetettnek is tűnik benne első körben.

A hangulatom persze nem mindig jön meg ezekhez a napfénytől felhabosodott, vidám melódiákhoz... és ha már dallamrock, akkor ugye mégis inkább az ezerszer tartalmasabb Damn Yankees és mondjuk az Asia klasszikus lemezeit pörgeti szívesebben az ilyesmire éhes rajongó. De tudjuk jól, hogy nem kell túl komolyan venni az Eclipse-et: az általuk tolt muzsika száz százalékban könnyed szórakozást és kikapcsolódást jelent, semmi többet. Ezt is lehet ügyesen csinálni, és a svédeknek ez néha össze is jön.

 

Hozzászólások 

 
#2 Equinox 2021-12-02 15:32
Szerintem ez egyáltalán nem így van. Az AOR sosem szólt világmegváltásr ól, Toto, Foreigner, Journey, Survivor idején sem.

A W.E.T. meg annyiar kurva jó volt, hogy az első lemez miatt ástam vissza Eclipse-ig. Egy kurva jó bandát találtam.
Idézet
 
 
#1 Meszlényi Bálint 2021-12-02 12:46
"Ha nagy szavakkal akarnék dobálózni, írhatnék olyat is, hogy a srácok szinte mesterien tudják áttranszformáln i a '80-as és '90-es évek AOR-ját zsigeribb és modernebb megszólalású, jelenlegi hard rockos közegbe, de ez is lényegében csak a felszín"
Igen, ezt én pár éve egy beszélgetésben úgy fogalmaztam meg, hogy szerintem egy "vakteszten" simán össze lehetne keverni egy Eclipse meg egy későbbi Papa Roach dalt:) Valahogy amibe Martensson belenyúl, abból ilyen rideg, lélektelen labor-rock lesz. A W.E.T. is miatta fulladt unalomba.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.