Shock!

december 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: A View From The Top Of The World

dreamtheater_cNagyon sokáig úgy gondoltam, hogy végletekig kitartó, hűséges rajongója leszek a New York-i mestereknek, azonban amikor Mike Portnoy tizenegy évvel ezelőtt beadta a felmondását, ez a meggyőződésem már nem állt annyira betonbiztos alapokon. Nem mondom, hogy rajongóból trollokat megszégyenítő fikagépezetté minősültem át, de az olyan feltételezések, mint mondjuk az „ez azért mégiscsak a Dream Theater, ami csakis kikezdhetetlenül magas minőséget képvisel", némileg elvesztették a jelentőségüket. Mondom ezt úgy, hogy én még a sokak által mélypontként elkönyvelt The Astonishinghez is nyitottan álltam hozzá, és megtaláltam benne a kiemelkedő momentumokat, hiába veszett oda a varázs már sok-sok évvel azelőtt.

Az érdeklődés hiányát viszont a legutóbb megjelent Distance Over Time-nál éreztem a legintenzívebben, ami – az öndefiniáló címet kapott anyaggal egyetemben – nekem abszolút a zenekar mélypontját jelenti. Mélypontokról beszélni persze nem a legtalálóbb kifejezés, mert ugyan nem rosszak ezek az anyagok sem – legfeljebb a zenekarhoz mérten –, de azért mondjuk ki: az izgalmi faktort és a maradandó pillanatokat még egy hardcore-rajongó is valahol a béka ülőalkalmatossága alatt kotorászva találja csak meg manapság ezekben a dalokban. E tudatban próbáltam ismerkedni a friss művel is, és az első dolog ami szembeötlött, az volt: szinte nulla késztetést éreztem ahhoz, hogy még a hivatalos megjelenés előtt, minden mást félretéve, azonnal megismerkedjek az anyaggal. Azért ilyesmit pár évvel ezelőtt még nem nagyon tudtam volna elképzelni...

megjelenés:
2021
kiadó:
InsideOut
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 55 Szavazat )

Első nekifutásra persze jó érzéssel töltött el, hogy legalább a ritmusszekció átesett egy kis ráncfelvarráson. Mind Mike Mangini pergői és végre John Myung mélyei is elviselhetőbben konganak, illetve röfögnek az ezt megelőző próbálkozásoknál, bár persze az összhatás még így is jócskán elmarad a legpazarabbul megdörrenő mesterműveiktől, amelyek nevezetesen Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memory és Train Of Thought néven futnak. Sokadszorra merül fel hát a kérdés, amelyre alighanem John Petrucci és a producerek agyában található a válasz, méghozzá hétpecsétes lakattal lezárva: mégis hogy a fenébe lehet az, hogy minden technikai fejlődés ellenére, húsz esztendővel ezelőtti lemezek jobban szólnak, mint a mai, lélektelenné lebutított felvételek nagy része? Ilyenkor elfelejtik rögzíteni a potméterek beállításait egy jól sikerült felvételnél, vagy direkt nem akarják megismételni ugyanazt? Örök rejtély. Mindenesetre a zenekarnak már az Octavarium környékén sikerült egy újabb lépéssel eltávolodni a Metropolis Pt. 2-ra jellemző organikusabb hangzásoktól, és homogénebb irányba közelíteni, ami a későbbi anyagoknál egyre nehezebben tolerálhatóvá vált. Az új lemezen e tekintetben szerencsére a pozitív irányba billen a mérleg, és valamennyire sikerült kiküszöbölniük a korábbi hiányosságokat, azonban ez még tudjuk, hogy kevés az üdvösséghez.

Nem tudom eldönteni, hogy a zenekar két fő dalszerzőjének, John Petruccinak és Jordan Rudessnek jót tettek-e a Portnoyjal közös kollaborációk, vagy csak sűrűbben szelektálták a felgyülemlett ötleteket, de az biztos, hogy valamennyire a friss számok is szerethetőbbek lettek a három korábbi anyag dalainál. Nem mondom, hogy hanyatt estem tőlük, mert görcsös kiszámíthatóságuk például változatlanul nem tetszik, és emiatt már többször fel is merült bennem, hogy lehet, hogy a csapatnak – a szünet beiktatása mellett – az is jót tenne, ha némileg kilépnének a komfortzónájukból. Valahogy úgy, ahogy a Falling Into Infinity, illetve a Six Degrees Of Inner Turbulence idején tették, hogy ne kelljen folyamatosan az önismétlésekkel teleszórt, újabb és újabb nótákkal szembesülnünk legközelebb is. Így lassan már odáig fajul a dolog, hogy Petrucci lehetetlenül komplex szakálláról vagy legújabb, futurisztikus Music Man-modelljéről, netán James LaBrie sztratoszféra irányába kacsintgató, de sokkal inkább a mászókáról épp lezuhanó óvodás nyafogó-nyihogó-vinnyogó bömbölésére emlékeztető magasairól (a nyelvét nyújtogató, szöveget elharapó, visító frontember látványa mindenkinek megvan, ugye?) is érdekfeszítőbb diskurzust lehet majd folytatni, mint magáról a zenéről...

Hála Istennek (de lehet, hogy inkább John Myung asztalt felborító vérmérsékletének köszönhetően) a fent említett kínos elemeket, Jordan Rudess eszement és funkciótlan bugyborékolászásaival egyetemben javarészt száműzték a friss lemezről. Sőt, akadnak még többszöri hallgatás után is kellemes perceket okozó szerzemények: a feszes tempóval és riffeléssel gurgulázó, parádés dallamokkal telepakolt Answering The Call mindenképpen ilyen, valamint a címét nem meghazudtoló, vidám, a napsütötte '80-as évekbe visszautaztató Trascending Time is nagyon rendben van azzal az egyértelmű kései Rush-utánérzéssel. A refrénre felépített, végtelenül visszafogott Invisible Monster viszont tipikusan az a fajta nóta, amelyet bármikor kiráznak magukból még akkor is, ha a legrosszabb passzban állnak neki a komponálásnak, de ugyanilyen a terjengősebb Sleeping Giant is, ahol a hangszeres betét inkább amolyan teszkógazdaságos kopipészt-témának hat, ha az ember jól ismeri a korai dolgaikat. John szólója persze azért itt is okés. Rutinmunkának tűnik a lemezt nyitó The Alien is, mint ahogy a nyolchúros gitárokat megvillantó Awaken The Master pincébe hangolt mélyei is csak legfeljebb kellemesen simogatják a hallójáratokat, de maga a szerzemény messze nem rögzül bennem úgy, mint ahogy egykor például az igencsak megvadított témákkal telepakolt The Glass Prison. Hasonlóképpen felejthető a Symphony X-féle nyitánnyal indító címadó is, amelyből talán csak egy darab jól eltalált riff és a refrén marad meg bennem, pedig szokásukhoz hűen jól kibontogatják ezt is.

Nehéz elképzelnem, hogy egy „újszülöttnek" avagy egy később érkezett rajongónak milyen élményt nyújtanak az alakulat utóbbi lemezei, de abban szinte teljesen bizonyos vagyok, hogy akik a kezdetektől fogva „jelen vannak" és követik a Dream Theater munkásságát, hasonló véleményen vannak velem: ezekben az újkori anyagokban egyszerűen nincs már meg az a spiritusz, ami úgy tud magához láncolni, mint annak idején az első öt-hét fejezet. A borítóra került, eredetileg Norvégiában található Kjerag-hegy sziklái közé szorult kőgolyó bakancslistára felfűzése jelenleg talán jobban is megmozgatja a fantáziámat, mint Petrucciék legfrissebb kompozíciói.

A Dream Theater május 10-én a Papp László Sportarénában koncertezik a Livesound szervezésében, Devin Townsend vendégeskedése mellett. Jegyinformáció és -vásárlás itt.

 

Hozzászólások 

 
#30 Simon Zoltán 2021-11-20 19:44
Idézet - Silent Man:
Emlékszem, hogy 94-ben (amikor megismertem őket) mekkora hatással volt rám az Images and Words, aztán abban az évben kijött az Awake. Döbbenetes nagy ZENE volt. Minden pillanatuk innováció volt a javában. Aztán elment Kevin Moore és az igazán ihletett pillanatok, a több polusú, változatos ZENE volt nincs. Nagy mű volt még nekem az A Change of.. és maximálisan elismerem, nagyon szeretem a Scenes-t és a Traint (nálam ezek még a 10 pontosak), de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor már azok sem hozták nekem a csodát.Az Octavariumot még megvettem cd-n (bár meg is bántam), de utána már csak alkalmi hallgatója lettem a késöbbi lemezeknek is. Amekkora kedvencem volt LaBrie is a kezdeti időszakban, annyira alig tudom elviselni 2005 óta. Azok a hihetetlen mozgalmas, élénk, életteli dallamok sehol nincsenek és hihetetlen gusztustalan, nyafogós manírjai lettek. Az új lemez hangzása tetszik, de sajnos nem fogom ezt sem sokat hallgatni. Andy Sneap jó munkát végzett. Hugh Syme borítója szintén igényes.Az új Symphony x lemezt várom, mert igaz, hogy nem nagyon csinálnak már ők sem új dolgot, de süt minden lemezükről a tűz, az energia és nem utolsó sorban Russel sokkal jobb énekes mint James. Még jobban a Thresholdot, akik pedig nemhogy romlanának, unalmasak lennének, de az utolsó 3 lemezük szerintem a legjobbak és számomra ők írják a legjobb DALOKAT. Iszonyú izgalmas lenne még ha a Winds bejelentené, hogy új lemezt ad ki. A Fates Warning sajnos valószínűleg az utolsó lemezét hozta ki.
Nem sok régi nagy kedvencem maradt és azokból sem alkot csak néhány nagyot.

.....nagyon örülök a Az új Symphony x lemezeknek, a Winds bejelentése is jó volna, Threshold DALOK-ról nem is beszélve. Fates Warning esetleges búcsúja elszomorít. Russel sokkal jobb énekes mint James ,sőt ha Annuska nem vette volna meg a napraforgóolaja t, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte, akkor az ülést is megtarthatták volna és Mihail Alekszandrovics Berlioz feje a nyakán maradt volna és énekelhetne a Dream Theater-ben....mert szerintem ő Russelnél is jobb . :)
Idézet
 
 
#29 Silent Man 2021-11-20 00:36
Emlékszem, hogy 94-ben (amikor megismertem őket) mekkora hatással volt rám az Images and Words, aztán abban az évben kijött az Awake. Döbbenetes nagy ZENE volt. Minden pillanatuk innováció volt a javában. Aztán elment Kevin Moore és az igazán ihletett pillanatok, a több polusú, változatos ZENE volt nincs. Nagy mű volt még nekem az A Change of.. és maximálisan elismerem, nagyon szeretem a Scenes-t és a Traint (nálam ezek még a 10 pontosak), de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor már azok sem hozták nekem a csodát.Az Octavariumot még megvettem cd-n (bár meg is bántam), de utána már csak alkalmi hallgatója lettem a késöbbi lemezeknek is. Amekkora kedvencem volt LaBrie is a kezdeti időszakban, annyira alig tudom elviselni 2005 óta. Azok a hihetetlen mozgalmas, élénk, életteli dallamok sehol nincsenek és hihetetlen gusztustalan, nyafogós manírjai lettek. Az új lemez hangzása tetszik, de sajnos nem fogom ezt sem sokat hallgatni. Andy Sneap jó munkát végzett. Hugh Syme borítója szintén igényes.Az új Symphony x lemezt várom, mert igaz, hogy nem nagyon csinálnak már ők sem új dolgot, de süt minden lemezükről a tűz, az energia és nem utolsó sorban Russel sokkal jobb énekes mint James. Még jobban a Thresholdot, akik pedig nemhogy romlanának, unalmasak lennének, de az utolsó 3 lemezük szerintem a legjobbak és számomra ők írják a legjobb DALOKAT. Iszonyú izgalmas lenne még ha a Winds bejelentené, hogy új lemezt ad ki. A Fates Warning sajnos valószínűleg az utolsó lemezét hozta ki.
Nem sok régi nagy kedvencem maradt és azokból sem alkot csak néhány nagyot.
Idézet
 
 
#28 KL 2021-11-18 10:40
Nem örülök, hogy ezt írom, de sajnos egyetértek. :( Az új albummal kapcsolatban csak egy dolgot nem tudok eldönteni, hogy rosszabb-e, mint a The Astonishing (és ezt amúgy is hajlamos vagyok úgy tekinteni, mint Petrucci-szóló, amihez a DT tagjai csak sessionzenészké nt adtak hozzá; bár a Terminal Velocity meg brutál jó lett, viszont az LTE3 szintén gagyi).

Szóval nem tudom, mi történt, de az A Dramatic Turn of Events nekem nagyon bejön, a Dream Theateren is vannak jó pillanatok, főként az Illumination Theory, sőt a DoT se annyira gáz, de ez a mostani mű... Az első olyan album, amelynél azon gondolkodom, hogy egyáltalán megvegyem-e. Eddig az összeset megvettem.
Idézet
 
 
#27 MrBr 2021-11-14 20:12
Csak azt a bazi hosszú számot nem sikerült feldolgoznom a többi tetszik. Az előző albumot se sikerült elsőre befogadni de aztán bejött. Sajnos az igaz, hogy a fogós dallamok az évek alatt elfogytak és főleg Labrie nagyon "átlátszó" de még mindig nagyon faxa zenekar. Nem vagyok szakértő de szerintem túl gyorsan készülnek az anyagok beleértve a szóló cuccokat és projektek is.
Idézet
 
 
#26 Simon Zoltán 2021-11-14 10:40
Idézet - Cseke Feri:
Idézet - CSD_MU:
Jó zenét játszanak, szeretem én is, de szerintem szövegre sokkal gyatrább.


A V. - New Mythology Suite gyakorlatilag egy költemény. Jómagam is lefordítottam anno, de igencsak megküzdöttem vele, és a többi is tele van magvas, irodalmi-ihletettségű gondolatokkal, versekkel, amik arányosan magas színvonalon kapcsolódnak a zenéhez. Nem nagyon tudnék ciki példát felhozni... :) Ha van is ilyen, náluk még az is belefér.

...akkor ez már gyakorlatilag olyan mint a Uriah Heep Vs. Deep
Purple :):):).........a D.T. lemezkritika tökéletes, a régebbi megemlített albumokról is szóról szóra azonos a ( szubjektív) véleményem . ...de egy új D.T. lemez esetében a vélemények mindig összecsapnak az Awake óta.......
Idézet
 
 
#25 Cseke Feri 2021-11-13 15:12
Idézet - CSD_MU:
Jó zenét játszanak, szeretem én is, de szerintem szövegre sokkal gyatrább.


A V. - New Mythology Suite gyakorlatilag egy költemény. Jómagam is lefordítottam anno, de igencsak megküzdöttem vele, és a többi is tele van magvas, irodalmi-ihletettségű gondolatokkal, versekkel, amik arányosan magas színvonalon kapcsolódnak a zenéhez. Nem nagyon tudnék ciki példát felhozni... :) Ha van is ilyen, náluk még az is belefér.
Idézet
 
 
#24 P.R. 2021-11-13 10:59
Minden rosszindulat nélkül kérdezem: Az énekessel mi történt, miért lett ilyen pösze?
Zeneileg tetszik, de az ének sok helyen lerontja az egészet...
Idézet
 
 
#23 La Fayett 2021-11-13 07:08
Szerintem a A Dramatic Turn Of Events album óta ez a legjobb DT album. Végre visszataláltak önmagukhoz!
Idézet
 
 
#22 Anomander 2021-11-12 21:41
Annyira nem követem a DT újkori munkásságát, ami fura, mert alapvetően prog fan vagyok. Asszem LaBrie hangja már nem igazán jön be nekem. Ugyanakkor ez a lemez tetszik, nem világmegváltó, de ilyet nem is várnék tőlük. Szerintem egész jó dalok vannak rajta, az énekhang sem lép ki a komfortos tartományából és ez jó. Az meg náluk természetes, hogy sok a hangszeres rész, nem is vártam volna mást, de most tényleg megjegyezhetőbb ek a dalok. Nálam ez simán megér legalább 8 pontot, örülök neki.
Idézet
 
 
#21 CSD_MU 2021-11-12 15:03
Idézet - Túrin:
Idézet - CSD_MU:
a "régebbi" nagyok jó zenét csinálnak továbbra is de sok újdonság nincs benne(Mastodon, Symphony X, Gojira, DT stb.).


Hát a Mastodon albumról albumra fejlődik és újul meg, most már sludge-southern metal helyett modern progresszív metalt játszanak, az új, most megjelent albumuk meg egy csont nélküli tízes, óriási nótákkal.
Valahogy így kell felépíteni egy hosszú pályafutást, mint ők teszik.

Meghallgattam egyszer az új albumot nekem bejött nagyon az új irány amit csinálnak, jobban mint eddig bármi ami kijött tőlük. Bár nem mondanám, hogy fejlődtek volna, elvégre teljesen más irányba indultak el.
Ez igaz a Gojira-ra is.

De azért sosem említeném egy lapon a Dream Theater-el, már ha arra utalsz, hogy jobb pályát futnak be.
Szerintem DT-vel max. a korai Queensryche és a Fates Warning tud vetekedni kb. mert itt inkább arról van szó milyen hatást gyakoroltak, és szerintem az Images and Words elég sok mai profi zenésznél ott van az ihletek között, és próbálják máig tökéletesíteni a stílust, az szerintem sokat elmond hogy szerintem az Awake után a DT-nek sem sikerült(a Metropolis teljesen más irány volt már).


Írták alul a Symphony X-t, ők szerintem semmivel nem különbek a DT-től, ami az "önismételgetést " illeti, van egy jól bevált recept és tudja az ember mire számítson, nincs egy 360-os fordulat. Jó zenét játszanak, szeretem én is, de szerintem szövegre sokkal gyatrább. Bár sajna most már a DT is visszaesett ilyen téren, talán az Octavarium volt az utolsó amit érdemes volt lefordítanom mert volt tartalma/súlya.

Összegezve, a zene amúgy szubjektív. Számomra a DT marad az etalon, nem tudnak hibázni, tudom mire számítsak ha hallgatom őket és remélem adnak ki még minél több anyagot, rájuk szükség van. Ez mindig akkor ugrik be amikor hallgatom az aktuális Haken vagy Circus Maximus lemezt, aztán előveszem valamelyik DT albumot, ég és föld....
Idézet
 
 
#20 Krisz_ 2021-11-12 13:35
Idézet - CSD_MU:
Ha valakit ilyesmi érdekel, mármint modern prog metal Tesseract vagy Periphery felé érdemes nézelődni mert elég friss és innovatív zenéket csinálnak


Igen, valóban a régi nagyok leginkább önismételnek.
Ott van még a Pain of salvation is, akik mindig valami új, váratlan irányba lépnek.Valamikor nagyon bejön, van, amikor nem tetszik, de mindenképp értékelendő.
Idézet
 
 
#19 Túrin 2021-11-12 12:30
Idézet - CSD_MU:
a "régebbi" nagyok jó zenét csinálnak továbbra is de sok újdonság nincs benne(Mastodon, Symphony X, Gojira, DT stb.).


Hát a Mastodon albumról albumra fejlődik és újul meg, most már sludge-southern metal helyett modern progresszív metalt játszanak, az új, most megjelent albumuk meg egy csont nélküli tízes, óriási nótákkal.
Valahogy így kell felépíteni egy hosszú pályafutást, mint ők teszik.
Idézet
 
 
#18 kiss gabor 2021-11-12 09:17
Idézet - Adam:
A DT tagjai zenei konzervatoriumb ol jöttek, és ez nem kis mértékben érződik. Azt nem állítom, hogy zene a zenészeknek, de ahogy a zeneszerzeshez nyúlnak, az erősen hasonlít egy komolyzenei megközelítéshez . A rendelkezésre álló eszközök közül elsősorban az ütemmel és a ritmussal játszanak (mint a legtöbb prog zenekar), a dalaikban, és akárcsak a komolyzenében egy témát bontanak ki, egy téma variációira építik fel a zenét. Ezt talán azért érdemes megemliteni, mert a komolyzene egy-két korszakotol eltekintve, formailag építetkezett. Abba érzelmet belelatni még sértő is volt (Brahms pl. ideges lett tőle, ha valaki feltételezte, hogy bármely műve szólna valamiről). Tehát azt állítom, hogy a modern DT-t formailag érdemes élvezni elsősorban. Hopp, ott van egy utemvaltas, itt meg egy ellenpont. Jé, ez az első téma variációja. Korábban több szenvedély volt a dalokban, most amit DT automatanak érzünk, az véleményem szerint egy zeneelmeleti masina. Persze az is igaz, hogy ha így nézem, akkor olyan zenét hallgatok elsősorban, ami tényleg adja magát ennek a megközelítésnek (azaz a komolyzene), nem pedig Dream Theatert. Fenti szempont alapján viszont ez a zene nem rosszabb mint bármely átlagos klasszikus zenei mű. Hiszen az igazán maradandó formai alkotashoz is kell egyfajta ihletettseg. De amúgy ez teljesen tisztességes zene. Tudom, ebből már volt vitam itt, hogy mellé tettem, hogy de nem vilagmegvalto. Nem az, és persze nem is várjuk stb. De ez egy teljesen oké lemez, vállalható, hallgatható, szerethető. És végre jól szól! Viszonylag... Így tovább!

Koszi ezt a remek kommentet, rendesen meghoztad vele a ledvem a lemezhez, meg ugy altalaban veve az egesz zenekarhoz is. A heten tuti, hogy nekiesek ennek az albumnak. Most mar tutom, hogy milyen iranybol erdemes kozeliteni hozza. :-)
Idézet
 
 
#17 Adam 2021-11-11 20:59
A DT tagjai zenei konzervatoriumb ol jöttek, és ez nem kis mértékben érződik. Azt nem állítom, hogy zene a zenészeknek, de ahogy a zeneszerzeshez nyúlnak, az erősen hasonlít egy komolyzenei megközelítéshez . A rendelkezésre álló eszközök közül elsősorban az ütemmel és a ritmussal játszanak (mint a legtöbb prog zenekar), a dalaikban, és akárcsak a komolyzenében egy témát bontanak ki, egy téma variációira építik fel a zenét. Ezt talán azért érdemes megemliteni, mert a komolyzene egy-két korszakotol eltekintve, formailag építetkezett. Abba érzelmet belelatni még sértő is volt (Brahms pl. ideges lett tőle, ha valaki feltételezte, hogy bármely műve szólna valamiről). Tehát azt állítom, hogy a modern DT-t formailag érdemes élvezni elsősorban. Hopp, ott van egy utemvaltas, itt meg egy ellenpont. Jé, ez az első téma variációja. Korábban több szenvedély volt a dalokban, most amit DT automatanak érzünk, az véleményem szerint egy zeneelmeleti masina. Persze az is igaz, hogy ha így nézem, akkor olyan zenét hallgatok elsősorban, ami tényleg adja magát ennek a megközelítésnek (azaz a komolyzene), nem pedig Dream Theatert. Fenti szempont alapján viszont ez a zene nem rosszabb mint bármely átlagos klasszikus zenei mű. Hiszen az igazán maradandó formai alkotashoz is kell egyfajta ihletettseg. De amúgy ez teljesen tisztességes zene. Tudom, ebből már volt vitam itt, hogy mellé tettem, hogy de nem vilagmegvalto. Nem az, és persze nem is várjuk stb. De ez egy teljesen oké lemez, vállalható, hallgatható, szerethető. És végre jól szól! Viszonylag... Így tovább!
Idézet
 
 
#16 Cseke Feri 2021-11-11 17:29
Idézet - Equinox:
Semmivel nem értek egyet, ami a cikkben van. igazi ihletet sikerült rutinmunkának, sőt még annál rosszabbnak találni.

És ilyen olvasatban a 7.5 egy vicc, ez a cikk kb 5/10-re pontozza a lemezt, amiről azt mondja hogy kurva szar fércmunka, csak árnyaltabban. Ezzel pedig vehemensen nem értek egyet


Hidd el, ha kurva szar fércmunka lenne, azt is leírtam volna és nem 7.5 pontot kapott volna, hanem kettőt, de erről itt szó sincs. Nincs baj a 7.5-tel: a pontozási rendszerünk szerint az egy élvezetes és becsületes iparosmunka, ami nem egyenlő az 5-ös, közepes teljesítménnyel , és messze nem jelenti azt, hogy rossz. Szerethető, szórakoztató ez a lemez, de a varázs akkor is fényévekre eltűnt innen, hiába Awake-es meg akármilyenes.

A Symphony X-et tudnám ellenpéldaként felhozni, akik szintén pofátlanul önismételnek, de náluk mégsem érzem ezt a megrekedést. Az uccsó anyaguk is izgalmasabb, kreatívabb volt a DT legutóbbi cuccainál és ők azon ritka zenekarok egyike, akiknek minden lemezük csontnélküli tízpertíz.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.