Shock!

A Carcass visszatérése a tökéletesen elsültek közé tartozik. Ugyan a felállásban akadtak ilyen-olyan változások, de a zenekar visszatérő albuma, a nyolc évvel ezelőtti Surgical Steel úgy hozta vissza a régi szép idők hangulatát, hogy közben mentes volt mindenféle görcsösségtől, a turnékon pedig elsöprő formát mutatnak. Sokakkal ellentétben nem is aprózták szét magukat, nem hoznak ki kényszeresen kétévente egy-egy tök ugyanolyan lemezt, hogy az ember egy idő után már csak a vállát vonogassa a korrekt, de megkülönböztethetetlen új albumok hallatán. Simán ráültek egy további évre a Torn Arteriesre is a vírus és hozadékai miatt, mindössze a kiválóan sikerült Despicable EP-vel adtak némi előzetes ízelítőt, mire lehet számítani.

Már a 2013-as lemez előtt is egyértelmű volt, hogy a mai Carcass nem a korai idők szanaszét brutalizált, orvosi szakkifejezésekkel telezsúfolt szövegű death/grind-daráit tekinti majd kiindulási alapnak, hanem karrierkorszakai egyfajta szintézisét adja majd. Így is történt, az előző albumon nyilvánvalóan a Heartwork hatásai voltak a legdominánsabbak, de az azelőtti és kisebb mértékben az azutáni éra is visszaköszönt a dalokból. A Torn Arteriesnél érzésem szerint ha nem is borult, de kissé módosult az arány ezen a téren: nem mondom, hogy elbillent a mérleg, de az biztos, hogy a hagyományosabb, rockosabb ízek meghatározóbbak most, mint legutóbb. Mondhatnám, hogy most kicsit több a Swansong is, de sok értelme igazából nincs ezeknek a párhuzamoknak – ez itt a Carcass, minden pillanatban felismerhetően, és kész.

A Torn Arteriesnél a továbbra is brutálisan tiszta, erőteljes hangzás mellett az anyag direktsége az első fülbeötlő jellemző. Nem feltétlenül kötném ezt az imént említett fűszerezési különbségekhez, de az biztos, hogy fogósabb, könnyebben emészthető ez a lemez a Surgical Steelnél. Bizonyára lesz majd, akit kiakaszt az ilyesmi, nálam azonban maradéktalanul működik ez a dalcentrikus megközelítés, főleg, hogy Jeff Walker és Bill Steer valóban megtalálta az ideális egyensúlyt a karcos, brutális megközelítés és saját zenei gyökereik nyílt megidézése terén. Már a nyitó címadó tételben is visszaköszön némi leplezetlen NWOBHM-riffelés, mint ahogy a gyönyörűen facsart riffekkel dolgozó Dance Of Ixtab (Psychopomp & Circumstance March No. 1)-ban is van gazdagon heavy metal, doom és hard rock is, mégis tökéletesen passzolnak a Carcass világához ezek a témák. De említhetném az Eleanor Rigor Mortis full old school fémes kezdését – amit aztán persze groove-os belassulás követ –, vagy a The Devil Rides Out mézédes, klasszikrockos gitárharmóniáit is.

Akadnak azért persze a másik végpont felé közelítő darabok is, mindenképpen ide sorolom az EP-ről már ismert Under The Scalpel Blade-et, de a Kelly's Meat Emporium szövevényesebb, megtekertebb ötleteit is. Ugyanakkor még az anyag epikus, kifejtős tételénél, a közel tízperces Flesh Ripping Sonic Torment Limitednél is gyorsan összeáll a kép. És itt keresendő a lényeg: szerintem baromi könnyű összebarátkozni ezzel az albummal, mert tényleg minden felesleges zsírt lenyestek a számokról. Mondanom sem kell, Bill Steer gurgulázó, éneklő szólóit óriási élvezet hallgatni minden dalban, mint ahogy Walker mester hörgő-krákogó-káráló hangja is a régi.

Nem húzta túl a Carcass ezt a lemezt, tíz dalt kaptunk 49 percben, és egyelőre nem nagyon hallok üresjáratot közöttük, nagyon hallgattatja magát a Torn Arteries. A borító persze elég erősen WTF-kategória, mint ahogy néhány cím és szöveg is érdekes, de hát az angol humor mindig is sajátos volt. Én a magam részéről különösen bírom Billékben, hogy minden ráfeszülés meg vicsorgó pózolás nélkül is lazán felmossák a padlót a mezőny javával, még ennyi év után is.