Shock!

december 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Billy Idol: The Roadside

billyidol_cBilly Idol a legklasszabbul korosodó pop/rocksztárok egyike, a műfaj mindegy is, a nevében meg amúgy is benne van, hogy ki ő, illetve, hogy még mindig ki ő: idol, egy letűnt korszak bálványa. Cirka negyvenöt éves pályafutása alatt elképesztően kevés, összesen hét nagylemezt készített (a karácsonyit nem számolom bele) saját nevén, ami akárhogy is nézzük nem túl sok, de legalább elmondható róla, hogy akkor szólalt meg, amikor tényleg volt mondanivalója. Ez utoljára 2014-ben történt, azóta persze járt nálunk szerencsére, meg jövőre is jön, ha az Univerzum is úgy dönt. Addig is, hogy ne unatkozzunk mi sem, örök bajtársával, Steve Stevensszel feldobott a Youtube-ra egy kiváló húszperces szobakoncertet (elképesztően cukik, de tényleg), és most megjelentettek egy EP-t, négy dallal. A hosszú lemezek korszaka lejárt, ők is érzik a változást, meg tényleg minek nyújtsák túl, ha négy dallal is el tudják mondani amit gondolnak, éreznek. És milyen jól tették ezt!

megjelenés:
2021
kiadó:
Dark Horse Records
pontszám:
9/10

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

Négy dalról őrületesen sok mindent nem lehet leírni, de rögtön elmondható, hogy mindegyik másféle karakter. Az első Rita Hayworth egy laza, lendületes és főleg punkos dal (az említett hölgy egyébként a '40-es évek egyik legragyogóbb sztárja volt, táncos-színésznő, akinek élete szomorú véget ért), három percben nem is akar a dal többet elmondani, mint amit vállalt. A második A Nagyágyú, a Bitter Taste. Anélkül, hogy tudnál angolul és ismernéd a szöveget vagy a dal tartalmának körülményeit, a zene vakító fénysugárként mutatja meg, miről is szól, szinte tapintható a szomorúság, letargikus hangulat, egyfajta bánatos, de előretekintő búcsú. Az év egyik legjobb dala, ha nem A Legjobb, toronymagasan. Rég hallottam ennyi szép fájdalmat összesűrítve szűk öt percben. A szöveget egyébként Billy 1990-es, majdnem tragikus kimenetelű motorbalesete ihlette, ami egyfajta katarzisként gyökeresen új irányba terelte a gondolkodását, életfelfogását. Nos, sok évvel később meg egy itt a pandémia alatt kiszakadt belőlük ez a csodálatos dal (pályafutásuk egyik legjobbja) abból az egykori szomorú történetből.

Utána a hármas U Don't Have To Kiss Me Like That a '80-as évek eleji diszkóhangulatot idézi, pattogó, lüktető basszusával (hogy szól már!!!), a háttérben gitározó Steve Stevensszel egy másik telitalálat, könnyed seggrázás, és gyökeresen más hangulati irány, mint az előző két tétel. A második számú kedvencem a négy dal közül. A záró lírai, Baby Put Your Clothes Back On is inkább szomorkás jellegű elmélkedés arról, amiről az ellenkezőjét gondolnánk, de ez egy ilyen időszak mindenki számára, úgy tűnik.

Hatvanöt éves kora ellenére Billy hangja remek formában van, az érzelemgazdagság meg hát optimális esetben korral is bővül ugye, a hangzásért Butch Walker (Green Day, Weezer) felelt, aki szellős, analóg-jellegű megszólalásba csomagolta az EP-t, és ezzel egyfajta nosztalgikus, a múltbéli gyökereket hártyaszerűen a számok köré fonódó buborékot varázsolt. Röviden: ha imádod a korai '80-as évek zenei világát, imádni fogod ezt az EP-t is. Aki pedig le tudott csapni a limitált kiadású kék vinylre, annak innen is egy kalaplengetést és egy irigykedő pillantást küldök. EP-t pontozni ritkán szoktam, de a The Roadside kivételesen és minőségi volta miatt megérdemli a kilencest. És ezt a négy dalt majd élőben is hallhatjuk a Parkban, ugye, Idol úr?

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.