Itt meg nem nevezendő munkatársunk megjegyzése szerint az új Accept „kegyetlen, nyáron bőrgatyába poshadt fingszagot áraszt.″ Mehet is ki! – hangzott válaszom, arra gondolván, hogy esetlen így mentesülök pár közhelyes mondat papírra vetésének feladatától a lemez kapcsán. Persze ez csak vicc, hiszen egyrészt az efféle sarkos kinyilatkoztatásokkal – némi insider trollkodást leszámítva – nem nagyon szoktam azonosulni, tehát nem igazán értek egyet. Másrészt pedig a radikálisan provokatív mondat jó kiindulópontja lehet egy higgadtabb, konstruktívabb eszmecserének, jelesül az újkori Accept és az általa képviselt stílus mai szerepéről. Mert ha valakikre pont nem érvényes a nyitó megállapítás, hát az Wolf Hoffmann zenekara, amely ténylegesen főnixmadárként volt képes feltámadni jó évtizede, és új alapokon tudta felépíteni a patinás nevet, méltón régi nagy híréhez. Én a magam részéről nem is tudok hozzájuk fogható reuniont megnevezni (leszámítva a némileg más műfajban mozgó Alice In Chainst), de még olyat se, ahol négy ennyire erős lemez követte volna egymást viszonylag rövid idő alatt.






























