Érthetetlennek tűnik, miért váltott ki sokakban akkora felháborodást a Volbeat új lemeze, hiszen Michael Poulsenék nem sokat változtattak az elmúlt években már bevált Metallica meets rockabilly recepten – így az új anyag és az eddig ismertek között sincs gyötrelmesen hatalmas különbség. Igaz, valahol törvényszerű, hogy a nagyobb sikerrel együtt jár a fanyalgók számának arányos növekedése is, meg persze ott vannak azok a rajongók, akik kötelezőnek érzik nemtetszésüket kifejezni a legújabb lemezek kapcsán, azzal az indokkal, hogy „a demók még jók voltak”. Pedig kifogások keresése helyett egyszerűbb lenne szimplán csak élvezni, hogy a dán srácok tisztában vannak saját korlátaikkal és nem akarnak lemezről lemezre világmegváltó gondolatokat megfogalmazni, folyton változó zenei köntösben. Pontosan tudják, hogy ezzel a szórakoztató zenével simán játszhatnak biztonsági játékot akármeddig, ugyanabban a sorban, amelyben az AC/DC, az Iron Maiden vagy a Motörhead évtizedek óta kényelmesen érzi magát. Nincs is ezzel semmi baj.
