Shock!

Amilyen jól indult a '90-es évek végén a Los Angeles-i Buckcherry, annyira nem voltam elégedett az első két lemez után készített anyagaikkal. Pedig közben még fel is oszlottak egyszer, hogy aztán főnixmadárként támadjanak fel, és minden korábbinál nagyobb sikereket arassanak a visszatérő, 2006-os 15 albummal... De sikerek ide vagy oda, hiába szerepelt azon a lemezen és az azóta kiadott két produkción, a Black Butterfly-on és az All Night Longon is pár menetrendszerűen izmos, meggyőző szerzemény, a klasszikus Aerosmith és a korai Guns N' Roses egyik legjobb 21. századi tanítványaként bemutatkozott csapat összességében csak árnyékát mutatta annak a whiskeyvedelő, szétkokainozott, minden százméteres körzetben felbukkanó csajt lefektető ultraveszélyes rock'n'roller galerinek, amelyik annyira megszerettette velem a '98-as debütöt és a 2001-es Time Bombot.

Mivel kicsit lemondtam a bandáról az utóbbi években, cseppet sem villanyozott fel a hír, hogy ők is konceptalbumot készítenek, ám amikor arra utalgattak, hogy a munkálatok során némileg háttérbe szorítják az utolsó lemezek formátlanabb, rádiórockos hangzásának kialakításában oroszlánrészt vállaló dalkovácsot, Marti Frederiksent, hirtelen elkezdtem figyelni. A végeredmény pedig méltó is erre a figyelemre, a Buckcherry ugyanis a Confessionsszel elkészítette a legerősebb produkcióját 2001 óta. Nem mondom, hogy ez a lemez odatehető az első kettő mellé, de szorosan ott lohol a nyomukban, és lazán a fasorban hagyja az előző három albumukat. Az Aerosmith-t is olyannyira sikeresen kasztráló Frederiksen nem tűnt el teljesen a fedélzetről, de mindössze három dalban volt benne a keze a tizenháromból, és az album összességében is visszatérést jelent a karcosabb, lendületesebb vonalhoz.

Ha nem ismered a Buckcherryt, egy olyan csapatot képzelj el, amelyik az Aerosmith klasszikus lemezeiről és a Guns Appetite For Destructionjéről tanult meg riffelni és dalokat írni, ezeket pedig egy dekadens, sem istent, sem embert nem tisztelő, széttetovált party rocker frontember pumpálja fel robbanásközeli állapotúra adrenalinnal és tesztoszteronnal. Én sem tudtam, miként lehet csorbulásmentesen érvényesíteni az ezzel járó tulajdonságokat egy konceptlemez keretei között, de sok bandával ellentétben Josh Todd és társai nem estek át a ló túloldalára. Abszolút egészséges hosszúságú, ötven perces albumot készítettek, ami dalonként is simán hallgatható, és ugyan bizonyos részeiből (például a szövegelősebbre vett Pride-ból) egyértelmű, hogy összefüggő sztoriról van szó, mindez egy pillanatig sem megy a dalcentrikusság rovására. A számok pedig jók, ezen nincs is mit vitatkozni. A csörgővel nyitó, klipes, jellemzően nagypofájú Gluttony, a címéhez méltóan lendületes Wrath, a kalapáló Water vagy az Envy és a Lust óriási refrénekkel ellátott kettőse a lemez vége felé gyorsan kedvenc lett nálam, de összességében az egész album meggyőző. Igen, még a Frederiksennel írt darabok is: a The Truth lassúzása elég sablonos, de kellemes, az Air délies road'n'rollja abszolút szeretnivaló, a záró Dreamin' Of You törékenyen szép balladája pedig egyenesen az egyik csúcspont a maga finom dallamaival. Kigondoltavolna-effektus, ugyebár...

Nem akarok regényeket írni a Confessionsről, mert nem szorul rá: a szintén roppant izmos új Hardcore Superstar mellett 2013 eddigi legjobb sleaze albuma ez, és egyben az év egyik legkellemesebb meglepetése is számomra. A hangzás lehetne egy fokkal mocskosabb és karcosabb, de ez már tényleg csak kötözködés a részemről. Maguk a dalok nagyon jók, és ez a lényeg.