Sokáig egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy az úgymond igazi Black Sabbath új lemezt készítsen. Boldog voltam, amikor a '90-es évek második felében annyi év után végre ismét egymásra talált Ozzy Osbourne, Tony Iommi és Geezer Butler, még jobban, amikor kicsit később az első körből kényszerből kimaradt Bill Ward is képes volt hozzájuk csatlakozni, akkor meg pláne, amikor Budapesten is megnézhettük őket épp tizenöt évvel ezelőtt (igaz, Vinny Appice-szel a doboknál). Rituálisan agyonhallgattam a Reunion koncertlemezt, és egyáltalán, mindig jó érzéssel vettem tudomásul, hogy jelen vannak, turnéznak, és főleg, hogy annyi év után elrendezték maguk között a vitás kérdéseket. Az viszont kicsit meredeknek tűnt, hogy ismét összetereljék őket, és megcsináljanak egy új albumot. Nézzünk szembe a tényekkel: a metal műfaj talán leghatalmasabb legendájáról van szó. Az a bizonyos első hat lemez olyan máig ható árnyékot vet, amin nemhogy túllépni lehetetlen, de még csak kitölteni is illúzió, hiszen egy teljes stílus és megszámlálhatatlan alirányzat köszönheti nekik a létét. Nem véletlen, hogy habár az évek során többször is nekiveselkedtek a vállalkozásnak, végül ilyen-olyan okokra hivatkozva mindig feladták a próbálkozásokat. A magam részéről – ahogy néztem, a többséggel egyetemben – a 2000-es évek elején belenyugodtam abba, hogy nem készül több Black Sabbath stúdióalbum.
