Jó ideje adós vagyok ezzel az recenzióval. Nem mintha Steven Wilson követői ne tették volna magukévá a Ravent már hetekkel februári megjelenése előtt az albumot – ahogy én is –, hanem mert muszáj igazságot szolgáltatni ennek a páratlan zenei alkotásnak, amely már most jól láthatóan a 2013-as év egyik kiemelkedő teljesítménye.

Sokan tényleg meglepődtek rajta, hogy Tobias Sammet ígéretével ellentétben mégsem volt képes abbahagyni az Avantasia karrierjét, pedig a 2000-es évek legelején egyszeri különlegességként indult, majd önmagán többszörösen túlnőtt projekt az évek során sokkal nagyobb vállalkozásnak bizonyult az Edguynál. Tobias az Avantasia előtt nem számított sokkal...

Néhány hete Szilvi átdobott egy linket mindössze annyi kommentárral, hogy „Rusika" (alias Russell Allen). Alapító főszerkesztőnk helyesen tudja rólam (de azt hiszem, ezzel ő maga is pontosan így van az utóbbi időben), hogy ez afféle varázsszó, hiszen nekem a The Divine Wings Of Tragedy óta többé-kevésbé az is elég volna, ha a Symphony X torka egy lem...

A Hardcore Superstar – zseniálisan csengő név, valóban telitalálat – karrierje kezdetén rátalált egy jól járható ösvényre, jól is haladtak, egyre felismerhetőbbé vált a zenéjük, majd egy nagyobb erősítés után a srácok bele is ragadtak saját felismerésükbe. Kezdetben volt a tornacipős, laza, füstös, punkos rock'n'roll, dalaik a házibulik biztos rész...

A sors szomorú iróniája, hogy ennek a finoman szólva lehangoló lemeznek az ismertetője egyszerre jelenik meg minden idők egyik legmeghatározóbb metal alapművének huszonöt éves jubileumi visszaemlékezésével. A kontraszt akkora, és egyben annyira nyomasztó, hogy a hozzám hasonló, az elmúlt évtized vargabetűin megedződött egykori Queensryche fanatikus...

Nomen est omen, az Aeternus örök. Az egykor a Gorgoroth és az Immortal névsorában is jegyzett Ronny „Ares" Hovland zenekara hét évig váratta a rajongókat a legutóbbi HeXaeon óta, ami az akkor még sűrűbben érkező elődeihez hasonlóan egy tipikus Aeternus alkotás volt a sorban. Aresékkel kapcsolatban ma is leginkább az jut eszembe, mekkora beteljesült...

Kevés olyan kacskaringós életpályával rendelkező előadó téblábol a földön, mint Lee Dorrian és az elmúlás bűzét árasztó gyászhuszár bandája, a Cathedral. Az ember, aki 1989 augusztusában még a fékezhetetlen grindcore-t játszó Napalm Death tagjaként kiadja a Mentally Murdered EP-t, hogy aztán 1990 legelején már echte doom metalt toljon új bandája, a...

Egészen addig nem igazán értettem, mi folyik az utóbbi években az Agent Steel táborban, amíg a csapat újkori motorja, Juan Garcia gitáros fel nem világosított erről a hétvégén egy igen jó hangulatú interjúban. Utóbbit hamarosan ugyanitt lehet majd olvasni, így nem megyek bele a részletekbe, a lényeg röviden annyi, hogy a '80-as évek egyik legkülönl...

Fura belegondolni, hogy a Deep Purple jelenlegi felállása a legendás brit banda negyvenöt éves történetének legstabilabbika. Immár tizenkilenc (!), illetve tizenegy éve annak, hogy a legklasszikusabb Mark II felállás és hangzás két meghatározó alakja nincs a zenekar tagjainak sorában (és ugye Jon Lord már sajnos az élők sorából is hiányzik...). A G...

Nem fogok sokáig kertelni és hosszú sorokon keresztül tépni a számat, hogy meglegyen a megfelelő terjedelmű bevezető, így a kritika elején poéngyilkos leszek: a House Of Gold & Bones második részét képtelen voltam jóra hallgatni. Az első részt még sikerült átlendítenem a lécen, és túl is pontoztam, de ahogy teltek-múltak a hetek-hónapok, elég kev...

Általában még akkor is érteni szoktam, miért alakul ki őrület egy csapat körül, ha a zenéjüket nem szeretem, a Bring Me The Horizon azonban kivételt jelentett ez alól. Oké, hogy Oli Sykesra buktak a kiscsajok, a kisfiúknak meg tetszett, hogy hozzájuk hasonló fizimiskájú arcok nagyon keményen, dühösen zúznak, és ráadásul olyan tetkókat viselnek, hog...

Amilyen jól indult a '90-es évek végén a Los Angeles-i Buckcherry, annyira nem voltam elégedett az első két lemez után készített anyagaikkal. Pedig közben még fel is oszlottak egyszer, hogy aztán főnixmadárként támadjanak fel, és minden korábbinál nagyobb sikereket arassanak a visszatérő, 2006-os 15 albummal... De sikerek ide vagy oda, hiába szerep...

A meglehetősen béna és semmitmondó Lowside név egy kultikus dallamos metal héroszt rejt Ron Taylor személyében, fő fegyvertársa pedig karrierje legszebb korszakából szegődött mellé Darrin DeLatte révén. Ha most tanácstalanul lesel magad elé, bizonyára soha életedben nem hallottál még a Lillian Axe nevű melodikus metal csapatról, akik ugyan sosem le...