Shock!

december 06.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Spiritual Beggars: Return To Zero

Végül csak megérkezett az új Spiritual Beggars, igaz, fél évtizedet kellett várni rá, és eközben olyan pillanatok is akadtak, mikor úgy tűnt, egyáltalán nem készül el a lemez. További kérdőjeleket rajzolt a táblára, amikor Mike Amott az utolsó utáni pillanatban ismét énekest cserélt, hiszen JB a Roadrunnernél felpörögni látszó Grand Magust választotta a hobbibandaként üzemelő Beggars helyett.

megjelenés:
2010
kiadó:
InsideOut
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Mike ráadásul nem is túl nyilvánvaló módon döntött a görög származású Apollo Papathanasio csatasorba állításával: őt ugye elsősorban a true metalos Firewindből lehet ismerni, ami meglehetősen messze áll a Beggarst kedvelő réteg ízlésvilágától...

Ennek ellenére igazán lényeges változás nem történt a csapat háza táján, az eddigi tendenciák azonban folytatódtak. Magyarán szólva az eredetileg fennakadt szemű, Black Sabbath- és Trouble-riffeken jammelő ősmetal-trióból az évek során hammondos, fajsúlyos hard rock bandává változott Spiritual Beggars még tovább lazított a zenéjén, ehhez pedig ideális választásnak bizonyult Apollo klasszikus rocktorkokat idéző hangja. Orgánuma elég jellegzetes, bár itt-ott nyilván beugranak a párhuzamok Ronnie James Diótól Gary Bardenen és David Coverdale-en át egészen Graham Bonnet-ig. A hangzás is még simább, bár már a legutóbbi Demons megszólalása is inkább finom, tiszta és meleg tónusú volt, mintsem szaggató és nyers. Megértem, ha valakinek mindez már túlzás, és szívesebben vette volna, ha ismét a korai nyersebb, sötétebb irányba fordulnak, a dalok azonban javarészt most is óriásiak, ráadásul olyannyira őszinte és hiteles a zene, hogy annak csak kevés párja akad. Márpedig a Spiritual Beggars elsődleges vonzereje számomra mindig is ez a zsigeri, lélekkel teli jelleg volt, és ebből a szempontból szemernyit sem változott a dolog veleje a '90-es évek közepe óta.

Ha most azt hinnéd, Mike totális Deep Purple tribute-tá alakította a csapatot, megnyugtatlak: szó sincs ilyesmiről. A Return To Zerón valóban több a lazábban húzós hard rock téma, mint eddig bármikor, de ezek mellett is akadnak súlyos riffelésű dalok, és persze új színek is. A végeredmény egy akármilyen körülmények között remekül hallgatható, kellően változatos és ízes lemez lett, a kezdetektől fogva meglévő Sabbath, majd később beérkező Purple és Uriah Heep hatások mellé ugyanakkor újabbak is érkeztek. Ebből a szempontból a Concrete Horizon a leginkább mellbevágó új téma, ami olyan szinten Michael Schenker Group valahonnan a '80-as évek elejéről a maga jellegzetes utaztatós riffjeivel, hogy az megtévesztő. Ráadásul a színvonala is méltó Amott egyik példaképéhez, igazi mestermunka. Apollónak minden túlzás nélkül baromi jól áll ez a vonal, hajlításaiba beleborzong az ember, hallhatóan igencsak ráéreztek egymás zenei világára Mike-kal. A Coming Home szintén erős Schenker-áthallásokkal bír, de a Spirit Of The Wind című sajátos hangulatú, atmoszférikus lassút sem nehéz ehhez az irányhoz kötni. Utóbbi ugyanolyan csúcspont, mint a Concrete Horizon, ráadásul Papathanasio barátunk itt is akkorákat énekel, hogy csak na.

A lemez gerincét ezek mellett ugyanakkor vérbeli Spiritual Beggars nóták alkotják. A súlyosan riffelő vonalon mindjárt nagyot mutatnak a rövid intro utáni Lost In Yesterdayben, de a The Chaos Of Rebirth doomos hangulata, majd a második felében előkapott zakatolás sem gyenge. Mike szólója hallatán itt alighanem még maga Tony Iommi is elismerően mosolyogna... A Demons lemezen teret nyert Deep Purple-rokon irány leginkább a kolosszális Believe In Me-ben érhető tetten, máshol pedig a korai és a késői Beggars hangulatai alkotnak elegyet. Az elsőként kicsusszant Star Born is ilyesmi, a közönségzajjal alázengetett We Are Free azonban szerintem jobb lett: Hole In The Sky-osan kezdődik, At The End Of My Daze-es betonozással folytatódik, a kiállós középrész pedig megint totális Purple. Szintén a korai súlyos és a késői zsíros világ csap össze a személyes kedvenc A New Dawn Risingban, ahol Apollo olyan refrént kanyarít Amott riffjeire, hogy ihaj, napokig nem lehet szabadulni tőle. Viszont hogy ne csak áradozzak, a riffes Dead Weight lehetne rövidebb, a The Road Less Travelled című zongorás líra pedig nem is kifejezetten az esetem ebben a formában. A záró Uriah Heep feldolgozás (Time To Live a Salisburyről) szerencsére jól ellensúlyozza a két kevésbé ütős dalt.

Sokakkal ellentétben egy cseppet sem aggódtam a Return To Zero miatt, és habár kellett hozzá pár napnyi ismerkedés, mire megmutatkoztak az értékei, végül ismét teljesen meggyőzött a zenekar. Kevésbé direkt a mai Spiritual Beggars, mint a korai, a Demons talán erősebb is volt egy hangyányival, összességében azonban ezen a retrós vonalon Mike Amottéknak továbbra sem nagyon akad párjuk a mai mezőnyben.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.