Shock!

április 15.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tallah: The Generation Of Danger

tallahlp_cUgyan nem adtam rá kiemelkedően magas pontszámot, de két évvel ezelőtt elismerően szóltam a Tallah debütáló Matriphagy lemezéről. A tavaly év végén megjelent folytatás, a The Generation Of Danger hallatán abszolút indokoltnak látom a megelőlegezett bizalmat, ugyanis egyértelmű előrelépésről beszélünk – és az a legőrületesebb, hogy a zenekarban elég nyilvánvalóan még ennél is több rejlik a jövőre nézve.

Az első lemez óta a banda ugyan elveszítette egyik alapítóját, Andrew Cooper basszusgitárost, de eltökéltségük, lendületük, kreativitásuk szemernyit sem csökkent. Nagy örömömre ugyanakkor emellett is sikerült kicsit mederbe terelniük a dolgokat, ám közben nem veszett el a zenéjük minduntalan borotvaélen táncoló, anarchikus, kaotikus jellege sem. Ebben a látszólag fékevesztetten tomboló-őrjöngő, hisztérikusan agresszív káoszban azonban most már több a rendszer, mint legutóbb, pedig akkor sem agyatlanul zúztak. Tudom, unalmas, hogy állandóan ezzel jövök-jövünk, de hát ha egyszer ez a lényeg, egyszerűen nem tudom megkerülni, meg igazából nem is akarom: céltudatosabb, jobb, kerekebb dalokat rejt a The Generation Of Danger, mint elődje.

megjelenés:
2022
kiadó:
Earache
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

A Tallah stílusa egyébként ezt leszámítva nem változott. A zenekar egyértelműen az ezredfordulós nu metalból és különböző leágazásaiból indul ki, ezek közül is a Slipknot a leginkább levetkőzhetetlen hatásuk. Tulajdonképpen olyannyira, hogy ez az egyetlen ok, amiért feleztem a pontszámot, pedig a színvonal alapján akár bele is férne a felfelé kerekített egész: itt-ott továbbra is túlságosan is közel kerülnek a példaképekhez. Viszont úgy is nézhetjük ezt, hogy a mai Slipknot már rég eltávolodott a debüt és az Iowa vonalától, itt meg ugye ez az éra jelenti a forrásvidéket – szóval ha nem tetszett a The End, So Far, és eddig még kimaradt volna a The Generation Of Danger, máris tudom, mivel kellene tenned egy próbát. Ugyanakkor Max Portnoyék egyértelműen modernebb, már a 2020-as évekre jellemző csavarral tálalják a régi fogásokat. Legutóbb azt írtam, ugyanúgy rokona a csapat mondjuk a Code Orange-nek is, mint az említett vonal régi nagyjainak – nos, továbbra sem tudok ennél okosabbat mondani, és összességében nagyjából jellemeztem is a zenéjüket a fentiekkel.

A Tallah továbbra is igen komoly zeneiséggel alkot, dalaik összetettek, kiszámíthatatlanul tekerednek ide-oda, és tele vannak különböző apró finomságokkal, amiknek köszönhetően garantáltan nem lesz unalmas a cucc fél év múlva sem. Mint említettem, ezzel együtt is fogósabbak, karakteresebbek a dalok, mint legutóbb, sok felesleges sallangot lenyestek, nem akartak mindenáron minél több agyahagyott ötletet beszuszakolni négy-öt percekbe, inkább arra törekedtek, hogy kibontsák közülük a legütősebbeket. Jót tesz az összképnek, hogy Justin Bonitz is sokat fejlődött a dallamos részek terén, ez ugyanis egyértelmű gyenge pont volt legutóbb. Ám ezen túlmenően is sikerült hatékonyabban kiaknázniuk a frontember adottságait. Bőven van mit, hiszen a srác egyszerre tud ezer hangon ordítani-üvölteni-hörögni-kiabálni és rappelni, de legutóbb az volt az érzésem: kéne valaki, aki néha visszarántja a földre, és kicsit terelgeti. Mostanra ez a benyomásom szinte teljességgel elmúlt. Persze ettől még törvényszerűen nem lehet mindenki ínyére a dalonkénti öt megőrülés, ám mindez semmit sem von le a teljesítmény értékéből. Állati jól is szól az album, és muszáj kiemelnem Maxet is, aki továbbra is inkább Joey Jordisonra üt, mintsem apjára, ám tehetség dolgában almaként ezzel együtt sem esett messze a fájától.

A dalok közül szemezgethetünk ugyan, de igazából nem mennék végig mindegyiken, mert nincs értelme, tényleg kedvező az elénk táruló látkép. Persze baromi tömény a mű, agyilag-lelkileg-fülileg egyaránt sok az információ, mire lepörög az 58 perc, de ezt sem érzem problémának, hiszen közben olyan fogódzókat kapunk, mint a nagyon slipknotos, de nagyon jó The Hard Reset, a dallamos témáknál ismét Chester Benningtont megidéző Stomping Grounds, a baromira eltalált monumentális, szinte filmzenés hatású melodikus blokkot is rejtő Shaken (not stirred) vagy a nu metalba oltott thrash/death anarchiát elszabadító Telescope. A Wendridben Jonathan Davis szellemét idézik meg, de akad benne countrys témákra kanyarított hip-hop is, a záró How Long? pedig csak a felszínen hoz feloldozást. És az a szép, hogy ezek is rendszerben maradnak.

A fél pont levonás tényleg csak az időnkénti túlslipknotozódásnak szól, de ez mellékes, tényleg baromi erős album a The Generation Of Danger, és azt is szeretném nyomatékosan kiemelni, hogy nem egy, hanem legalább két szintet ugrott a Tallah a Matriphagyhoz képest. Következő nekifutásra akár egy majdani klasszikus is rejlik bennük, és most egyáltalán nem túlzok.

 

Hozzászólások 

 
#4 SquatEye 2023-02-13 11:46
Idézet - valarmorgulisz:
Idézet - SquatEye:
Sokat nem adott. Nincs meg a korai Slipknot elsöprő lendülete, csak annak valamiféle halovány utánérzése; az énekes roppant idegesítő, "túlmozgásos", nem kicsit kéne terelgetni. Leginkább Will Ramos szteroidos ikertesójaként vált vadmalacból kakaduba soronként, amikor épp nem a helyi "blegh"nek megfelelő elcsukló sikkantgatásoka t produkál. Az énekdallamoknál Chester Bennington eszembe sem jutott, Bölcsföldi Zoli annál inkább, a hangszínűk és dallamvezetésük megtévesztésig hasonló, bár ez legalább még mindig pozitívumnak tekinthető. Emlékezetes momentum a transzponált Bullet Ride riff volt, jót derültem rajta, a megszólalása pillanatában épp egy olyan kommentet olvastam, hogy mennyire egyedi és karakteres a zenekar; minden más elsuhant mellettem. A szó, ami számomra a legjobban jellemzi őket, az "öncélú". Úgy 35 perc környékén talán össze tudtak volna kalapálni egy értékelhető albumot, közel hatvanc perc ebből értelmetlenül sok.


A lemezt már körbeszoptam másik helyeken is. SZerintem 2022 egyik legjobb keményvonalas cucca. De az, hogy Justin Bonitz hangja, hangszíne nem emlékeztet Chester Benningtonra. Mi afasz...
csak hallgasd már meg, amikor Linkin Parkot énekel. Benningtonosabb a néhai Chesternél néhol. https://www.youtube.com/watch?v=P8THtnI-Exk


Értem mire gondolsz, de szerintem nem ugyanazon gondolatmeneten haladunk. Amikor Köteles Leander Scar Symmetryt énekel, tiszta Alvestam, de amúgy nem. Más világ, más ötletek, kicsit másabb hangképzés a saját dalaiban. Justin egész meggyőző Chester kópia, amikor a Chester által kitalált dallamokat közvetíti, számomra viszont a saját ötletei más vonalon mozognak, Chester érzésem szerint sosem énekelte volna ezeket a dallamokat ilyen hangszínen. Ha felteszed a Cadaveres "The Fifth House albumát", kb. a második dallamos refrénnél szerintem érteni fogod, miért ahhoz hasonlítom inkább.
Idézet
 
 
#3 valarmorgulisz 2023-02-09 16:25
Idézet - SquatEye:
Sokat nem adott. Nincs meg a korai Slipknot elsöprő lendülete, csak annak valamiféle halovány utánérzése; az énekes roppant idegesítő, "túlmozgásos", nem kicsit kéne terelgetni. Leginkább Will Ramos szteroidos ikertesójaként vált vadmalacból kakaduba soronként, amikor épp nem a helyi "blegh"nek megfelelő elcsukló sikkantgatásoka t produkál. Az énekdallamoknál Chester Bennington eszembe sem jutott, Bölcsföldi Zoli annál inkább, a hangszínűk és dallamvezetésük megtévesztésig hasonló, bár ez legalább még mindig pozitívumnak tekinthető. Emlékezetes momentum a transzponált Bullet Ride riff volt, jót derültem rajta, a megszólalása pillanatában épp egy olyan kommentet olvastam, hogy mennyire egyedi és karakteres a zenekar; minden más elsuhant mellettem. A szó, ami számomra a legjobban jellemzi őket, az "öncélú". Úgy 35 perc környékén talán össze tudtak volna kalapálni egy értékelhető albumot, közel hatvanc perc ebből értelmetlenül sok.


A lemezt már körbeszoptam másik helyeken is. SZerintem 2022 egyik legjobb keményvonalas cucca. De az, hogy Justin Bonitz hangja, hangszíne nem emlékeztet Chester Benningtonra. Mi afasz...
csak hallgasd már meg, amikor Linkin Parkot énekel. Benningtonosabb a néhai Chesternél néhol. https://www.youtube.com/watch?v=P8THtnI-Exk
Idézet
 
 
#2 SquatEye 2023-02-08 10:42
Sokat nem adott. Nincs meg a korai Slipknot elsöprő lendülete, csak annak valamiféle halovány utánérzése; az énekes roppant idegesítő, "túlmozgásos", nem kicsit kéne terelgetni. Leginkább Will Ramos szteroidos ikertesójaként vált vadmalacból kakaduba soronként, amikor épp nem a helyi "blegh"nek megfelelő elcsukló sikkantgatásoka t produkál. Az énekdallamoknál Chester Bennington eszembe sem jutott, Bölcsföldi Zoli annál inkább, a hangszínűk és dallamvezetésük megtévesztésig hasonló, bár ez legalább még mindig pozitívumnak tekinthető. Emlékezetes momentum a transzponált Bullet Ride riff volt, jót derültem rajta, a megszólalása pillanatában épp egy olyan kommentet olvastam, hogy mennyire egyedi és karakteres a zenekar; minden más elsuhant mellettem. A szó, ami számomra a legjobban jellemzi őket, az "öncélú". Úgy 35 perc környékén talán össze tudtak volna kalapálni egy értékelhető albumot, közel hatvanc perc ebből értelmetlenül sok.
Idézet
 
 
#1 miso 2023-02-03 08:52
Nálam egyértelműen gyengébb mint a Matriphagy, kicsit csalódás is, de azért még így is kitűnnek a hasonszőrű csapatok szintjéből.

A Matriphagy tele volt klasszis dalokkal, a Korn-Slipknot-Emmure féle csapatok legjobb keresztmetszeté t kaptuk, egy zseniális énekessel. Azon a lemezen nincs gyenge dal.
Az új albumon már többször is fészkelődtem, nálam már túl nehéznek bizonyul, túl kaotikus, kevesebb a megjegyezhető, beragadó dal.
Hallgatnom kell még, de biztosan nem éri majd el a debütalbumot, mert az az utóbbi 10-15 év egyik legjobb lemeze lett nálam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.