Ha valahonnan nem számítottam már kíméletlen jobbegyenesre, hát az a Pro-Pain iránya volt. Gary Meskilék annak idején egy gyakorlatilag tökéletes alapvetéssel tették le a névjegyüket a színtéren: ez volt a Foul Taste Of Freedom 1992-ben, a korszak egyik legmeghatározóbb hardcore/metal mestermunkája, rajta olyan tízpontos himnuszokkal, mint a Death On The Dance Floor, a Murder 101 vagy a Pound For Pound. Aztán a folytatás már sajnos nem ütött ekkorát. Persze később is akadtak kiugró dalaik, jó lemezeik (a 2000-es Round 6-et például kifejezetten bírtam a maga idejében), élőben pedig mindig megbízhatóan szétrobbantották a házat, de összességében eléggé elérdektelenedett a sztori, és nem is követtem már olyan naprakészen az utóbbi években. A The Final Revolution azonban kíméletlenül telibevert – olyannyira, hogy még azt is meg merem kockáztatni: ha nem is sikerült visszahoznia a Foul Taste Of Freedom dicsőséges időszakát, Gary azóta ezzel együtt sem nagyon készített ennyire kerek, felesleges zsírtól mentes anyagot.


























