Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies

Érthetetlennek tűnik, miért váltott ki sokakban akkora felháborodást a Volbeat új lemeze, hiszen Michael Poulsenék nem sokat változtattak az elmúlt években már bevált Metallica meets rockabilly recepten – így az új anyag és az eddig ismertek között sincs gyötrelmesen hatalmas különbség. Igaz, valahol törvényszerű, hogy a nagyobb sikerrel együtt jár a fanyalgók számának arányos növekedése is, meg persze ott vannak azok a rajongók, akik kötelezőnek érzik nemtetszésüket kifejezni a legújabb lemezek kapcsán, azzal az indokkal, hogy „a demók még jók voltak”. Pedig kifogások keresése helyett egyszerűbb lenne szimplán csak élvezni, hogy a dán srácok tisztában vannak saját korlátaikkal és nem akarnak lemezről lemezre világmegváltó gondolatokat megfogalmazni, folyton változó zenei köntösben. Pontosan tudják, hogy ezzel a szórakoztató zenével simán játszhatnak biztonsági játékot akármeddig, ugyanabban a sorban, amelyben az AC/DC, az Iron Maiden vagy a Motörhead évtizedek óta kényelmesen érzi magát. Nincs is ezzel semmi baj.

megjelenés:
2013
kiadó:
Vertigo / Universal
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 51 Szavazat )

Nem állítom, hogy a Volbeat minden lemeze hibátlanul csillogó gyöngyszem, de a maga műfajában rettentően üdítő és szeretnivaló dalokat tudtak az átlagnál nagyobb számban írni – talán ez alól valamelyest kivételnek számít az előző Beyond Hell / Above Heaven, amit a többinél kevesebbet hallgatok, pedig sokat forognak nálam a csapat lemezei. Az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies már másodszori hallgatásra megadta magát, és továbbra sem értem, mitől érzik sokan annyival gyengébbnek az új dalokat, mint a három évvel ezelőttieket. Tény, hogy most kevésbé metalosak, de ez nem is baj: ahol szükség van zsírosabb riffekre, ott ugyanúgy megtalálhatók ezek, de a szellősebb hangszerelés kimondottan jót tett a Volbeat világának. Fogósság tekintetében sem vallanak szégyent, néhány hallgatás után egészen biztosan dúdolgatni fogod az egyik riffjéről a Superbutt Better Machine-jét eszembe juttató Dead But Risingot (ami egyébként akármelyik korábbi lemezen szerepelhetett volna), a Pearl Hartot vagy az azonnal fülbemászó refrénnel bíró, egyébként lazább világú Cape Of Our Hero-t.

Összességében – a lemez vadnyugati tematikájához illeszkedve – több a country hatás a zenében, és természetesen bővebb formában sem hat idegennek ez a világ a Volbeat számára. De ugyanúgy megmaradtak a Metallica-wannabe számok is – némelyik sokkal szerethetőbb, mint az „anyacsapat” újkori szerzeményeinek bármelyike, és Michaelnek is jól áll, hogy néha ezúttal is szinte megtévesztően hetfieldesen hoz néhány énektémát. A The Hangman’s Body Count például teljesen olyan, mintha a Load / Reload korszakból származna, még James Hetfieldéknek sem kellene szégyenkezniük vele. Aztán ott van e két összetevő keveréke is: a Doc Holliday country/Metallica mixe az album végén hozza vissza a lendületet, és bánkódnék, ha ez a darab nem bukkanna fel majd valamikor a koncertprogramban, noha én vagyok az első, aki elismeri, hogy összes riffjét és apró rezdülését már hallottuk más formában, máshol. De mint a mellékelt ábra mutatja, az újrahasznosítást is lehet okosan és célszerűen csinálni.

Az engem ismerők számára ugyanakkor szórakoztató lehet, hogy a Room 24-t tartom a lemez legkiemelkedőbb számának, pedig ebben szerepel King Diamond. Várható volt már náluk a dán bajszos kolléga felbukkanása, és az is szavak nélkül árulkodó, hogy konkrétan egy Mercyful Fate (meets Volbeat persze) dalt írtak King Diamondnak, aki a szövegírásba is besegített Michaelnek. Konkrétan emlékszem, mikor először hallgattam a lemezt, késő este fürdés közben a kádban ücsörögtem, és először felhúztam a szemöldököm, hogy mit keres itt egy Mercyful Fate szám – aztán persze beugrott a vendégszereplés ténye. Kimondottan misztikus, baljós hangulatú szerzeményről beszélünk, és a magam számára is meglepő, mennyire helyénvalónak találom King Diamond magas hangfekvésű sikolyait ebben a pár percben. Lehet, toleránsabb lettem az elmúlt években, ki tudja – mindenesetre bátran felvállalom, hogy ez nekem bizony tetszik. King mellett egyébként még egy vendéggel számolhatunk, Lzzy Hale helyett a kevésbé elcsépelt és rockos körökben nem is annyira közismert Sarah Blackwoodot hívták meg, aki a legrockabillysebb dalban, a Lonesome Riderben vendégénekel. Talán sokak számára nem egyértelmű – számomra sem volt az, amíg utána nem néztem alaposabban a dalok eredetének –, hogy a My Body a Young The Giant nevű indie csapat szerzeménye, amiből vérbeli Volbeat slágert faragtak, noha nem változtatták meg gyökeresen az eredetit.

A hangszerelésről ugyan ejtettem már pár szót, de hozzá kell tennem, hogy a dobtémákkal nem estek túlzásba, erősen érezni, hogy ezen a téren (teljesen helyénvaló módon) nem merészkedtek a metalosabb területek felé, még ha azt esetleg a dalok meg is követelték volna. Maradt a szimpla, rockandrollos dobolás, amivel nincs is baj, sokkal inkább a szintetikus hangzás bántja a fülem – bár tény, hogy mostanában paranoiás lettem, hogy „úgyis mindent dobgéppel rögzítenek”. Viszont a gitárszólókra már egészen korán felfigyeltem, ezek ugyanis sokkal izgalmasabbak és ötletesebbek, mint korábban. Nem tudhatjuk, hogy ez az Anthraxből átigazolt Rob Caggianónak köszönhető-e, de aránylag nagy tétben mernék akár fogadni is a dologra. Caggiano egyébként két dalban is társszerző, az egyik a már említett Lonesome Rider, a másik pedig a The Sinner Is You, aminek bár jópofa a lüktetése, de nem ebből lesz a koncertek húzószáma. A záró Our Loved Ones sem az eredetiség mintapéldánya, de a fő riff és az énektéma roppant hatásos. Igaz, talán ez a legérzelmesebb téma az egész lemezen, nem is véletlenül – a szöveg egyik sora engem is szíven ütött.

Az a könnyen felismethető pozitív töltés, ami mindig plusz értéket jelentett a dánoknál, még mindig megvan a Volbeat zenéjében. Talán ez az egyik legfontosabb összetevő Michael Poulsenék világában, és amíg ezt érezni, kétlem, hogy túl nagy gond lenne velük. Nem tudom tagadni azt sem, hogy egyre jobban és jobban megszerettem az Outlaw Gentlemen & Shady Ladiest, így egy erős nyolcasnál számomra mindenképpen többet érdemel. A júniusi koncertet meg természetesen tűkön ülve várom.

 

Hozzászólások 

 
#10 drumdrum 2016-04-06 14:18
Nagyon jó lemez ez, megkockáztatom a csapat legjobbja. Érett, erős, kiegyensúlyozot t anyag. The Nameless One akkora dal, hogy még mindig csak pislogok. Lassan itt az ideje egy új korongnak, és azt mondanám a nagy várakozás közepette, hogy minimum ilyen legyen, akkor nagy baj nincs. Akinek meg túl lapos, meg puhány, az hallgasson domborzatosat vasbetonból, vagy nem tudom...
Idézet
 
 
+2 #9 mikevh 2015-03-29 18:13
Nem tudom Ti mit hallgattok, de ez 10-es. Nem fanyalogni kellene, hanem élvezni a zenét!
Idézet
 
 
+2 #8 Cyletor 2013-05-21 22:24
Vannak rajta jó számok. Kellemes, 80-as évek hangulata van.
Idézet
 
 
+3 #7 grand magus 2013-05-13 20:16
A Zenét nem lehet megmagyarázni hogy mitől jó,vagy nem.Mikor hallgatom és mükődik{tetszik } akkor jó.Ez a lemez működik tehát jó.
Idézet
 
 
+2 #6 Szűcs István 2013-05-13 19:43
Hogy a telibevert kékeres, cikloncsipkézte halálba lehet ezt összehasonlítan i a Stone Sour-ral?

A Stone Sour számomra ugyanolyan "nagyágyú", mint a Volbeat, mégha különböző stílusban jeleskednek is. Pusztán ezért említettem meg a kritikámban Corey Taylor együttesének nevét. De erre a Volbeat albumra sokallom a 8,5 pontot. Még az általam adott 8 pont is igencsak határon van. Tehát érthetetlen számomra a pontozási rendszer, írom ezt anélkül, hogy személyeskednék . A Stone Sour (remélhetőleg utoljára írom ide a banda nevét, kevésbé illik ide) friss korongjában több szenvedélyt, változatosságot érzek, és érzem az innovációra való törekvést, ezzel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy náluk megvan az újításra való hajlam, de itt hiába keresem, nem találom. Ezért érzem úgy, hogy valahol az albumuk a szaksajtó áldozata. Jó ennek a dán csapatnak az albuma, de sokkal több van egy Volbeat-ben, mint a 2013-as lemezük. Részemről nem léptek ki a komfortzónából.
Idézet
 
 
#5 TelekiPál 2013-05-13 18:44
Idézet - Szűcs István:
Már legalább 20-30 hallgatáson vagyok túl, és valóban jó lemezt tett le a dán csapat az asztalra. De ki kell, hogy hangsúlyozzam, hogy csak "jót"! Szerintem többre is képesek. Az előző lemez Beyond hell/Above heaven korongot többre tartom, mint ezt. Egyszerűen visszalépésnek érzem még az érdemei dacára is. A Beyond hell sokkal változatosabb album, mint az Outlaw Gentlemen. Hol van egy olyan dal ezen a lemezen, mint egy Evelyn vagy egy Fallen? És számomra a nagy kedvenc erről a lemezről a The Nameless One, The Hangman's Body Count, Cape Of Our Hero. A dallamok túl hasonlóak, hiába jók, de mégsem érzem kiugrónak. A Room 24 sem egy egetverő szerzemény, nincs min meglepődnöm. A dal jó, de a 7 Shoots Mille Petrozzával szerintem sokkal átütőbb volt korábban. Az új Stone Sour lemez köröket ver erre a korongra. Ott van változatosság és igazi dalok, de itt ugyanazt hallom, mint amit szinte már évek óta kapok az együttestől. És úgy érzem, hogy az előző lemezhez képest még a Volbeat féle "vadságból", metalos élből is visszavettek némileg. A Volbeat egy derék iparos lemezt rakott le az asztalra, amit mégis beszerzek eredetiben... Szerintem 8/10.


Hogy a telibevert kékeres, cikloncsipkézte halálba lehet ezt összehasonlítan i a StoneSourral?
Idézet
 
 
+4 #4 Cyrano 2013-05-13 10:28
Akkor leírom ide is, bár ízlések és pofonok...igaz ha ezt észben tartanánk nem lenne szükség kritikára. Tehát legyen, az új Volbeat jó, legfeljebb azt tudom leírni nekem miért nem tetszik. Azért nem, mert unalmas, szürke, jellegtelen. Nincsenek fogós dalok, lendület, csak unalmas lötyögés. Sajnos, mert igenmód örültem volna egy jó Volbeat korongnak. Ez nem az. Hogy egy klasszikust idézzek: "Nehéz egy lemezről úgy véleményt mondani hogy csak egyszer hallotta az ember, de semmi kedvem meghallgatni még egyszer. AA koncertre azért kimegyek, remélem nem preferálják annyira az új számokat.
Idézet
 
 
+4 #3 Szűcs István 2013-05-13 09:44
Már legalább 20-30 hallgatáson vagyok túl, és valóban jó lemezt tett le a dán csapat az asztalra. De ki kell, hogy hangsúlyozzam, hogy csak "jót"! Szerintem többre is képesek. Az előző lemez Beyond hell/Above heaven korongot többre tartom, mint ezt. Egyszerűen visszalépésnek érzem még az érdemei dacára is. A Beyond hell sokkal változatosabb album, mint az Outlaw Gentlemen. Hol van egy olyan dal ezen a lemezen, mint egy Evelyn vagy egy Fallen? És számomra a nagy kedvenc erről a lemezről a The Nameless One, The Hangman's Body Count, Cape Of Our Hero. A dallamok túl hasonlóak, hiába jók, de mégsem érzem kiugrónak. A Room 24 sem egy egetverő szerzemény, nincs min meglepődnöm. A dal jó, de a 7 Shoots Mille Petrozzával szerintem sokkal átütőbb volt korábban. Az új Stone Sour lemez köröket ver erre a korongra. Ott van változatosság és igazi dalok, de itt ugyanazt hallom, mint amit szinte már évek óta kapok az együttestől. És úgy érzem, hogy az előző lemezhez képest még a Volbeat féle "vadságból", metalos élből is visszavettek némileg. A Volbeat egy derék iparos lemezt rakott le az asztalra, amit mégis beszerzek eredetiben... Szerintem 8/10.
Idézet
 
 
+4 #2 atilla 2013-05-13 08:59
Én sem igazán értem a fanyalgókat! Mindig is imádtam a Volbeat-et és ez a lemez ugyanakkor slágergyűjtemén y, mint a korábbiak. Az meg végképp érthetetlen, hogy egy zene miért csak attól volna jó, ha riffözönt zúdít az emberre. Persze lehet, hogy azért vagyok ennyire toleráns, mert sok country-t hallgatok... Mindenesetre hatalmas sikereket kívánok a Volbeat-nek! És hatalmas koncertet nekünk.
Idézet
 
 
+9 #1 TelekiPál 2013-05-13 05:53
Nagyon vagány lemez lett, hatalmas hangulata van :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.