Shock!

Tovább haladva a legutóbb megkezdett úton, ezúttal egy másik amerikai, egészen pontosan Philadelphiából indult csapatra hívnám fel a figyelmet, mert legalább olyan minőségben alkotnak, mint a Behölder, és a választott stílust ők is némi extra hozzávalóval fűszerezik. Miután a banda eddig elkerülte a Shock! hasábjait, ezért érdemes összefoglalni a társaság eddigi történetét, és kicsit áttekinteni, honnan hová jutottak. Megalakulásuk 2012-2013 fordulójára tehető, az alapító tagság Brook Wilson énekes (aki kezdetben basszusgitárt is kezelte), Enrique Sagarnaga dobos és Steve Jansson gitáros. Frank Chin pár évvel később csatlakozott, aki átvette a basszusgitárt Wilsontól, majd 2022-ben továbbadta azt Matt Knoxnak, Chin pedig ritmusgitárra váltott, így ezt követően máig kétgitáros felállásban alkotnak. Az utolsó mozaikdarab ugyancsak 2022-ben került a helyére fix tagként Tanner Anderson billentyűs személyében. Nevezettek a Crypt Sermon létrehozása előtt sem voltak ismeretlenek egymás előtt, különböző alakulatokban már együtt zajongtak az underground bugyraiban.

A Crypt Sermon név (némi magyarosítással) annyit tesz: titokzatos, rejtélyes halotti beszéd, amit még egy funeral doom horda is büszkén viselne, a szövegek is tipikusnak mondhatók a bibliai témákkal, vallással, halállal, okkultizmussal, ezotériával, de szerencsére a kreatív oldalon meghatározó Wilson, Jansson és Sagarnaga zenei koncepciója többet akar mutatni az elmúlás misztériumát hozsannázó, ultralassú temetési menetnél. Alapvetően ők is az epikus doom metal ösvényét választották, amelyet azonban már a második lemeznél túl keskenynek éreztek. Többet tudnak az ezerszer eljátszott és hallott sablonoknál: önmagukról is egyre inkább a doom metalból érkező, de a klasszikus művekre támaszkodó heavy metal csapatként hivatkoznak.

Wilson a csapat titkos fegyvere, hangjában egyszerre van jelen Messiah Marcolin teatralitása, Robert Lowe hajlékonysága, Jon Oliva karcossága (a korai Savatage egyébként is meghatározó hatásuk), de még Karl Agell nazális tónusa is. Hangjával tehát viszonylag széles tartományt jár be, akar egy sor éneklése közben is képes hirtelen váltásokra. Emiatt kellően színesek az énektémái, ami mindenképpen a javára írandó. Nem állítom azonban, hogy egyes hajlításokat nem cifráz túl a kelleténél, vagy néhol egy bizonyos középmagas tartományban ráspolyosan kitartott rekedt hang nem hat erőltetettnek. Összhatás tekinteteben ugyanakkor nem zavaróek ezek az apróságok, mert teljesítménye minden színpadiasság ellenére is meggyőző. Stílusának egyedisége, előadásának szuggesztivitása pedig vitán felüli.

Hálistennek az alkotás folyamatát soha nem kapkodták el, talán ezért figyelhető meg egy folyamatos fejlődési ív, aminek során minden lépéssel újabb és újabb egyedi színnel töltötték meg zenéjüket. A csapat első életjele 2013-ban egy demó, majd két évvel később megszületett Out Of The Garden című első teljes nagylemez volt, amely a műértők körében összességében pozitív visszhangra talált. Valóban becsületes doom metal alkotás volt, de még kevéssé mutatta meg egyediségüket a maga teljességében. Az említett ugrást a fejlődésben a The Ruins Of Fading Light című, 2019-es második album demonstrálta, amelyen már hallatszott, hogy elkalandoznának az említett szűk ösvényről. Öt év elteltével – mondom, nem kapkodnak... – pedig érkezett a még kiforrottabb, minden korábbinál koncepciózusabb The Stygian Rose.

A szólógitározás minden lemezükön remek. Kifejezetten virtuóz, gitárhős szólókkal találkozhatunk, amelyek azonban éppen e jellegüknél fogva kicsit kilógtak a még javarészt doom metal eszköztárból álló korai dalokból, a Stygian Rose és az EP dalaiban viszont már egészen koherensen vannak jelen. Élmény a gitárosokat hallgatni. A ritmusszekció hozza az elvárhatót, Sagarnaga szerencsére nem üti szét a dalokat: sokat díszít, de nem telepszik rá a nótákra, a duplázót is mértékkel tapossa. Anderson állandó tagként való csatlakozása pedig egyértelműen jót tett az atmoszférateremtésnek és a Savatage-féle drámaiság dalokba integrálásának (halld például a Thunder című dalt vagy a címadót a Stygian albumról). A monotonitás tehát sosem volt jellemző rájuk, eddig is simán átlépték a doom metal kereteit, ha szükségét érezték. A Stygian Rose dalaiban például a korábbiakhoz képest is több a heavy/power metalos elem (a topra tett szólózás is egyértelműen ezt erősíti). A folyamat pedig nem véletlen.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni a fokozatos, minden egyes újabb kiadványnál megfigyelhető fejlődést. A doom metal dominanciája jegyében született Out Of The Garden lemezre jellemző terjengősség még kísértett a Ruins album hangulatfokozónak szánt, de inkább funkciótlan közjátékaiban (Epochal Vestiges, Oath Of Exile), ellenben már előreléptek a változatosabb, dúsabban hangszerelt dalok terén. A Stygian Rose albumon már jelentősen visszavettek terjengősségből, tömörebben fogalmaztak. Wilson nyilatkozta egy interjúban: kijelölt cél volt, hogy a zenét befogadhatóbb, átláthatóbb struktúra szerint tegyék maradandó hallgatási élménnyé. Jelentem, sikerült! A játékidőt pedig ugyancsak szándékoltan igazították a klasszikus heavy metal albumok időtartamához. A felesleg eltávolításával a lemez bő 44 percével valóban egy kerek egység benyomását kelti, és egyértelműbbé vált a törekvés a markánsabb hangulatteremtésre. A lemez hangzása ugyancsak arányosabbra, teltebbre sikerült a Ruins keveréséhez képest.

Végül elérkezve a Saturnian EP dalaihoz, azok tovább haladtak a változatosság, a darkos slágeresség útján, ízelítőt adva abból, mi várható tőlük később. Ez pedig több mint ígéretes. A magam részéről nem osztom azok véleményét, amely szerint a heavy metalos jegyek előtérbe kerülésével lassan kiölik magukból a doomot, ugyanis utóbbit soha nem is játszották vegytisztán. A Mayhemtől a De Mysteriis Dom Sathanas címadó dalának feldolgozásása 2017-ből származik, a három saját szerzemény közül kettő a Stygian nyolc nótájával együtt született, ennek ellenére nem került fel arra az albumra, részben a játékidő már említett szűkítése okán, részben, mert úgy érezték, nem illeszkednek az ott kialakított lazán összefüggő szövegi koncepcióba. Így született meg a kislemez ötlete, az eddigi leghangulatosabb Crypt Sermon-albumborítóba csomagolva. (Utóbbit Wilson készítette, forrása pedig a Hét bolygót asztrológiai-misztikus tematikában megjelenítő 16. századi metszet-sorozat egyike, amely Szaturnuszt ábrázolja – innen az EP címe – és feltehetően a német Virgil Solis mester munkája.)

Az Only Ash And Dust, A Fool To Believe, és a korábban született, más keverést kapott Lachrymose hármas a Stygian dalaihoz hasonlóan minden dicséretet megérdemel, kár lett volna őket fiókban hagyni. Az Only Ash and Dust vérbő doom/power kezdése egyaránt megidézi a Solitude Aeturnust és a Savatage Mountain King-éráját, a himnikus refrén pedig kikerülhetetlen. Az ugyancsak több téma- és tempóváltásra épülő A Fool To Believe-ben a hangjával eget es földi poklot bejáró Wilsont és a szólógitárokat ismét csak dicsérni lehet. Gyorsan tovaröppenő hangulatként itt-ott némi ködös-borongós gót hangulat is felüti a fejét, pikáns adalékkal szolgálva a heavy metalos döngölésekhez. A visszatérően lecsillapodó részeiben Paradise Lost-féle melankóliával csábító, fület simogató szólókkal kibélelt Lachrymose pedig egy kevésbe zaklatott, de nem kevésbe nagyszerű darab.

Ami a Mayhem dalát illeti, Wilson és Sagarnaga állítólag kedvelik a trve black metalt és a norvégok klasszikusa mellett szólt az a felismerés is, hogy „vezérdallama könnyen transzponálható doom metalba". Nos, nem vagyok nagy híve a norvég kompániának, de sikerült úgy megőrizni az eredeti dal vérfagyasztóan fekete hangulatát, hogy közben simán elhiszed: saját produktum. Talán túlzásnak tűnik, de a tapintható sötétséget sugárzó, kaotikus eredetit (a címében egy szót, a Domot Doomra változtatva) sikerült egy ugyancsak éjfeketén hömpölygő, tonnányi súlyokat cipelő gyászmenetté facsarni. A dal tengelyébe illesztett tempósabb középrészben a Csihar-fele torokhangú dallamkezdeményeket egy téboly hatarán billegő, gonosztól megkísértett szerzetesként éneklő Wilson fekete magasztossággá emelte, a teret betöltő kórusok fölött. Olyan aurája van, hogy elveszik benne az ember. Mi ez, ha nem A rózsa nevének metál filmzenéje? Az énekes itt aztán kiélhette a színpadiasság iránti vágyát... (a trve fanok meg sugárban hánynak). Ha a srácok a jövőben esetleg a black metal fagyos leheletét is injektálnák ebbe a doomos hajszálerekből táplálkozó, immár sajátjuknak nevezhető okkult heavy metalba, azzal szerintem további kreatív kapukat nyitnának maguk előtt.

Összességében megállapítható, hogy a dalszerzés szempontjából szerintem még jelentős tartalékkal rendelkező, a korai Savatage és a texasi doom-félistenek által elejtett stafétát egyszerre magasban tartó Crypt Sermon úgy követel magának előkelő helyet egyre határozottabban az epikus doom metal felségterületén, hogy közben már nem is veszi figyelembe annak határait.

Mit mondhatnék még? Nagyon szerethető, sokra hivatott alakulat.