Shock!

december 07.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Suicidal Tendencies: 13

0313st13Gyakran elmondjuk, hogy a túl gyakori lemezmegjelenés könnyen a színvonal laposodását vonhatja maga után, arról azonban kevesebb szó esik, hogy az irreálisan hosszúra nyúlt szünetek legalább ennyi csapdát rejtenek magukban. A zenekarok mindig meg tudják magyarázni, miért kellett tíz-tizenkét-tizenhárom éven át ülni egy új anyagon, de az az igazság, hogy akármit is mondanak az érintettek, ezekre a maratoni kihagyásokra egyszerűen nem létezik épelméjű magyarázat, hívják a zenekart Guns N' Rosesnak, Van Halennek, Aerosmithnek vagy jelen esetben Suicidal Tendenciesnek. Még belegondolni is zsibbasztó, hogy a '80-as évek második, '90-es évek első felének meghatározó hardcore/crossover csapata kerek tizenhárom évet várt ezzel az új albummal, pedig közben folyamatosan léteztek, és ugyan változó intenzitással, de rendszeresen turnéztak is (nálunk is háromszor jártak az utóbbi három évben).

megjelenés:
2013
kiadó:
Suicidal
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

Többek között az a nagy csapdahelyzet az ilyen maratoni kivárásokban, hogy mitikus messzeségbe repíti a korábbi produkciókat, és egészen irreális mértékben srófolja fel a tábor elvárásait. Még akkor is, ha egyébként mindenki emlékszik rá, hogy a Suicidal két utolsó albuma, a '90-es évek közepének rövid feloszlása után kihozott 1999-es Freedumb és a 2000-es Free Your Soul... And Save My Mind korántsem számít olyan közmegegyezéses klasszikusnak, mint mondjuk a How Will I Laugh Tomorrow When I Can't Even Smile Today vagy a Lights Camera Revolution... A zavart csak súlyosbítja, hogy Mike Muir is össze-vissza nyilatkozgatott a folytatásról az elmúlt tíz évben: hol azt mondta, hogy nem látja értelmét sietni, hol meg azt, hogy máris dolgoznak a régi producerrel, Paul Northfielddel, és legalább három teljes albumra elegendő anyaggal rendelkeznek. Remélem, legalább azért ők maguk értik, mire vártak ennyit, mert én biztosan nem...

Mivel az utóbbi másfél évben Mike Clark gitáros is eltűnt valahol a ködben, a zenekar mostani felállásában már egyedül Cyco Miko képviseli a folytonosságot a régi korszakokhoz képest, de egyrészt a Suicidal azért alapvetően mindig is az ő csapata volt, másrészt élőben a banda ma is olyan produkciót nyújt, aminél jobbak – szentségtörés vagy sem – Rocky George-dzsal, Robert Trujillóval és az éppen aktuális dobosfenoménnel sem lehettek uszkve húsz évvel ezelőtt. Így aztán én a dolgok e részén egy pillanatig sem izgattam magam, azt illetően azonban voltak bennem kérdőjelek, hogy milyen színvonalat lesznek képesek hozni az új anyagon. Elsőre nem is igazán kapta el a fejemet a lemez, aztán minden egyes hallgatással egyre jobban ráéreztem, és most már ott tartok, hogy azt mondjam: a 13 határozottan bivalyerősre sikeredett. Száz százalékosnak ugyan nem száz százalékos, amit tizenhárom év után akár pofátlanságnak is tekinthetnék, ha nagyon szigorú akarnék lenni velük, de nem akarok. Muir márciusban volt ötven éves, 2013-ban nyilván nem ő fogja fenekestül felforgatni a világot, meg eleve nagyon szeretem a bandát, így aztán inkább csak örülök neki, hogy megint itt vannak. Főleg, hogy az utolsó kettőnél például mindenképpen kategóriákkal jobb ez az album.

Ha valakiben esetleg kérdőjelek motoszkálnának a zenei irányultságot illetően, a mai Suicidal nem a két ezredvégi produkció punkosabb, direktebb vonalán mozog, hanem a fénykor világát idézi, vagyis az 1988-tól 1994-ig terjedő érát, a How Will I Laugh..., a Lights..., a The Art Of Rebellion és a Suicidal For Life lemezek időszakát. A tizenhárom dalos, szűk egy órás anyag a csapat legsikeresebb éveire jellemző ultraintenzív, agresszív, ám ezzel együtt is roppant zenei, agyas crossover muzsikát rejti, ami azonnal felismerhető, utánozhatatlan és nagyon szerethető. Ha nem tudnám, hogy friss felvételekről van szó, akár még azt is elhinném, hogy ezek kiadatlan dalok a régi felállással, és ez nem túlzás. Muir zenészeinek fölényes tudása a lemezről is ugyanúgy lejön, mint ahogy élőben is az államat keresgéltem a padlón tőlük. Az Infectious Groovesból is jól ismert Dean Pleasants például olyan zseniálisan gitározza végig az egész albumot, ami párját ritkítja: még Rocky George díszítéseit, filljeit is egy az egyben levette, szóval az illúzió tökéletes. Tim Williams basszer és Eric Moore dobos ritmusszekciója is elképesztő figurákat ereget végig, Muir meg Muir: hangja, előadásmódja ízlés kérdése, de ez a kicsit ideges, hadarós, izgága stílus csakis az övé. Az album hangzása is gyönyörű, maradéktalanul sikerült reprodukálniuk a klasszikus művekre olyannyira jellemző kristálytiszta, elegáns, mégis erőtől duzzadó megszólalást.

A Suicidal mindig is változatos banda volt, most sem egy tempóban zúzzák végig az egész anyagot, tényleg van itt minden a védjegyszerű, sodró himnuszoktól kezdve (Shake It Out, Smash It!, This Ain't A Celebration, Cyco STyle) az olyannyira tipikus, enyhén pszichopata beütéssel zúzós szerzeményeken át (Make Your Stand, Who's Afraid?, Slam City) egészen a több hallgatást igénylő, borult pillanatokig. Olyan meglepő, elvadult zenei kísérletekbe azért sehol sem bonyolódnak, mint 1992-ben, a The Art Of Rebellionön, de amit például a God Only Knows Who I Am instru betéteiben bemutatnak a hangszeresek, arról tényleg csak felsőfokban tudok beszélni. Nyilván nem ez a dal lesz a Suicidal bulik csúcspontja a jövőben, de simán az album egyik legizgalmasabb, legjobb tétele, ez vitán felül áll. A melodikusabbra szabott, őrületes gitárdíszítésekkel telepakolt Life (Can't Live With It ... Can't Live Without It) szintén hatalmas kedvencemmé érett, és némi ismerkedés után a bandától meglepően nyugis, higgadt tempójú This Worldöt is nagyon megkedveltem. Ahogy írtam, nem nevezném száz százalékosnak az albumot, bizonyos dalokon lehetett volna rövidíteni, óriási témák, hatalmas villanások azonban ezzel együtt is kivétel nélkül mindegyikben találhatók, méghozzá szép számmal.

Nem egy azonnal ható slágerparádé a friss Suicidal mű, nekem is kellett hozzá némi idő, hogy igazán közel engedjen magához, azóta viszont nem ereszt. Nincs mese, itt bizony tényleg kirobbanó formában tért vissza egy régi kedvenc! (Az viszont baromira zavaró, hogy ugyanaz a cím, mint a Black Sabbathnál...)

 

Hozzászólások 

 
-1 #10 Sultans of fing 2016-03-01 10:16
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
De, Eric Valentine producer, aki amúgy szintén dobosként kezdte. :) Javítva, köszi, elírás volt.

Te ostoba hülye fasz!
Idézet
 
 
+5 #9 Draveczki-Ury Ádám 2013-04-17 11:01
Nem, az egy másik Eric Valentine, aki egyébként szintén fekete, mint Eric Moore. :D
Idézet
 
 
+3 #8 simple 2013-04-17 10:55
Igen, úgy látom, ez a Valentine jött Lukatherrel másfél hete.
Idézet
 
 
+4 #7 Draveczki-Ury Ádám 2013-04-17 10:04
De, Eric Valentine producer, aki amúgy szintén dobosként kezdte. :) Javítva, köszi, elírás volt.
Idézet
 
 
#6 simple 2013-04-17 09:50
"Tim Williams basszer és Eric Valentine dobos ritmusszekciója is elképesztő figurákat ereget végig"

Nem inkább Eric Moore a dobos???
Idézet
 
 
+6 #5 Bali 2013-04-16 22:11
Cyco Miko soha nem fogja megtagadni önmagát :)
Idézet
 
 
+5 #4 Equinox 2013-04-16 21:59
Idézet - Jánosi Péter:
Lehet, hogy én vagyok túlságosan alulinformált, de mi a retkes fülemülesörte az a Cyco Miko?

Mike Muir énekes, zenekarvezető, mindenes beceneve
Idézet
 
 
+2 #3 Jánosi Péter 2013-04-16 20:15
Lehet, hogy én vagyok túlságosan alulinformált, de mi a retkes fülemülesörte az a Cyco Miko?
Idézet
 
 
+9 #2 Chris92 2013-04-16 14:14
Ez a 13 év valami pofátlanul hosszú kihagyás volt, de cserébe a lemez fantasztikusan jól sikerült és tényleg a 89-94-es korszakot hozza vissza.
Idézet
 
 
+4 #1 Dead again 2013-04-16 14:11
Jó lemez, csak egy dolog zavar rajta:

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy Suicidal Tendencies lemez, de mégis nagyon zavaró, hogy majdnem minden dalban hatszor-hétszer hallani, hogy " Cyco!", a vége felé már baromi idegesítő tud lenni.

De attól még aláírom, hogy jó lemez lett.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.