Alapvetően két oka van, amiért nekem jutott a kivételes megtiszteltetés, hogy Serj Tankian ötödik szólólemezéről írhatok. (Formálisan, ha jól értem, nem szólólemezről, hanem a Jazz-Iz-Christ nevű formáció/projekt azonos című lemezéről van szó.) Az egyik, hogy képesnek érzem magam arra, hogy különösebb előítéletek nélkül értékeljem a legújabb alkotást, mivel a System Of A Downt alapvetően kedvelő, de semmiképp nem fanatikus rajongó külső szemlélőként nem éltem meg hatalmas csalódásként Tankian szólómunkásságát (leginkább csak néhány kötelező jellegű hallgatást leszámítva hidegen hagytak az albumai). A másik, hogy a jazzt viszont imádom, és bizonyos időszakaimban legalább annyit hallgatok legkülönbözőbb modern és hagyományosabb jazzt, mint keményebb muzsikákat.
