Már az első számnál tudtam, hogy Les Claypoolék számára gyanússá váltak a Brown album után egyre növekvő számban a fejük felett köröző, nem igazán bizalomgerjesztő madarak. Rá kellett eszmélniük, hogy ha nem mutatják továbbra sem az életnek semmi jelét, akkor hamarosan sok kopasznyakú szárnyas fog a csontjaikon marakodni.
Túl nagy meglepetést nem okozott a hír, hogy a KISS szereplésével már mozifilm is készül. A sztorit el lehet képzelni, 4 fiatal srác kalandjai a 70-es években. Lázadás, bonyodalmak, szerelem és persze zene. Vannak oridzsi KISS nóták - Shout It Loud, Detroit Rock City a régebbiek közül és egy vadonatúj líra a végén (Nothing Can Keep Me From You.
Mielőtt mindenki a pénztárcája felé kezdene kotorászni, le kell szögezni, hogy ez még nem a köv. Therion album, hanem "csak" egy minialbum. De annak azért elég bőséges és élvezetes. Rögtön egy új nótával nyit, a címadóval. A Vovin vonalát viszi tovább, egyre heavy metalosabb a zene - sajnos -, a női ének meg csodás, mint mindig.
Nem aprózta el Trent Reznor, dupla albummal örvendeztette meg az indusztriális (ha lehet egyáltalán valami jelzőt használni rá) muzsika kedvelőit, kellemesen vastag szövegkönyv kíséretében. A végeredmény döbbenetes. Minden eddiginél komorabb, felkavaróbb, súlyosabb. Magával ránt már az első nótával (Somewhat Damaged). Mestere a különös zajok tökéle...
Hohó! Felcsillant a szemem, amint megpillantottam fenti album előadóját. A szebb napokat is megélt nagy tehetséggel megáldott gitáros újfent rászánta magát néminemű alkotásra. Be kell vallanom, hogy jó pár éve a kedvenc húrbűvölőim között foglalt helyet M.S., ízes, egyéni játéka maradandó élményt nyújtott, bármikor hallgattam.
A Seven Witches egy New Yorkból származó power/heavy banda. Az énekes Bobby Lucas nem kevés Bruce Dickinson feliratú toroköblögetőt ihatott a stúdiófelvétel előtt, mert egy az egyben a B.D. iskolát követi, kicsit kevesebb áriázással ugyan, de megoldásaiban azonos hullámhosszon van a mesterrel.
A sokakat megosztó tavalyelőtti album után, ahol a csapat végleg elhagyta a hegedűt és telepakolta samplerekkel a muzsikát, a MDB rajongók joggal tartottak attól, hogy a MDB a P. Lost után elveszíti igazi jellegét. Speciel én nem akadtam ki a '98-as korongon, tetszett, de amint a The Light...-ot elkezdtem hallgatni, örömmel konstatáltam, hogy jobba...
A borítón és a CD-n ott áll a figyelmeztetés, hogy maximum hangerőn illik hallgatni a lemezt. No, akkor tekerjük egy kicsit feljebb... A Satyricon teljes tagsága, azaz Satyr és Frost roppant gonosz módon kifestve pompázik a borítón. Norvégia egyik legeredetibb black bandája immáron a Nuclear Blast szárnyai alatt adta ki jelen albumát, az Intermezzo...
Profi promócsomaggal lepett meg a számomra eleddig ismeretlen Zymotic. Hozzáállásból jelesre vizsgáztak. A zene heavy metal alapú, a progresszivitás ösvényeire is merészkedő (néha Nemesises) keverék, sok ígéretes résszel, és sok kevésbé ígéretessel - nem elég gördülékenyek a témák, ha valaki ilyen összetettebb zenét játszik nagyon kell arra figyeln...
Na, ebből most már elegem van! Illetve ebből már most elegem van! Hogy miből? Hát abból, hogy manapság minden olyan zenekar lemezszerződéshez jut, amely mélyre hangolt gitárokkal, egy hangon kántáló énekhanggal, ötlettelen, primitív dalokkal és különféle fölösleges samplerekkel, valamint idióta zajokkal próbálja elhitetni a hallgatókkal modernségét...
Hazai földön kevéssé kitaposott, nehéz utat választott és jár a Carwashtagnacht. Olyan kultikus zenekarok jutottak róla eszembe, mint a Swans, a holland Gore, a Skullflower vagy a Christian Death, de - szerencsére - inkább csak szellemi irányultságuk, mint zenei világuk hasonlósága miatt.
Miután rendesen kibosszankodtam magam a Will Haven divatmajmolása okán, remegve helyeztem be a CD játszóba az új Cannibal művet. De nem az aggodalomtól remegtem, hiszen tudtam, hogy bennük vakon megbízhatok. Igen, Corpsegrinder-ék nem húztak háromcsíkos melegítőalsót, nem lettek elvontak, dallamosak, nem követnek senkit, hanem azok maradtak, akik v...
Mit lehet még erről a csodáról írni, amit nem írtak le előttem mások? Hogy lehet ezerszer elkoptatott és oly szürkének tűnő szavakkal lefesteni ezen 5 zenész ajándékát nekünk, parányi földi halandóknak? Egy elvarázsolt világ. Meseország. Hangjegyekkel is lehet színházasdit játszani, azt már tudtuk. Álomszínházat. Viszont most tökéletesedett ki telj...
Az első percekben nem hittem el, hogy ez ugyanaz az Agathodaimon, akiknek tavalyi bemutatkozó albuma nem csupán jóleső meglepetésként hatott rám, hanem a reménységek címkét is felaggattam képzeletben a csapat neve mellé.
A görög Rotting Christ mára egy letisztult, nyugis zenét produkáló társaság, kiknek legfrissebb albumát inkább lehetne jellemezni a gótikus elemeket tartalmazó atmoszférikus metallal, mint a black metallal. Igazából egy gyors nóta utal a csapat gyökereire (The World Made End), a többi szinte megkülönböztethetetlen egymástól.
Spanyol durvulat, death/grind reszelés '98-ból. A srácok pólóin ilyen feliratok virítanak: Cannibal Corpse, Napalm Death, Deicide, Korn. Utsó kivételével felfedezhetőek a hatások.
Amint elindítottam a lemezt, roppant gyanús lett, hogy nem egy Enchant lemezt hallgatok-e, merthogy az énekhang stimmelt. Utána is néztem, és persze, hogy jól éreztem, mivel az Enchant torkának, Ted Leonardnak a projektje a Xen. Fátyolszerű muzsikát tartalmaz a Xen albuma, némi Yes árnyékolással.
A borítót kuksizva valami black-es zenére tippeltem, ám tévedtem. A mostanában divatos true/power metal ösvényeire vezet el a csapat - bár az megjegyzendő, hogy őket nem a divathulám szülte, mert igazi ősrocker arcokból áll a zenekar -, akkora heroikus énekdallamokkal, hogy rögtön nőni kezdtek a szegecsek a bőrömön, ha-ha!
El nem tudom képzelni, miképp tud Kátai Tamás időt szakítani zenekaraira, projektjeire munka mellett, főleg azért, mert minden kiadott anyaga igényes és erősen érződik rajtuk a belefektetett nem kevés energia.
Bevallom, a hazai szaksajtó tömjénezése után kételkedve fogadtam a Demonlord első lemezét. Méghogy az első hazai heavy metal album, amely a külföldi másodvonalat is veri! Hiszem, ha hallom! Nos, ez megtörtént... tévedtem.
Ismét csak egy infótlan tokkal ellátott CD került a kezembe. A tok hátsó felén van egy zenekari fotó, amiből rögtön a dicső '70-es évekre asszociáltam, a négy hosszú hajú figura mintha egy időgépből került volna elő. A zene pedig hamisítatlan Sabbath-ista muzsika, de valahogy kevésbé direkten teszik, mint plö a Cathedral. Bár itt a hangzás sokkal n...
A kevés eredetiséget mutató gót-rockos Darkseed először is a nehezen emészthető énekhanggal bátortalanított el. A zenekarban megvan az a szerencsétlen szokás, hogy szinte valamennyi nóta sajátos hangzással, reményteljesen indul, viszont amint az énekeshez kell igazodni (vagy fordítva), összeomlik minden.
Sundown, Sundown... töprengtem egy keveset, hogy honnan a fenéből ismerős ez a név, majd a zenébe belehallgatva mi a szöszre emlékeztet némely része olyan nagyon. Aztán lőn megvilágosodás, hiszen ez az ex-Cemetary-s Mathias Lodmalm "új" csapata, és némely riff és hangulat a Cemetaryre emlékeztett... minő véletlen.
Már megint egy olyan csapat, akik ősidők óta léteznek, és engem elkerültek az utóbbi tizenakárhány évben. S most itt az új lemez.
Szinte egész pontosan két év után a brit Saxon leszállította új nagylemezét, mely méltó folytatása a 97-es, nagyon jól sikerült Unleash The Beast albumnak. Az biztos, hogy nem a Saxon jelenleg a világ legdivatosabb bandája, de hű rajongótáboruk nem is ezért szereti őket.
A floridai Kamelot - ahogy a címből is kiderül - negyedik lemezével jelentkezett nemrég. Bár rólam köztudott, hogy nemigen részesítem előnyben ezt a mostanában divatos true vonalat, de a Kamelotot mindig is szerettem. Egyrészt az igényesség miatt, másrészt mert ők a nagy alternatív/punk hullámban is kitartottak a metal mellett, és nem tartoznak a "...
Facebook
Twitter