Most már elárulhatom, hogy sok-sok hónappal a lemezmegjelenés előtt kazettán már megvolt jelen album. Az első reakcióm az volt, hogy "ha ezzel nem kapnak lemezszerződést, akkor semmivel sem." S lőn csoda, sikerült külföldi kiadót találnia a zenekarnak, ráadásul olyat, amely úgy tűnik oda is figyel a kiadott produkciójára. Promócióban legalábbis elég szépen támogatja a csapatot.
Miként a Nephilimtől a Cross Roads-hoz átigazolt társaság a második albumával, én is veszélyes területre tévedtem ezzel az írással, mert minden jó szándékom ellenére képtelen vagyok valódi pozitívumokat említeni az anyag kapcsán, megsérteni pedig senkit nem akarok.
Ajjaj. Most mit mondjak? Gyorsan jött a lemez. Kíméletlen leszek, lesz, ami lesz. A Da Capo ígéretes csapat. Olyan emberkékkel, akiknek szívügye az általuk is művelt progresszív metal, ami leginkább a Dream Theatert követi, de ezt mindenki tudta eddig is.
Nem kevesen várták a második albumot, ki azért, hogy imádhassa, ki azért, hogy jól beleköthessen. Én speciel azért, mert az elsőt imádom, évek óta nem hatott elsőre és kismilliomodszorra zene rám ilyen szinten. Most mégis megpróbálok objektív maradni.
Hiába, a jó zene időtlen! A Legacy valamikor nyáron jött ki, viszont csak most jutott el hozzám, nagy örömömre. A Shadow Gallery egyik fő jellegzetessége a végtelenül igényesen kidolgozott vokáltémák sokasága, Mike Baker az elkövető, nagyon szép, szárnyaló hanggal rendelkezik, ráadásul rendkívül kifejezően tud bánni vele.
Nem hiszem, hogy hatalmas kultusza lenne nálunk a svéd Witchery-nek, mondjuk meg is értem, a zene pusztán szórakoztató, semmi több. A thrash alapú riffelős számok Toxine torokgyilok hörgésétől kísérve nagyjából arra jók, hogy egy sűrű nap után háromnegyed órára kikapcsoljanak a világ pörgéséből, ne kelljen koncentrálni semmire, csak zúduljanak ránk...
Szerencsére volt alkalmam átbeszélni a friss Edguy albumot Tobias Sammettel, aki csak megerősített abban, hogy nem állt be 180 fokos fordulat a zenekar stílusában, de a továbblépés, az egészséges keretek között történő újítás megtörtént.
Itt az új Therion opusz, az általam annak idején kicsit többnek értékelt Deggial után konceptalbummal és nem csupa máshol hallott heavy metal riffből álló Secret Of The Runes. A témaválasztás szimpatikus, erről bővebben majd az interjúban.
Nem kétséges, hogy új csillag van felemelkedőben. Jorn Lande, a norvég hang, kinek zenekarai, projektjei szinte megszámlálhatatlanná kezdenek válni, második szólólemezén a lelkébe enged bepillantást. Itt már nincs feldolgozás, mint az első szólóalbumon, csak saját szerzemények.
Emlékeimben HC csapatként élt a Vision Of Disorder, ezért elég meglepett arcot vágtam amikor felcsendült a nyitó Living To Die című dal. Na ja, a változások korát éljük, de hogy az énekes, Tim Williams milyen fülbemászó dallamokra képes, azért az mindenképpen figyelemre méltó, persze a rekedt üvöltést sem hanyagolja teljesen, csak ritkán használja,...
Pofonegyszerű a képlet: Sascha Paeth (többek között a Rhapsody, Kamelot és Angra lemezek producere) plusz André Matos (volt Angra énekes) mínusz metal. Marad a gazdagon meghangszerelt, szimfonikus hatású zene és a széles tartományokat bejáró, sokszínű ének. A végeredményt mégsem lehet egyértelműen meghatározni.
Kicsit szkeptikusan közelítettem az ötödik Borknagar opuszhoz, mivel Simen hangja etalon - na jó, az egyik etalon - számomra a műfajon belül, Vintersorg-ügyileg meg nem álltam a helyzet magaslatán (azóta persze pótoltam a hiányosságokat). Így kezdtem neki az Empiricism kivesézésének, és be kell valljam, az első három hallgatás nem hagyott bennem tú...
Na végre, csakhogy zenét is ír Mr. Zombie, nem csak a filmrendezői pályáját egyengeti. Az új lemez nyitó dala (melynek borítóján maga a mester pompázik, milyen meglepő...) a szokásos sampleres kezdés után húzós riffet hoz, amitől még a zombik is azonnal táncra perdülnének. Rob sajátos hangján kántálja azt a három hangot, amit tud, de ez így van jól...
A Mannhai nevéről eddig még nem nagyon lehetett hallani, gyanítom ez mostantól gyökeresen megváltozik. A zenekart '99-ben alapította Oppu Laine, az Amorphis volt basszusgitárosa, valamint Ilka Laaksomaa gitáros, hozzájuk csatlakozott Junior Pietinen dobos és Joanitor Muurinen énekes.
Ha jól számolom, a Kreator 16 éve van a pályán, a '89-es Extreme Aggression volt a pályájuk csúcsa, az utána kiadott albumaik elég vegyesek, nem is igazán sikerült megőrizni a pozíciójukat, kezdtek eltűnni a középszerűség süllyesztőjében. Eddig.
Mes-hug-gah, Mes-hug-gah! - kántálnám ütemesen egy koncerten, de erre vajmi kevés esélyem van, így marad kicsiny szobám, az üvöltő hangfalakkal. Már számolni sem tudom, mióta jönnek és jönnek a hírek a Rare Trax-ről, először mintha úgy lett volna, hogy dupla cd-t adnak ki, aztán valamiért mégsem. Húzták-halasztották, végül csak megjelent.
Viking fém Norvégiából, az 1991 óta létező társulattól. Ez a harmadik albumuk. Tisztán hallani is lehet, honnan származnak, az egész lemezt belengi a jellegzetesen fagyos északi atmoszféra.
Feltámadtak a lengyelek, legalábbis a promócióra szépen ráfeküdtek mostanában. Az viszont több, mint rémes, hogy a lengyel zenekarok nem képesek kétnyelvű honlapot csinálni. (Tisztelet a kivételnek.) Így bármiféle információ hiányában vagyok kénytelen értékelni ezt a zenekart is. Azt az egyet sikerült kiderítenem, hogy jelen korong a második anyagu...
Nem kellett sokat várni az új To/Die/For korongra, a tavalyi All Eternity után itt az új gothic metal dalcsokor, továbbra is érzelmesen, finn depresszióval fűszerezve, ahogy ezt csak ők tudják előadni. Valahogy mindig szimpatikusabb volt a To/Die/For a HIM-nél, annak ellenére, hogy fogós dalok terén elismerten a HIM a jobb.
Nos, mikor a fenti kiadók bejelentették e lemez piacra dobását, egyből felkaptam fejem rá, mint gyakorló Tool fan. Jogosan gondolhattam, hogy a Tool muzsikája vonósokra átdolgozva tán emészthetőbbé teszi a zenét, hisz a vonósokkal általában nincs gondja az embernek.
Wroooááááárrrrh! Végre egy olyan koncertlemez, ami a hangulata miatt mindenképp az etalonok közé kerül. Szomorú viszont, hogy milyen apropóból kellett kiadni... Ugye nem kell ecsetelnem, mi az...
Baszki, ez meg hogy került ide?! Az abszolút divatmajom brit Terrorvision most azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy csinált egy velejéig retkes rádiópop-számot country-s beütéssel és még a klipben is Madonnát koppintja!
De jó is az, ha vannak biztos pontok az ember életében! Amióta a nemzetközi négyesfogat 1998-ban visszakanyarodott az Andi Deris-korszak dallamvilágához, nem is tágít az újra megtalált eredeti irányvonal mellől. Az általam látott két koncert után zártam csak igazán szívembe a csapatot.
Szupersegg... képzelj hozzá zenét. Megvan? Naaa, azért nem olyan. Legalábbis nem egészen. Már túl vagyok az első x-en, mármint rövid egy hét alatt naponta előkerül a cd, barátkozom vele, mert elsőre olyan tömény volt, mint egy alsórepceföldi kisüsti. Kíváncsiságból megnéztem az időtartamot az első ismerkedés után, amitől az egyre agresszívabb szemö...
Hahh, ezt is megértük. Második lemezével jelentkezik a német Stormhammer. Agresszív, bombasztikus, dallamos, stb. mármint az cd hátán lévő kis szövegben ilyenekkel jellemzik a zenét. Ez mind igaz, tökéletes példája a "hogyan másoljuk le a nyolcvanas évek nagy heavy metal sztárjait" iskolának.
Egy űrhajós lebeg a nagy semmiben a frontborítón, persze félig már meg vagyok főzve, így könnyű dolga lesz a zenekarnak... Mondhatnám akár. A Stone In Egypt hollandus csapat, két éve létezik, és ez a debütáló korongjuk. Sorolhatnám a kötelező nagy neveket, hogy miből merítkezett a zenekar, de nem teszem, úgyis tudjátok, csak annyit mondok, stoner r...
Sokadik lemeze a texasi hármasnak, és sokadszorra éri apró meglepetés az embert. Jelen esetben az első másodpercben tör ránk a meglepi, elektronikus "kluttyogással" nyit a lemez, 11 másodperc múlva azért jön a semmi mással össze nem téveszthető mélyen brummogó basszus+gitár és Doug Pinnick simogatóan eredeti hangja.
Facebook
Twitter