Shock!

Huszonhét év elteltével jött kábé a semmiből egy új Linda Perry-szólóalbum, de még ha a kérészéletű Deep Dark Robot formációt is ide számoljuk (ahol szintén ő volt a kreatív erő), akkor is jó tizenöt év telt el a 4 Non Blondes egykori énekesnőjének legutóbbi lemeze óta. Valahol már elengedtem, hogy ilyesmivel még előállhat, a másoknak, többek közt Pinknek, Christina Aguilerának, Celine Dionnak, Gwen Stefaninak írt dalaival remekül elvolt eddig is, minden bizonnyal az anyagi biztonságát is bőven irányba állította a háttériparban megélt sikereivel, ám mivel a direkt popzene máig periférián van nálam (vélhetőleg ez már így is marad), szerzői véna ide vagy oda, ezekkel lényegében mégiscsak elkerültük egymást.

Azt azért tudtam, hogy Linda ritka erős tényezővé vált a popzenében: olyan dalszerző/producer, aki képes a slágergyanús refréneket az őszinteséggel párosítani, ami mégiscsak megóvta dalait a súlytalan, popos sekélyességétől, nem mellesleg (sok)milliós eladásokat hozott ezeknek a valódi világsztárokká vált popdíváknak is. Aztán mostanra valahogy megérett, hogy újra saját neve alatt is garázdálkodjon.

Az előzmények alapján kitalálható, hogy ez sem egy vérmes thrash metal lemez, nyilván, de roppant nívós, igényes anyag, egyúttal sok tekintetben más is, mint elődei. Igazi hangulat-album, remek szövegekkel, Perry kisasszonynak pedig ma is egészen elképesztő érzéke van a néha szinte Tarantino filmzenés érzésvilág megidézéséhez. És még elképesztőbb hangja, nyersességgel, erővel, és érzelemmel, ami a 4 Non Blondes idők óta szemernyit sem kopott, pedig idén már a 61-et töltötte.

Az album tehát merőben más, ez pedig leginkább talán annak köszönhető, hogy tulajdonképpen egyfajta filmzene, az ezen a címen Lindáról készült hasoncímű dokumentumfilm zenei leképezése. A sikeres élet nem volt könnyű menet: édesanyja gyermekkorában bántalmazta, ennek feldolgozása pedig dekádokon átívelő küzdelmet hozott magával, egészségtelen lelki és fizikai mechanizmusokkal, ideértve a drogokkal való egykori vésztáncát is. Könnyen elég mélyre lehet süllyedni ebben az albumban, nem egy ponton belengi némi keserédes hangulat is, végül mégis inkább ad, semmint elvesz.

Ha magát a zenei anyagot akarjuk kibontani, klasszikus amerikai pop-rocktól a blues-, country-, sőt, dzsesszelemeket is magába olvasztó pillanatokig tart a sasszé (utóbbi az Anxiety rövid átkötésében úgy domborodik ki, érzésre a Twin Peaks filmzenéjéből ismerős The Bookhouse Boys még elvadultabb illesztőpárja is lehetne). A popvonal kapcsán a Beautiful kiemelendő, ez Linda valaha írt talán legnagyobb karriert befutott dala (a 2000-es évek elején, Christina Aguilera által). Ez az egyetlen, amit már korábbról is lehetett ismerni (már aki hallgatott ilyesmit), valódi „önfeldolgozás″. Most visszavette magának, és teljesen más irányba vitte el, (szoft)rockos hangszereléssel, és saját hangján úgy is szólal meg, hogy még engem is megihlet. A Feathers In A Storm meg egyenesen olyan, mint egy középkorszakos Fleetwood Mac-nóta. Az All Got You is kiemelkedő számomra, és itt a folkos-country ízek adottak, a címadó meg tényleg az, ami simán exportálható lenne bármelyik Tarantino-filmzenéhez. A Mourning képében instrumentális dal is akad, amolyan hangulati kötőelem, ahol az eddigekhez mérten szinte dühös gitárok mesélnek tovább a szavak helyett.

Gyönyörűen hangszerelt, szépen kidolgozott album, amilyen hosszú idő után jött, olyan rövid idő alatt győzni is tudott.

(Ezzel párhuzamosan egyébiránt dolgozik/dolgoznak egy új 4 Non Blondes-albumon is egykori zenésztársaival, ami harmincnégy év után aztán tényleg nem várt csoda. Remélem, idén még azt is kézbe vehetem!)