Március 20-án jelent meg az Exodus új nagylemeze, a Goliath, amelyen Steve „Zetro" Souza helyett már ismét Rob Dukes énekel. A zenekar április közepén Magyarországon is újból fellépett a Kreator, a Carcass és a Nails társaságában, mi pedig a csapat rendkívül lelkes motorjával, a thrash egyik stílusalapítójával, a gitáros Gary Holltal beszélgettünk az új anyag kapcsán. Az interjúban a Goliath mellett természetesen az újabb énekescsere okai is szóba kerültek.
Mielőtt rátérnénk az új albumra, kérlek, beszélj kicsit Steve Souza távozásáról! Mit értettél az alatt a korábbi interjúkban, hogy nem volt megfelelő a hozzáállása.
Nos, tudod, ez nem arról szól, hogy kinek van igaza vagy kinek milyen a hozzáállása. Egy zenekarban muzsikálni olyan, mintha házas lennél – csak épp több „feleséged" van. Az Exodusban nekem például négy. És ez néha nem könnyű. Nem minden házasság működik örökké. Néha egyszerűen véget ér a dolog. Nem kell, hogy háború legyen belőle, nem kell haraggal elválni, de attól még néha muszáj váltani. És a „házasságunk" Zetróval sajnos már nem működött. Már a hatvanas éveinkben járunk, nincs még egy esélyünk újrakezdeni, nincs elvesztegetni való időnk, szóval úgy döntöttünk, továbblépünk. És visszahívtuk Robot, most pedig mindannyian baromi boldogok vagyunk, és persze izgatottak is az album miatt is, mert kurva jól sikerült. És arra is készen állunk, hogy keményen melózzunk, hogy beleadjunk apait-anyait.
Rögtön egyértelmű volt, hogy Robot hívjátok vissza?
Poénkodtunk rajta, hogy hozunk valami fiatal srácot, aki szuper vékony, tök jó formában van, és a színpadon mindenhonnan le tud ugrálni. Amikor anno Zetro visszajött, akkor is ugyanezeket a vicceket nyomtuk, tudod, hogy majd szerzünk egy fiatal, fitt csávót, aki nem olyan, mint mi. De Rob mindig is az egyik legjobb barátunk volt, és egyébként az egyik kedvenc énekesem. Leültünk vele, és hosszasan átbeszéltük, mi vezetett anno a távozásához. Ahogy öregszel, megtanulod, hogy semmit sem szabad természetesnek venni, és elkezdesz mindent jobban értékelni. Úgyhogy hamar világossá vált számunkra, hogy nem akarunk új embert. Mert ha beveszel egy új fickót, lehet, kiderül róla, hogy van vele egy csomó probléma.
Rob azonnal igent mondott?
Ja, totál lelkes volt.
Ő amúgy mit csinált az elmúlt bő egy étized alatt?
A másik zenekarával, a Generation Kill-lel dolgozott, meg versenyautókat épített. Az új dalokban aztán megmutatta nekünk, hogy sokkal több mindenre képes, mint azt valaha gondoltuk volna. Rengeteg különböző hangszínt, réteget és textúrát hozott a témáiba. Őszintén szólva, az egyik fő oka annak, hogy ilyen jó lett az album, az az, hogy Rob iszonyú jó munkát végzett az énektémákkal. Tudtam, hogy a brutál agresszív, dühös thrash-t bárkinél jobban nyomja, de ezen a lemezen tényleg mindent csinál: a Promise You Thisben például van egy ilyen laza, southern rockos vagányság, a Summon Of The God Unknownban meg ott a totál dallamos éneklés. Tényleg elképesztő volt ezt látni.
Hogy sikerült mindezt kihozni belőle? Talán élete legjobb énekteljesítményét nyújtja ezen a lemezen.
Szerintem is. Tudod, hatalmas előnyt jelent az, ahogy dolgozunk. Az, hogy együtt vesszük fel az anyagot, az egész folyamat alatt együtt írunk. Nem úgy működik, hogy bemegyünk tíz kész dallal, aztán „oké, felvesszük és kész". Úgy dolgozunk, ahogy a '70-es évek nagy bandái tették: tudod, összezárták őket valami elhagyatott kastélyban, és ott vették fel a dalaikat. Mi is így csináljuk – csak nyilván nem egy kastélyban. Viszont mivel közösen alkotunk, mindig, minden ötleten tudunk változtatni, ha azt látjuk, hogy indokolt. És ahogy láttuk, hogy Rob még mi mindenre képes, én is elkezdtem máshogy írni a dalokat, több lehetőséget, teret adni neki. Az egész lemez abszolút közös munka eredménye. Lee Altus például négy dalt is írt. Rob is írt szövegeket, Tom Hunting is. Jack Gibson ugyan konkrétan nem dalokat ír, de ő az első ember, akihez az ötleteimmel megyek. Ha kell egy második vélemény a hangszereléssel kapcsolatban, mindig Jackhez fordulok. Nagyon adok a szavára. Szóval igazi csapatmunka ez a lemez, amin csomó új dolgot ki tudtunk próbálni, amiket talán nem mertünk volna, ha nem így dolgozunk.
Egyértelműen ez a legszínesebb Exodus-lemez a Force Of Habit óta, nem? Tudatosan távolodtatok el kicsit a tipikus thrash-megközelítéstől, vagy minden csak magától alakult így?
Mi mindent természetesen csinálunk. Soha nem agyaljuk túl a dalszerzést. Lee-vel egyszerűen csak jammelünk, egy csomó dal így születik. Tommal is ugyanez a helyzet: csak zenélünk, és megnézzük, mi sül ki belőle. Írok pár riffet, aztán összejövünk, eljátsszuk őket, és közben kitaláljuk, mi legyen a következő lépés. De sosem tervezzük meg előre, hogy „kell egy ilyen dal" vagy „kéne egy olyan szám". Semmi ilyesmi.
A Changing Me-ben azok a többszólamú vokálok Tomtól, Robtól és Peter Tägtgrentől hogy jöttek?
Az teljesen Lee víziója volt. Az az ő dala, ő írta, és már az elejétől így képzelte el. Azt mondta: „Ide egy hatalmas, többrétegű kórus kell, tiszta énekkel Rob hörgése alatt." Peter meg az egyik legrégebbi barátunk, tudod, én is szólóztam már a Hypocrisynek, és ő is háttérvokálozott már nekünk. Szóval Lee írt neki egy mailt, és kb. egy nappal később már küldte is a felvett sávokat. És természetesen baromi jó lett, amit rögzített.
Az kinek az ötlete volt, hogy a címadó dalba még hegedű is kerüljön? És ki az a Katie Jacoby, aki a vonósokat játssza?
Katie az egyik legközelebbi barátunk. Olyan, mintha a kishúgunk lenne. Már kábé 15 évesen Exodus-koncertekre járt, és néha feljött velünk a színpadra hegedülni. Hatalmas rajongó, és közben egy igazi csodagyerek. Amikor a Goliathot vettük fel, feljátszottam a harmóniarészt, és visszahallgatva egyszerűen egy vonósszekció szólt a fejemben. Nem tudtam kiverni onnan. Csakhogy Katie időközben a The Who hegedűse lett. Konkrétan arénákban turnézott velük Európában. Szóval először felkértünk valaki mást, de nem volt elég jó, amit felvett. Viszont abban megerősített, hogy az ötlet maga működik, csak kell hozzá a megfelelő ember. Úgyhogy, mikor Katie hazajött a turnéról, elküldtem neki a dalt, megírtam, mit szeretnék, és megkérdeztem, lenne-e kedve megcsinálni. Azt mondta: „A francba, persze!" Aztán visszaküldött vagy 18 sávot – gyakorlatilag egy komplett vonósszekciót. Gyönyörű lett az egész. Azt mondtam neki, hogy a lehető legnagyobb, totális szomorúságot akarom hallani, legyen a végeredmény egyszerre szomorú és gyönyörű. És tökéletesen megcsinálta, amit akartam. Ráadásul a dalhoz készülő klipben is szerepel.
Izgatottak vagytok amiatt, hogy a régi rajongók hogyan reagálnak ezekre a változásokra?
Igazából mi amúgy is magunknak írjuk a zenét. Szóval nem annyira. Ráadásul eddig minden rendben: az összes interjúban, amit adtam, mindenki azt mondja, hogy ez a legjobb cucc, amit valaha csináltunk. Szóval szerintem jó úton járunk. A visszajelzések alapján ez egy különleges lemez – és mi is pontosan így érezzük. Már akkor tudtuk, amikor készítettük. Olyasmi, amire büszkék lehetünk, és amire mindig emlékezni fogunk. Szerintem az emberek imádni fogják. Rengeteg rétege van ennek az albumnak. Van rajta őrült thrash, vannak epikus dalok, mindenféle hangulat. Persze elfogult vagyok, de szerintem ez egy tökéletes Exodus-lemez.
Az első felvezető dal, a 3111 viszont egy meglehetősen egyenes vonalú, klasszikus thrash metal zúzda, ami nem igazán mutatja meg az album változatosságát. Miért pont ezt választottátok?
Mert igazából egyetlen dal sem tudná visszaadni az egész lemez sokszínűségét. Ha egy epikussal jöttünk volna ki elsőre, mondjuk a Summon Of The God Unknownnal, mindenki azt hinné, hogy az egész album ilyen hosszú, monumentális számokból áll, mint anno az Exhibit A vagy az Exhibit B. Pedig nem. Minden dal más a maga módján. A 3111-et Lee írta, a szöveget meg Robbal együtt követtük el. Egy nagyon realista képet akartunk adni a drogkartell-háborúkról. Aztán a YouTube annyira cenzúrázta a klipet, hogy konkrétan megfenyegettek, törlik a csatornánkat, ha nem csinálunk valamit. Úgyhogy kellett egy cenzúrázott verzió. Az eredeti változat tényleg brutálisan durva, véres. Nehéz végignézni. De minden valódi benne, nincs hollywoodi trükközés. Ez a valóság.
És a cím mit jelent? Mi ez a szám?
Ennyi embert öltek meg a mexikói Juárezben 2010-ben a kartellek.
Tényleg annyi dalotok van készen, hogy rövid időn belül akár egy újabb albumot is ki tudnátok adni?
Igen. A következő lemez kábé 80 százalékban már kész is. Az volt a célunk, hogy mindkettőt befejezzük, de végül két dal hiányzott ehhez. De így is hatalmas előnnyel fordulhatunk rá a következő lemezre. Mire ténylegesen nekiállunk majd dolgozni rajta, Lee-vel valószínűleg már megint írunk pár új számot. Az a terv, hogy ezzel az albummal turnézunk, aztán amint annak vége, nagyon gyorsan ki is hozzuk az újat. És a maradék dalok is brutál jók. Komolyan mondom, néha még mindig szorongok azon, hogy melyik számokat választottuk ki a mostani korongra. Van pár személyes kedvencem, ami végül nem is került fel a lemezre. Ennyire erősek a dalaink.
2024-ben kiadtatok egy koncertlemezt a Fabulous Disaster-korszakból. Van esetleg kiadható élő anyagotok az Impact is Imminent vagy a Force Of Habit időszakából is?
Nem, egyáltalán nincs. Az is csak egy szerencsés véletlen volt, hogy a Fabulous Disaster turnéján a londoni koncertet annak idején felvették valami rádiós közvetítéshez. Nemrégiben aztán megtaláltuk a szalagokat, meghallgattuk, és azt mondtuk: ez rohadt jó. Szóval minek üljünk rajta? Inkább megosztottuk a világgal.
És most hogy gondolsz vissza az Impactre és a Force Of Habitre?
Szeretem őket. Vannak hibáik, de szerintem minden albumnak vannak. Az Impactről sokan nem értik, hogy az a lemez a modernebb Exodus-korszak tervrajza volt. Az volt az alapja sok későbbi anyagunknak. És a Force Of Habit is tök jó lemez, vannak rajta nagyszerű dalok. Csak húzni kellett volna rajta, illetve produkciós szempontból nem lett tökéletes. Néhány demóverzió például jobb volt anno, mint ami végül a lemezre került. Nyersebbek voltak, kicsit mocskosabbul szóltak. De összességében szerintem a Force is jó album, egyszerűen csak az az időszak nem volt túl kedvező a hozzánk hasonló zenekaroknak.
A Feeding Time At The Zoo elején az a kis intró egy igazi telefonhívás volt?
Igen, az egy valós telefonbetyárkodás volt. De nem közülünk volt valaki. Azt hiszem, a kiadónktól küldte át egy fickó, hogy tökéletes felvezető lenne a dalhoz.
Tudod, hogy az önéletrajzi könyved pár héten belül megjelenik Magyarországon is? Mire ideértek a turnéval, már kint lesz.
Nem is tudtam, de ennek nagyon örülök. Tényleg büszke vagyok rá. Nagyon várom a turnét is. A Kreator hívott minket, hogy játsszunk együtt. Régóta barátok vagyunk velük, meg a Carcass-szal is. A Nailsszel meg hamarosan azok leszünk. Nem akartunk úgy belevágni ebbe az albumciklusba, hogy rögtön headlinerként turnézunk – azt inkább későbbre tartogatjuk. Most inkább erős, társult turnékkal kezdünk, és ez tök jó lesz a lemeznek is.
Veled kapcsolatban elkerülhetetlen a kérdés: mi a helyzet a Slayerrel?
Idén egyetlen egy koncert van lekötve. (Az interjú elkészülte óta ez a szám ötre emelkedett – a szerk.) Turnézni ugye már nem fogunk, de mióta visszatértünk pár bulira, tényleg nagyon jól érezzük magunkat a színpadon. És szerintem rohadt jók is vagyunk, közben meg remekül szórakozunk. És ez a legfontosabb. Ráadásul így egy teljesen új generáció is láthatja a Slayert, akik annak idején még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megnézzenek minket koncerten. És ez király érzés. Nekem meg így sokkal több időm marad az Exodusra, ami szintén szuper.
Van esély rá, hogy a Slayer akár csak egy-két koncert erejéig Európába is jöjjön valamikor, vagy inkább csak az Egyesült Államok a terv?
Fogalmam sincs. Talán egyszer. Az Egyesült Királyságban játszottunk ugye, szóval semmi sem lehetetlen.
Az interjú szerkesztett változata eredetileg a HammerWorld magazin 2026. áprilisi, 356. lapszámában jelent meg.
