Shock!

Nem nevezném magam Ketchum-szakértőnek vagy -rajongónak, túl sok könyve nem is jelent meg magyarul (ezen kívül összesen négy), és azok közül is mindössze egyet (A szomszéd lány) olvastam. A Jack Ketchum álnév alatt alkotó Dallas William Mayr egyébként kifejezetten termékeny és elismert alkotó volt, és sajnos indokolt a múlt idő, hiszen 2018-ban, 71 éves korában elhunyt. Írói örökségét tekintve a négy Bram Stoker-díjnál is érdekesebb számomra az a szerteágazó művészi kíváncsiság, amit a lehető legkülönfélébb témák/műfajok felé mutatott. Erről egyébként a jelen kötet előszavában is hosszan beszél, és jut arra a (Peter Straubtól vett) következtetésre, hogy „sokan téves okokból találtak rá az írásaimra, az viszont már nagyon is megalapozott, amiért kitartanak mellettem". Amúgy is kedvelője vagyok a jó írói előszavaknak, de itt tényleg a legjobb értelemben vett dobbantóként szolgál a tulajdonképpeni nulladik fejezet a majd' ötszáz oldalnyi novellához.

Az is kiderül belőle, hogy az 1992 és 2003 között született, tehát zömében kifejezetten régi munkák gyűjteménye miért kapta a Békés királyság nevet, de ezt a „poént" nem lőném le előre. Mert hát Ketchum nevéről nem kifejezetten „békés" szituációkra asszociálunk, ez már A szomszéd lány után egyértelmű volt, a Békés királyságon átutazva pedig még inkább: a szerző kimondottan imádja azokat a helyzeteket, ami után döbbent csodálkozással állsz, és megszólalni sem nagyon tudsz. Nem kifejezetten az írások brutalitása miatt (bár ebben is kimondottan magasan van a szint), inkább azért, mert eltart egy ideig, amíg megemészted az olvasottakat, és szavakba tudod önteni az érzéseidet. Műfajként általában a horrort húzzák rá Ketchumra, ami legtöbbször stimmel is, bár pont ezekre a novellákra nem is annyira igaz – akad itt tőrőlmetszett, hagyományos krimi, de akár western, gótikus rémmese és földönkívüliekkel foglalkozó orvosi sztori is. Persze az összes mélyén ott lapul valami rettenetesen sötét, olykor megnevezhetetlen dolog, de hát a ketchumi világ már csak ilyen.

A szomszéd lány egyébként nem különösebben tetszett, főleg az igaz történeten alapuló, egy gyorsvonat brutalitásával elgázoló alapszituációhoz és az egyedi módon megválasztott mesélői nézőponthoz képest éreztem azt, hogy nem sikerült belőle maximális teljesítményt kihozni. És akkor itt mondom el azt a meggyőződésemet is, hogy Ketchum nem tartozik a horrorírók elitjébe, ennek ellenkezőjéről a Békés királyság sem győzött meg, ám ezt a kérdést ezúttal nyugodtan el tudtam engedni. A novella műfaja ugyanis kifejezetten jól áll az írónak, mindenképpen sokkal jobban, mint „mesterének", Stephen Kingnek, akitől ezúttal is szerepel egy méltató idézet a borítón. Nyilván badarság lenne arra számítani, hogy Clive Barker Vérkönyvek-sorozatához (vajon megéri valaha a teljes magyar kiadást?) hasonló hatást gyakorol rám bármi is ezen a vonalon, de Ketchum kaleidoszkópja hosszabb távon is szórakoztatónak bizonyult, és esetemben kifejezetten magasak az elvárások ilyen téren.

Harminckét (!) írás fért a kötetbe, szóval lehet, hogy a rövidségük okán nem is annyira novellák ezek, de hagyjuk meg ezt a kérdést az irodalomelméletiseknek. Akad közöttük több díjnyertes darab, például a gyűjtemény messze leghosszabbja (Záróra), és bőven találsz majd még gyöngyszemekre, bármelyik stílus/zsáner mellett is teszed le a voksod. Ahogy írtam már, tényleg bődületes változatosság jellemzi az írásokat, és persze amúgy sem akartam, de ezek után pedig semmiképpen sem foglak azzal untatni, hogy nekem melyek tetszettek a legjobban. Ketchum jól megtanulta a leckét bevallott mestereitől (Robert Bloch, Charles Bukowski, Jim Harrison, Franz Douskey, Ernest Hemingway), mesteri a történetvezetés az írásokban, és amikor „a kanál is megáll a levegőben" ponthoz ér, ott tényleg sűrűbb lesz a levegő a K. Olvasó körül. A befogadáshoz edzett gyomor kell, ezt talán kár is külön hangsúlyoznom, horrorrajongóknak viszont valódi csemegéket rejtő svédasztalt kínál fel a kiadó, amelynek honlapján ízelítőként egy komplett novellát is elolvashatsz a kötetből.