Egy a Metal Blade szürkébb kiadványai közül. 1987-ben még más néven ugyan, de már létezett a német brigád és '91 óta ontja lemezein a svéd stílusú/hangzású láncfűrész-death metalt (magát az új albumot is Svédországban rögzítették). Ők valószínűleg totál kompromisszummentesnek nevezik, amit művelnek, nekem azonban leginkább eseménytelennek tűnik.

Nehéz megítélni, mennyire volt jó ötlet a Massacre-től, hogy a közelmúltban kiadta ezt a '99-ben felvett, ám az előző kiadó csődje miatt fiókban rekedt anyagot.

Második lemezével jelentkezett a svéd stoner csapat, a Southfork. Az első nálam amolyan "futottak még" kategória, viszont az új lemezre mintha összekapták volna magukat, bár furcsa hatásokat véltem felfedezni a zenéjükben. A nyitó dalba pl. a Red Hot Chilis Antony Kiedis dallamait csempészte be az énekes, ami több, mint érdekes hatású egy Sabbath-a...

A black metal kísérletezős ágának egyik művelője (és egyben a scene egyik legszerencsétlenebb fejű taggal rendelkező formációja), a norvég Solefald harmadik albumával rukkolt elő, nem meglepő senki számára, hogy most sem ragaszkodtak a hagyományokhoz, mertek újítani.

Nohát, ez valami eddig kiadatlan Slipknot? Vagy Deftones? Vagy Korn? Mert a zenekart alkotó négy svéd srácnak egy szemernyi saját ötlete nincs, az tény. Még a borítóban az önmagukat ábrázoló rajzon is valamiféle buta arcfestés látható, és olyan nagyon slipknotosan vicsorognak. Siralmas.

Most biztos jól felhúztátok a szemöldökötöket, hogy mi a fenét keres a Shock!-ban Skinny Puppy. Azt, amit a Portishead mondjuk. Jó zene és kész. Ráadásul jelen zenekar nem kis hatással volt olyan csapatokra, akik a metalfejek körében elég tetemes népszerűségre tettek szert.

Egy Ozzy album megjelenése óriási esemény a világ rockéletében. Lehet, hogy nem is baj, ha az Őrült nem ragaszkodik foggal-körömmel a Black Sabbath-sztori folytatásához; történjék bármi, az a legenda a négy tagtól függetlenül is éli önálló életét. Ozzy szólópályájának viszont, immár hat évvel az Ozzmosis lemez után, tovább KELLETT mennie!

Ígéretes intróval nyit a negyedik Machine Head lemez, majd egy igazán lendületes riffel csalogatnak maguk után. Aztán Robb Flynn énekel, üvölt, énekel, üvölt, de inkább már énekel. Rapnek nem sok nyomát lelni, a Burning Red hip-hop hatású tételei a múlt ködébe vesztek.

Hogy kikből, mikor és miért alakult a Shockwave, az megtalálható az interjúban. Annyit érdemes tudni, hogy cirka 4 hónap után állt össze a zenei anyag ének része, így rögtön kiviláglik az EP gyenge pontja. Báder Zoltán énekesnek nem is a hangjával van bajom, hanem leginkább az angol kiejtésével, tény, hogy ennyi idő alatt képtelenség nulláról valam...

Biztos megvan az igen nyomós oka annak, miért van még mindig/már megint ennyi stoner csapat. A Shallow is az, mondjuk a borítóból erre nem jöttem rá, a piros és a fosbarna árnyalatait felhasználó téglákat (asszem) ábrázoló kép elég fantáziátlan. Bár ki tudja, lehet, hogy valami vízió szülte, mint ahogy a zenét is - gondolom.

Niacin... de idétlen egy zenekarnév. Olyan mintha valami antibiotikum lenne. Majdnem az egyébként, tök véletlenül bukkantam rá, hogy mit takar a niacin. Egy vitaminos könyvet bogarásztam a minap és mit ad az ég... pont ott nyílt ki, ahol a niacinról írtak.

Az önirónia sok zenekart megmentett már a nevetségessé válástól, olyat azonban csak egyet ismerek, amely a humor tökéletes hiánya mellett is abszolút komolyan vehető. Ez pedig nem más, mint... (hatásszünet) ...igen, az Ossian. Ja, nem.

Angolul már kalandoztak egyet középföldén Cross Bornsék, de az még nem volt elég, gondolták magyarul sem ártana megtenni a hosszú utat, meg kell semmisíteni azt a fránya gyűrűt még egyszer, egy kicsit átdolgozva ugyan és új szereposztással.