Nem hinném, hogy van olyan metalzenét szerető ember, aki ne jegyezte volna meg a GWAR nevet. Ha a zene ismeretlen is, a meghökkentő jelmezekbe burkolózó társaság biztos, hogy mindenkinek beugrik lelki szemei elé. Most sincs ez másként, a furábbnál furább öltözéket viselő arcok '99-ben is önmagukat adják.
Az amerikai Dog Eat Dog eddig sem a komor, agresszív hangulatú muzsikáról volt híres, hanem a vidám, bulizásra ingerlő, életigenlő mentalitásról, amit zenéjükben is kiválóan prezentálnak. Legfrissebb albumuk is erről szól, csak sokkal színesebben, mint eddig bármikor.
Bár a kiadó az InsideOut, és kiadványaikban ritkán csalódtam, most úgy érzem sikerült melléfogniuk. Lana Lane egy hölgy - kinek ez már a 4. stúdióalbuma -, aki amolyan szimfonikus hatású metalban utazik. Lana férje - Erik Norlander - volt a korong producere, ill. a billentyűs hangszereken ő játszik.
Rég elmúltak azok az idők, mikor még hinni tudtam a rockzene lineáris, pláne exponenciális fejlődésében. Ismét divatba jött a hard rock, a stoner rock, a punk, majd sorban az összes többi, na, asszem ez lehetett a fordulópont, ennyi, mondtam, mostantól csak a legrosszabb bekövetkeztére vagyok hajlandó fogadni. Be kell azonban vallanom, erre azért é...
Ennél lehetetlenebb címet keresve sem találhatott volna Fish. Esőistenek öngyújtóval... Érdekes... Finom, művészi rockzene, érezhetően szövegcentrikus előadással. Aprólékosan kidolgozott, puritán és mégis remekbe szabott hangzással.
Az amcsi hard rock vonalról nekem mindig is sokkal szimpatikusabbak voltak az olyan bandák, mint plö a Dokken, az Extreme, vagy a Sammy Hagar-es Van Halen, szemben a jóval ismertebb Poison, Mötley Crüe-féle iránnyal. A puszta rock'n'roll alapokon és a csajos, piás szövegeken túl ezeknél a bandáknál valami másról, többről is szó volt, illetve van.
Wow! A nyakam tettem volna rá, hogy az Arch Enemy nem fog tévedni friss albumával. A Burning Bridges úgy viszi tovább a Stigmata vonalát, hogy közben még újításokra is képesek voltak. A friss témákat ezúttal a dalok sokkal dallamosabb megközelítése adja, a riffek egyes nótákban már-már a heavy metalosak.
Black metal a játék neve, igényes borítóval. A '97-ben alakult - feltehetően északi - csapat debütáló albumán harmóniákban gazdag, ám gonosz hangulatú és dallamos - de nem kommersz - black metalt játszik, leginkább gyors tempóban elreszelve.
A brit Anathema már mérföldekre jár attól az úttól, amire első lemezükkel ráléptek. Az Eternity óta egyre komolyodnak, rendkívül érett zenét készítenek, meghazudtolva ezzel igen fiatal korukat. Az idén napvilágot látott Judgement egyáltalán nem olyan, mintha huszonéves srácok muzsikája lenne.
Érdekes, ez a CD '97-ben jelent meg, és valamiért mégis csak most jutott el hozzánk. Talán ez annak tudható be, hogy a Criminal egy chilei nemzetiségű csapatot takar. A CD kiállítása igényes és a hangzás is kellően brutális, telt. 4 arc alkotja a csapatot: Anton Reisenegger - ének, gitár (echte chilei név... egyébként szőke is, he-he), Rodrigo Cont...
A Children Of Bodom amolyan kedves kakukktojás a műfajok között. Az abszolút klasszikus európai heavy metal témákra épülő nótákat körülölelő hamisítatlan északi black károgás, a barokkos részek, dübörgő szintitémák, csodálatos ízes dallamos gitárszólók valami furcsa és egyedi eleggyé állnak össze.
'98 márciusában rögzítette a kanadai illetőségű csapat e 4 számos, 25 perces korongot, mely nordikus black metalt rejt. Három, ránézésre igen fiatal srác alkotja a zenekart.
Ki hitte volna, hogy lesz egy újabb S.O.D. (Stormtroopers Of Death) lemez. Pedig igen. A borítót maga Twiggy Ramirez alkotta - vagyis az ötletadó szerepében tetszelgett- , egy kis Iron Maiden kifigurázás. Nem kell anyázni, szeretik a Maident a srácok. De hogy nem normális ez a 4 fickó, az alap.
Sosem voltam egy megveszekedett szegecses metalista, ennek ellenére a Gamma Ray Powerplantjét bármikor szívesen hallgatom - és nem azért, mert most ez újra divat! A felemelő heroikus énekdallam-hegyekkel átitatott szélvész nóták egy hurrikán erejével törnek elő a hangfalakból, amihez a kitűnő bika hangzás rápakol egy lapáttal.
Eleinte ferde szemmel néztem az újjáalakult Ossian működését, de azt hiszem '99-ben be kell látnom, ez a zenekar - az a zenekar! És, hogy kétség se maradjon e felől, az LP hosszúságú minialbum két vadiúj nyitódala (Az utolsó lázadó, Halálvadász) teljes mértékben megnyugtatta felkorbácsolt lelkemet.
A legutóbbi elég harmatosra sikerült lemez után nem szórakoztak sokat a srácok, összehoztak egy olyan kellemes kis ütőképes metalcore albumot, ami elismerésre késztetett mindenkit. Nem görcsölnek, nem topognak a trendek nyomában, lazán és erőlködés nélkül ledarálnak e 14 nótában.
A borítóiról az Anvilt (üllőt, he-he) le nem hagyó kanadai csapat a nyitó - és címadó - Speed Of Sound nótával kétséget nem hagy a hallgatókban, hogy zenéjükben a legkompromisszum-mentesebb speed metal mellett törtek lándzsát (még mindig).
Mióta ismerem Ralf Scheepers munkásságát, kevés foltot tudnék találni benne. Hihetetlen torok, a'la Rob Halford. Ami elsőre szembetűnő, az az album dalainak könyörtelen húzása, a megállíthatatlan gyors legázolás. Engem eleinte gyakran idegesített ez a szünet nélküli zúzás, már-már egysíkúság, amivel azért időközben megbarátkozott a fül.
Az eddig Stormbringer néven ügyködő csapat Powergodra változtatott névvel szabadította a világra Evilution Part 1 címmel ellátott dalcsokrát. Szkeptikus közönnyel vettem tudomásul, hogy már megint a heavy metal fényesre koptatott ösvényén bóklászik ez a zenekar is.
Kifinomult, kellemes progresszív anyag, melyről több név jutott eszembe. A nyitótémától kezdve a Dream Theater és a Rush neve röpköd az album felett, ám persze ez nem megy a minőség rovására.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az album hanganyagát először koncerten csekkolhattam le, így most a CD-t hallgatva az első benyomásom az, hogy bizony nem mentek el mellettem a nóták a bulin, sőt!
A Neurosis sosem tartozott a könnyen emészthető zenék kategóriájába, minek következménye a réteges rajongótábor, akik azért hűségesen kitartanak választottjuk mellett. A Times Of Grace-szel sem fogja elriasztani a csapat közönségét, sőt, új vájtfülű érdeklődőkre is számíthatnak. Ez a 66 perc persze iszonyú tömény. Meg beteg.
Egyik epedve várt albumom végre a gyűjteményemben pompázhat. A digipak formátumú Solidify hangzását szerintem fölösleges ecsetelni, hiszen a Woodhouse stúdió neve és a hozzáértő fülek garanciát nyújtanak a kiváló minőségre. A Grip inc. ténykedését - naná, hogy egyik ős-kedvenc dobosom, Dave Lombardo miatt - már a kezdetektől élénk figyelemmel kísér...
Thy Nazarene helyet Tuonela címet kapott a '99-es Amorphis opusz. A Kalevalán alapuló történet zenei aláfestését páratlan finomsággal oldották meg finn "testvéreink". Pasi Koskinen énekes dallamai le nem tagadhatóan az ezer tó országát idézik szomorúan, érzékenyen. Hammond orgonával dúsított, népies elemeket tartalmazó lebegős rockzenét nem túl sok...
Hmm! Ez nem is rossz! Sőt! A dánok első számú dallamos metalcsapatának új lemeze határozottan kellemes benyomást tett rám már első hallgatásra is. Anno '87-ben a Future World című klasszikus egyike volt az első metal albumaimnak, a pesti koncert pedig életem egyik első olyan buliélménye volt, ahol külföldi zenekart láthattam.
Azon filóztam, hogy black avagy death kategóriába soroljam-e a God Dethroned új albumát. A nyitó szélvész gyorsaságú Serpent King inkább blackre hajaz, főleg a most divatos dallamos - énekelt - refrén miatt, mely a Borknagart idézi. Aztán a köv. szintén szélvész Nocturnalban inkább deathesen hörög a vokalista, bár a dal szerkezeti felépítése inkább...
Facebook
Twitter