Ne ostorozd magad, ha nem hallottál még az Atrophyról! Az amerikai brigád anno a thrash metal aranykorának végén, azaz a '80-as és '90-es évek fordulóján adott ki két lemezt, majd karrierjük 1993-ra szépen elsorvadt – hogy stílszerű legyek. Az akkori felállásból ma már csak az énekes, Brian Zimmermann van a fedélzeten, egy rövid megszakítást leszámítva pedig 2015-óta aktívak megint. Az újjáalakulásban eredetileg részt vett a hőskor dobosa, Tim Kelly is, 2021-ben azonban Zimmermann őt is szélnek eresztette, csakúgy, mint mindenki mást a reunion-felállásbó. Míg az énekes ismételten újjászervezte maga körül az Atrophyt, a kirúgott társak Scars of Atrophy néven folytatták tovább és adtak ki egy EP-t Nations Divide címmel, még 2022-ben.
Ennyit a történelemóráról, nézzük inkább, mire volt képes Brian friss kísérőzenészeivel, harmincnégy évvel a második nagylemez után. Természetesen nem meglepő, hogy az Asylum az elvárható old school thrash metalt rejti, és ha csak egy pillantást vetünk a borítóra, az is egyértelművé válik, hogy a banda az 1988-as debütlemez, a Socialized Hate vonalát szándékozott továbbvinni vele. Az első albumon is szereplő bohócfigura visszatérése full egyértelművé teszi ezt, sőt, megkockáztatom, hogy az egész Asylum-front olyan, mintha a Socialized Hate borítójának átdolgozott kiadása lenne. Ebből pedig következik az is, hogy az anno a Violent By Nature-ön behozott agyasabb vonalat lecserélték a korai Atrophy direktebb világára, ami egyben azt is jelenti, hogy az Asylumon hiába keresünk olyan dallamosabb tételeket, mint mondjuk a Too Late To Change vagy a Process Of Elimination volt anno 1990-ben.
A magam részéről kifejezetten sajnálom ezt, hiszen anno a Violent By Nature-rel igen komoly szintlépést ért el a banda, az új cuccot pedig kissé hátraarcként értékelem ehhez képest. Nem rossz ettől még persze az Asylum, épp csak valamicskével fantáziátlanabb, mint amit vártam tőlük. A 44 perces korong dalai energikusan, kifejezetten jó hangzással robognak át a hallgatón, de igazán kiemelkedőt nehezen tudnék megnevezni közülük. Zimmermann orgánumában mindig is jó adag volt Tom Angelripperből, ez pedig mára csak még egyértelműbb lett, és tulajdonképpen az egész Asylum kapcsán adja magát a párhuzam az újkori Sodommal, megfejelve a kifejezetten erős szólómunkával.
Összességében nincs baj az olyan dalokkal, mint a felvezetőként is kihozott Punishment For All és Seeds Of Sorrow, a kettes Atrophy melodikusabb megoldásaihoz legközelebb álló Distortion és Close My Eyes, netán a heathenes Kragen Lum keze nyomát magán viselő American Dream, épp csak ezekben sem lépnek túl a műfaji panelek újrahasznosításán. Nem is az Atrophytól várom el persze a műfaji ráncfelvarrást, nekem már az is elég, hogy nem csak papíron léteznek, az új lemez kapcsán pedig remélhetőleg némi színpadi aktivitás is várható tőlük. Ha nem is tették zárójelbe vele a régi anyagaikat, az Asylum így is becsületes munka, de a zenekarral való ismerkedéshez azért inkább a Violent By Nature-t ajánlanám.
Hozzászólások
Erős nyolcas.