Shock!

május 18.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Whom Gods Destroy: Insanium

whomgodsdestroy_cNyilatkozzanak bármit is az érintettek, nekem meglehetősen egyértelműnek tűnik a Whom Gods Destroy létrejöttének háttere. Adott volt ugye a Sons Of Apollo, benne Mike Portnoyjal, Derek Sheriniannel, Billy Sheehannel, Ron „Bumblefoot" Thallal és Jeff Scott Sotóval, az utóbbi bő tíz év egyik legígéretesebb progmetálos rajtjával, tényleg nagy méretekben. A Psychotic Symphony debüt túlzás nélkül óriásit ment, és minden esély megvolt erre a MMXX-nál is, de aztán beütött a járvány, és felülírta a terveket. Mire pedig újrarendezték volna a sorokat, Portnoy visszatalált a Dream Theaterbe, így aztán az amúgy is állandóan ezer irányba elkötelezett Soto és Sheehan is továbblépett. Ahhoz viszont túl erős volt ez az összeállítás, hogy Bumblefoot és Sherinian csak úgy elengedje, és továbbvitték a sztorit másokkal.

megjelenés:
2024
kiadó:
InsideOut
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Bizonyára sarkítok a fentiekkel, de a Dino „Jelusick" Jelusic énekessel, Yas Nomura basszerrel és Bruno Valverde dobossal (Angra) összehozott Whom Gods Destroy dalainak egy részét Ron és Derek már első hallásra is teljesen egyértelműen a Sonsnak szánhatta. Mindjárt a rendkívül fogós In The Name Of War nyitás ilyen, de a Find My Way Back ballada vagy a Keeper Of The Gate klasszikus, mélyen a '70-es évek hard rockjában gyökerező dögös, fajsúlyos progmetálja esetében még nyilvánvalóbb a dolog, ezekbe az ember konkrétan bele is hallhatja Sotót, ha nagyon akarja... De a logó betűtípusára és a borítóra sandítva is napnál világosabb, mi itt az ábra. Megkockáztatom: ha megtehetik, talán Sons néven is folytatták volna, és a magam részéről simán el is tudnám fogadni ezt – főleg, hogy ez a Whom Gods Destroy címke szerintem kifejezetten semmitmondó és szar –, olyannyira tiszta a két fejezet közötti kapocs.

Persze azért nem tök ugyanolyan a két banda, hiszen három hatalmas egyéniség nincs itt a korábbi leosztásból. A megmaradt kettő viszont ugyanennyire markáns stílussal bír, szóval a folytonosság tényleg adott. A Sonsban a magam részéről épp azt bírtam, hogy – elsősorban Bumblefoot és Soto jelenlétének köszönhetően – minden jó értelemben vett progmetálos klisé ellenére is sikerült eltávolodniuk a Dream Theater-utódok népes tengerétől. Ron és Derek a Whom Gods Destroy dalaiban is megőrizte ezeket a csavarokat, maga a zene azonban egy fokkal modernebb, kissé talán morózusabb, súlyosabb is, mint az elődcsapatban. Nem akarok a Meshuggah és djent szavakkal dobálózni, mert sokan megijednek, de mondjuk az Over Againben elég nehéz lenne megkerülnöm ezt. Ugyanakkor a refrén például itt is tradicionális. De a Crawl eszelős, csillagharcos témázgatásaiban is éppúgy benne vannak a 21. század fogásai, mint az old schoolosabb progmetálos toposzok.

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, Bumblefoot természetesen nem evilági figura. Tudom, hogy van, akiknek sok, én azonban ezúttal is lenyűgözve hallgatom a játékát, már az In The Name Of War dzsesszes űrszólója is brutális rögtön a műsor elején, és később is mindig csúcspont, amikor elsül a keze. Sheriniant sokan utálják holmi régi – szerintem téves – beidegződések miatt, de én őt is nagyon szeretem és bárhol felismerem: szellősebb megszólalású futamai éppúgy ülnek, mint súlyos, hammondos témázgatásai. Dino Jelusick messze nem akkora egyéniség, mint Soto, JSS védjegyszerű feketezenei hatásai is hiányoznak belőle, szóval mindenképpen tipikusabb, hagyományosabb metáltorok – ennyi extra egyediség sajnos elúszott a váltással, ez tény. De nem vitatéma, hogy a horvát gyerek mindent el tud énekelni. Hatalmas hang, még ha senkivel össze nem téveszthető karaktert egyelőre egyik projektjében sem sikerült felfedeznem nála, hiába hájpolja mindenki szanaszéjjel. Viszont emberfeletti adottságai és hajlékonysága miatt bármilyen környezetben működőképes. (Ron közben az Art Of Anarchyben azért Jeff-fel is folytatja a közös munkát.) Valverde és Nomura szintén boszorkányos képességű játékosok, bár Portnoyjal és Sheehannel ellentétben őket sem feltétlenül ismerném fel egyből.

Ezt persze senki se vegye fanyalgásnak, az album összességében kifejezetten erősre sikeredett: nagyon jól szól, és a dalok is meggyőzőek. Legyen szó akár az említett darabokról, akár a melodikusabbra vett, kiművelt refrénjével taroló The Decisionről, akár az agresszív Crucifierről, akár a záró, kifejtőssége ellenére is ragadós címadóról, néhány hallgatás után mind szépen kinyílik és beül a fülbe. Sőt, még az instru Hypernova 158 is épeszű keretek között marad.

Fogalmam sincs, hány lemez és turné rejlik ebben a formában a Whom Gods Destroyban, de remélem, hogy sikerül megindulniuk a térképen, mert bőven van potenciál ebben a csapatban. Fél pont jelzésszerű mínusszal azért érzékeltetem a különbséget a legutóbbi Sonshoz képest (mint írtam, az a konstelláció egy fokkal eredetibb volt ennél), de a lényeg annyi, hogy ha az új Dream Theater képes lenne hozni ezt a szintet, már helyből kellemes és nem várt meglepetést okozna Mike visszatérő albuma...

 

Hozzászólások 

 
#2 Anomander 2024-04-10 20:16
Én azért nem tolakodok, mert valahogy nem tud megfogni a lemez. Elvileg szeretnem kéne, de valahogy mégsem áll össze a kép. Technikailag nagyon jók a zenészek, én Jelusic hangját is bírom (a saját lemeze is jó, a Michael Romeo lemez meg aztán pláne), de a Whom Gods Destroy valahogy eddig mégis elment mellettem.
Elteszem egy időre, hátha később újból elővéve találok benne valamit, de eddig elment mellettem.
Idézet
 
 
#1 Thomas 2024-04-10 14:50
Ez egy nagyon jó produkció, amely tartósan be tud ragadni a playlistekre.. Csodálkozom, hogy a progmetál fanok nem tolakodnak itt a kommentszekciób an. És Bumblefoot egy isten.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Watch My Dying - Budapest, Almássy téri Szabadidőközpont, 2007. március 23.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2006. április 25.