Shock!

május 27.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Fifth Angel: When Angels Kill

fifthangel_cA maga idejében kimondottan kedveltem a Légió című, 2010-es, önmagát talán nem túl komolyan vevő sci-fi horrort, amelyben az arkangyalok konfrontálódnak az emberiséggel (meg persze egymással), és amikor az új Fifth Angel kapcsán a banda egy nemlétező film zenéjét emlegette, homlokomra csaptam: hát dehogynem létezik az a film! Gyorsan újra is néztem a mai szemmel már megmosolyogtató, de továbbra is szórakoztató művet (aki szintén látta, biztos rögtön rávágja, melyik a legtutibb jelenet) és arra jutottam, hogy mivel a zenekar ezt a tematikát már 1989-es második, Time Will Tell című lemezén elkezdte, valószínűleg nem a film hatott rájuk, hanem akár fordítva is lehetséges. Már amennyiben persze az alkotók Headbangers Ballon nőttek fel (a rendező életkorát tekintve simán lehetett így), akkoriban a Fifth Angel klipjei is rotálódtak azért ott néha.

megjelenés:
2023
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Ez a white metal szál kétségtelenül extra fűszert ad a viszonylag egyenes vonalú US power zenének, és ilyesmitől sose tengett túl a színtér. A zeneileg hasonló Stryper ennél azért sokkal harsányabb, színpadiasabb, az olyan ígéretesnek indult próbálkozások pedig, mint például a Jacobs Dream csaknem negyedszázaddal ezelőtti első két lemeze, már rég a feledés homályába merültek. Pedig milyen jól is passzol a heavy metalhoz ez a sötét, fenyegető, ószövetségi atmoszféra a gonosz (?) angyalokkal...

Szerencsére a Fifth Angel az öt évvel ezelőtti teljesen váratlan visszatérést követően is a Nuclear Blastnél tudott maradni, tehát a pallos fellángolása nem volt egyszeri. A The Third Secret frankó kis lemez volt, amit három őstag, az évtizedek óta ezer helyen fel-felbukkanó, jelenleg a Flotsam And Jetsam betonbiztos alapjait adó Ken Mary dobos, John Macko basszer és Kendall Bechtel gitáros trióban készítettek el – itt kiderült, hogy Kendall remekül is énekel, tehát simán folytathatták volna így. Ehhez képest most ismét ötös felállásban nyomják (nomen est omen, ugyebár), viszont Kendall már nincs velük, legalábbis az előtérben, helyette visszatért régi párja, Ed Archer és hozzájuk két új arc, Steve Conley gitáros (honnan máshonnan, mint a Flotsam And Jetsamból) és az ismeretlen, de a koncertvideók alapján messze nem zöldfülű, helyenként Henne Basséra emlékeztetően karcos power hangú Steven Carlson énekes csatlakozott.

Teljesen legitim tehát ez a mostani légió is, és bizonyára inspirálódtak is a tagcseréknek köszönhetően, mert ahogy fentebb is utaltunk rá, ezúttal koncepciózus mű született, több mint egy órányi időtartamban. A stílus nagyjából ugyanaz a hasító US power, mint eddig is, de hallatszik a történet-jelleg, átvezetések, hangjátékok kerültek a dalok közé, ami szerencsére nem töri meg a lendületet, sőt, izgalmasabbá teszi az amúgy sem béna hallgatnivalót. Aki ismeri a zenekar korábbi anyagait, tudhatja hogy gitárban nagy ászok, és Ken Mary szimpatizánsai is megkapják a tőle megszokott-megszeretett precízen szétkalapált ritmusokat – korábban már többször elmondtuk és bárki meghallgathatja, milyen jó vásárt csinált vele a Flotsam, ami itt is visszaköszön. Ráadásul Ken itt főember, szóval zeneszerzésbe, koncepcióba, mindenbe sokkal jobban belefolyik-folyhat.

Konceptalbum lévén természetesen egyben hallgatva működik leginkább az anyag, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne egyes dalokat kiemelni róla. Rögtön az elején, a címadóban olyan ízes szólókört villantanak az első refrénnél, hogy utána simán hanyagolhatnák is az ilyesmit, de ez természetesen nem történik meg, megkapjuk a „helyén" is ugyanezt. Az ökölrázós Resist The Tyrantben sem fukarkodnak a díszítésekkel, harmóniákkal és ebben a szellemben tolják végig a 69 percet. A tempó persze időnként változik, felgyorsulnak-visszavesznek, de a feszesség, az erő és a dallamosság-fogósság állandó marad. Tizenhárom dal plusz intró persze soknak tűnhet ebből a stílusból, még ha rajongó is az ember, de a Fifth Angel amennyire lehet, törekszik a változatosságra, és igaz, ami igaz, jól hallgattatja magát a cucc. Bár a párhuzamok adják magukat, érdekesebb tud lenni mondjuk a Primal Fear sokadik lemezénél vagy az utolsó, kissé unalomba fulladt Firewindnélaz utolsó Flotsamet ugyanakkor nem üti.

Kimondottan érdekes, hogy az itteni szárazabb dobsound némi Balance Of Power-emlékfoszlányt is felidéz bennem, ez pedig mindenképpen pozitív, noha a Fifth Angel szikárabb és gitárcentrikusabb, de – nem mellesleg – a BOP is rendszeresen kacérkodott ezzel az apokaliptikus white metal vonallal. És persze érdekes párhuzam, hogy az ő magnum opus Book Of Secretsük is hasonló narrációs keretbe foglaltatott anno – ily módon végül is előképe ennek az albumnak (is). Végigvehetnénk akár számonként, hogy a fent leírtakon túl melyik mitől jó, mire hasonlít, de szerintem bőven elég, ha annyit teszek hozzá, hogy a legnagyobb nóta szerintem az epikus The End Of Everything, ami címéhez híven a legvégén található és bár nem az utolsó, tökéletes katarzist ad a történetnek zeneileg és szövegileg. Nagyon jól eltalálták vele az arányokat, nincs giccs, sem túlnyújtás, mégis hatásos – érdemes volt tehát nagy fába vágni azt a fejszét. Örvendetes, hogy még ma is lehet igazán tartalmas power metalt találni a kínálatban, megbízható és megbecsülendő műfaj, ha továbbra is fentről óvják, nincs miért aggódni a jövőben sem.

 

Hozzászólások 

 
#5 Anomander 2023-07-21 11:42
Ez klassz lett, nem hallgatok éjjel-nappal US powert, de ami jó, az jó, el kell ismerni.
Idézet
 
 
#4 Rapid Fire 2023-07-20 04:42
Nálam ez minden idők legjobb albuma, de kommentben nem
fogom fejtegetni, hogy miért. pláne, hogy senkit sem
akarok rábeszélni semmilyen zenére..
Amúgy én Cselőtei László véleményét tartom a legirányadóbbna k
Fifth Angel kérdésben, hiszen messze ő a legjobb és leghitelesebb magyar "fémzenei" újságíró.
Érdekesség, hogy annak idején (1989) a Cselőtei/Lénárd féle
rádióműsorban leadták a "Feel The Heat" című notát .
Idézet
 
 
#3 The_Sentinel 2023-07-19 13:30
"Ha már (us)power a Withering Scorn első lemeze piszok ütős lett, ajánlom a műfaj rajongóinak."

Abszolút egyetértek. Drover fivérek, Joe DiBiase, Henning Basse. Jóféle tengerentúli power metal, néhol Nevermore ízekkel.
Idézet
 
 
#2 Levus 2023-07-19 10:25
Meghallgatom, de az előző az olyan semmilyen volt a két klasszikushoz képest.
Aki nem ismeri még őket az mindenképpen a Fifth Angel és a Time Will Tell lemezekkel kezdje, ezek egyébként szerintem zseniális lemezek, kár, hogy a csapat ezután széthullott, az énekes pedig elment fogorvosnak. :D
Idézet
 
 
#1 Scarecrow 2023-07-19 08:49
Kicsit túlhúzott és sok a számok közötti átvezető ( konceptlemez vágom, de akkor is), de minőségi lemez lett, mint az előző is volt és jó hallgatni.

*Ha már (us)power a Withering Scorn első lemeze piszok ütős lett, ajánlom a műfaj rajongóinak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.