Nem túlzás azt mondani, hogy a filmrajongók nagy része (különösen azon populáció tagjai, akik valamilyen furcsa oknál fogva még mindig szeretnek-szeretnének moziba járni, köztük jómagam) úgy várta a Tenetet, mint zsidók a Messiást. Mert ugye adva van egy zseniális brit rendező, a fiatalabb generáció meghatározó alakja, aki ráadásul hiába forgat iszonyat nagy pénzt termelő sikerfilmeket, ha rá markánsan jellemző módon próbál akkora távolságot tartani Hollywoodtól, amekkorát csak bír, így még a filmsznobok gyomra is képes bevenni. És kifejezetten gyenge filmje még nem is volt soha – bár, ha engem kérdeztek, az utóbbi tíz évben (igen, az Eredet óta) olyan igazán nagyon jó sem. Ennél is fontosabb azonban, hogy abban az évben, amikor az emberiség ismert történetének legpusztítóbb pandémiája ülte/üli/ülni fogja torát a világon, többek között a mozikat is mardosó bezártságra ítélve, a karantén (ideiglenes) elmúltával már annak is örült volna az ember, ha Adam Sandler legvacakabb filmjét (azaz bármelyiket) újra műsorra tűzik a mozik.






























