Shock!

november 09.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

K.K. Downing: Éjjel-nappal Judas Priest

0220downingNéhány évnyi csend után az utóbbi időszakban elég rendesen telehaknizta a rocksajtót K.K. Downing, aki eleinte nyilván csak némi extra promóciót akart biztosítani nyilatkozataival szóban forgó önéletrajzának. Aztán persze – ahogy az lenni szokott – a dologból elég szép kis lavina bontakozott ki a „szégyen, hogy nem vettek vissza Glenn Tipton kiesése után!"-hiszti hátán, amely hosszabb távon szerintem legalább annyit ártott a Judas Priestből lassan egy évtizede kilépett gitárosnak, mint amennyi reklámértékkel bírt. Ráadásul némileg skizofrén is a helyzet: a most magyarul is megjelent könyv kapcsán ugyanis alighanem ember nem lesz a földön, aki érti, miért akar K.K. visszamenni a Priestbe, ha ennyi feszültség terhelte ottani évtizedeit.

Örömteli, hogy az utóbbi években már egy sor olyan rockkönyv is kijött magyarul, amelyekért nyilvánvalóan nem rohamozzák majd meg ezrek a boltokat, viszont mégis fontos, hogy itthon is elérhetők mindenki számára. Ken „K.K." Downing eredetileg Heavy Duty: Days And Nights In Judas Priest című önéletrajza mindenképpen ezt a sort gyarapítja, szóval jár a piros pont a Trubadúrnak, amiért felvállalta a kötet hazai gondozását. A járvány és a nyomában járó gazdasági válság persze a könyvszakmát is elég keményen megreccsenti majd, így nem tudom, miben lehet reménykedni a jövőben és miben nem, de bízom benne: a tendencia előbb-utóbb azért folytatódni fog több hasonló rétegkiadvánnyal.

megjelenés: 2020
oldalszám: 257
fordította: Bus András
kiadó:
Helikon / Trubadúr
Neked hogy tetszik?
( 19 Szavazat )

A Judas Priestről azelőtt soha nem jelent meg magyar nyelvű monográfia, így a könyv azzal együtt is hiánypótló, hogy némiképp ellentmondásos megvilágításba helyezi minden idők egyik legnagyobb, legfontosabb és legjobb heavy metal intézményét. Mert ugyebár ha létezett zenekar a hőskorban, amely egészen Rob Halford 1992-es kilépéséig az egység teljes látszatát keltve alkotott, hát ők voltak azok: még pályafutásuk egyetlen ténylegesen nagy balhéja, a híres PMRC-s tárgyalássorozat idején is hihetetlenül higgadtnak, megfontoltnak, szilárdnak tűntek kívülről. Aztán utólag persze látszott, hogy náluk sem volt minden fenékig tejfel, és – főleg Rob visszatérése után – az is elég nyilvánvalónak tűnt, hogy a zenekar menedzsmentje messze nem olyan hatékony, mint mondjuk az Iron Maidené. Viszont bevallom, Ken kötete még ennek ismeretében is meglepett.

Merthogy – anélkül, hogy bármit is le akarnék lőni – az Éjjel-nappal Judas Priest is azon rockkönyvek közé tartozik, amelyet semmiképpen sem ajánlanék a Nagy Nemzetközi Heavy Metal Testvériségben, a műfaj mindent összetartó erejében, vallás-jellegében hívő arcoknak. Downing perspektívájából inkább egyfajta keserédes mellékízt nyer a Priest-sztori, és mint kiderül, ezek az ellentmondásos érzések gyakorlatilag a kezdeti korszaktól, konkrétan Glenn Tipton csatlakozásától kezdve ott kísértették a szőke gitárost. Mindez valahol tényleg meglepő, sőt, kissé talán kiábrándító is, hiszen a '70-es, '80-as években a két gitáros neve teljesen egybeforrt, és mindig együtt emlegették őket. Mindez odáig fajult, hogy sokan azt hitték, nem is gitárduóról, hanem egyetlen emberről, Tipton Downingról beszélünk. Ehhez képest, mint a lapokról világossá válik, kettejük kapcsolata nemhogy emberi, de zenei szempontból is roppant messze állt a szimbiózistól: K.K. saját bevallása szerint mindig inkább tűrt és nyelte a sérelmeket a csapat meg a nagy egész érdekében, gitárosként pedig szintén háttérbe húzódott az erőszakosabb, rámenősebb partner árnyékában.

0710kk

A bandán belüli hatalmi viszonyok sztorikon, döntéseken keresztüli elemzése során Downing ráadásul nem is kertel különösebben: gitártesója (...) alkoholfogyasztási szokásai éppúgy előkerülnek, mint a koncerteken nyújtott zenei teljesítménye. Priest-rajongóként elég kemény is ezt így, ebben a formában végigolvasni. Például gondoltad volna, hogy a két zenész soha, egyetlen alkalommal sem beszélt egymással személyes dolgokról, és gyakorlatilag soha, semmilyen téren nem voltak közös nevezőn? Mert K.K. bizony ezt állítja... Mindez persze csak az érem egyik oldala, az ember szívesen meghallgatná a másik felet is. Ugyanakkor a Judas Priest kezdetektől jellemző félremenedzselését elemző részek végig feltűnően ülnek külső szemlélőként is, így aztán óhatatlanul is kialakul az olvasóban egyfajta „nem zörög a haraszt" érzés. Pláne, hogy a két kérdés szorosan összefügg, hiszen a Priest elsőszámú háttérembere a '80-as évek közepe óta Jayne Andrews, akinek Tiptonhoz fűződő személyes viszonya közismert ténynek számít. (K.K. ennek ellenére meglepően szemérmes a témában, és inkább csak utalgat, vagy az olvasó számára is evidens tényként kezeli a kérdést, mintsem nyíltan kimondaná a dolgokat.) A gitáros konklúziójával sem nehéz egyetérteni: noha a Priest így is a világ egyik legnagyobb metálbandája lett, egy hatékonyabb menedzsment még sikeresebbé, még komolyabb lemezeladóvá és nézőmágnessé tehette volna őket nemcsak a fénykorban, hanem Halford visszatérése után is.

A könyv a nehézségek, konfliktusok, frusztrációk elemzése mellett természetesen a szép élményeket is részletesen sorra veszi, szóval senki se panasz- és sérelemlistára számítson. Ráadásul Downing egy csomó további érdekes témát is nyíltan elemez, kezdve Rob Halford homoszexualitásának a csapat imázsára gyakorolt hatásáról az énekes viharos távozásán át egészen a Ripper-éráig, majd a klasszikus frontember visszatéréséig. Vagy az említett persorozatig, amely még a sikeres végkimenetel ellenére is elég rendesen megtépázta a tagok hangulatát. De nekem például álmomban sem fordult volna meg a fejemben az sem, hogy a kívülről feltámadásnak, diadalmenetnek, mennybemenetelnek tűnő Painkiller-éra után nem kizárólag Rob volt elégedetlen, hanem gyakorlatilag maga a banda is a feloszlás szélére került, Halfordtól függetlenül is. És persze a zene sem sikkad el a történetek közepette, bár K.K. feltűnően más véleményen van egy sor Priest-albumot és -dalt illetően, mint a rajongótábor derékhada. Ezen a téren is garantáltan okoz majd néhány meglepetést a könyv mindazoknak, akik elolvassák.

A Bus András által élvezetesen, gördülékenyen lefordított mű nem féltégla, akár egy lusta hétvégi délutánon is simán elolvasható, tartalmilag viszont igen sűrű, és azzal együtt is melegen ajánlom minden Priest-rajongónak, hogy Downing nem éppen békés csendéletet fest a zenekarról. Bár persze – mégis egy brit arcról beszélünk... – a sorok közül azért a fanyar humor sem hiányzik. Ugyanakkor a végső mérleg egyértelmű: az Éjjel-nappal Judas Priest egy újabb szög a „sikerzenekarban játszani leányálom, a metál pedig a testvériségről szól" mítosz koporsójában. Ez azonban nem baj. Ami sosem volt igaz, annak nem kell fenntartani a látszatát csak azért, mert sokan nem szeretnek szembenézni a valósággal.

 

Hozzászólások 

 
#33 Dead again 2020-09-22 09:45
Picit off, de ha már apránként begyűrűznek hozzánk neves zenészek önéletrajzi könyvei, Dave Mustaine mostanság megjelent ilyen könyvét is szívesen olvasnám magyarul (és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül). :)

Én a Peter Steele-ről szóló Soul on fire-t olvasnám még nagyon szívesen magyarul :)
Idézet
 
 
#32 Draveczki-Ury Ádám 2020-09-21 07:52
Idézet - Gyuszi:
Picit off, de ha már apránként begyűrűznek hozzánk neves zenészek önéletrajzi könyvei, Dave Mustaine mostanság megjelent ilyen könyvét is szívesen olvasnám magyarul (és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül). :)

Volt kiadó, ahol komolyan felmerült ötletként, de végül nem vágtak bele, mert nem tűnt biztosnak, hogy megtérül.

(Szerintem amúgy rendkívül lehangoló, szomorú, nyomorúságos könyv.)
Idézet
 
 
#31 Valentin Szilvia 2020-09-21 07:46
Idézet - Gyuszi:
Picit off, de ha már apránként begyűrűznek hozzánk neves zenészek önéletrajzi könyvei, Dave Mustaine mostanság megjelent ilyen könyvét is szívesen olvasnám magyarul (és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül). :)


Volt neki már egy régebbi tényleg életrajzi (egész jó) könyve, ez az új csak egy adott időszakról szól.
Idézet
 
 
#30 Gyuszi 2020-09-21 07:41
Picit off, de ha már apránként begyűrűznek hozzánk neves zenészek önéletrajzi könyvei, Dave Mustaine mostanság megjelent ilyen könyvét is szívesen olvasnám magyarul (és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül). :)
Idézet
 
 
#29 Claudius Oltarimanus 2020-09-18 19:13
Pont most olvastam el azt a részt a könyvből, amikor Ken utoljára találkozott Jimi Hendrix-szel. Búcsúzóul kezébe nyomott egy üres kólásüveget fémkupakkal. Az első Judas Priest albumon pedig egy kólásüveg van fémkupakkal. Mekkora látnok volt a pali!
Idézet
 
 
#28 Equinox 2020-04-16 15:36
Az Angel of Retributiont én nagyon erős albumnak tartom (nyilván Firepower még rátett egy lapáttal minimum), de a '97-tel kapcsolatban értem, miért mondod, és igaz.
Idézet
 
 
#27 Tiptonthepiton 2020-04-16 14:08
Idézet - Thomas:
Azért tényleg fura és érthehetetlen, elolvasva a könyvet, hogy a Judas, mint stílusteremtő és konstans banda, miért nem lett sikeresebb, miért nem emelkedett a sztárbandák szintjére.


A 80's években azért a sztárbandák szintjén voltak,1977-1990 között megjelent lemezeik,mind arany illetve platina státuszig vitték,a koncertekre meg tízezres tömegek jártak.Azért nem kéne KKnek ennyire rinyálnia,nem egy lakótelepi garzonban kell tengetnie az életét,közértbe n meg akciós kajákért sorban állni,miközben könnyes szemmel a sikertelen,stíl usalapító művész keserű sorsán mereng.
Valamint tegyük még hozzá a Priest megítéléséhez hogy 28 évet kellett várni egy újabb hibátlan albumra ez pedig iszonyat sok idő,ha 2005-ben,de még inkább 1997ben Firepower lett volna a nagy comeback lemez, valószínűleg most ők sem itt tartanának....
Idézet
 
 
#26 Thomas 2020-04-15 05:42
Azért tényleg fura és érthehetetlen, elolvasva a könyvet, hogy a Judas, mint stílusteremtő és konstans banda, miért nem lett sikeresebb, miért nem emelkedett a sztárbandák szintjére.
Idézet
 
 
#25 arkhoninfaustus 2020-04-09 16:18
Idézet - mjrf:
Idézet - arkhoninfaustus :
Ráadásul a nevezett lemezen szereplő Bring Your Daughter... mind a mai napig a Maiden egyetlen listavezető száma. Nekem egyébként a No Prayer For The Dying a kedvenc albumom tőlük a mostohagyerek-státusza ellenére, bárcsak egy másik énekes dalolta volna fel, akkor lenne esély élőben is hallani azokat a számokat...

Me
Ezt nem értem. Miért hallanánk nagyobb eséllyel élőben a No Prayer dalati, ha nem Bruce Dickinson énekelt volna rajta?

az az énekes nagyobb eséllyel hozott volna létre egy bandát (lásd Di Anno és Bayley), hogy a No Prayer dalaival hakinozzon, minthogy a Maiden valaha is elővegye ezt az albumot koncerten.
Idézet
 
 
#24 mjrf 2020-04-09 11:44
Idézet - arkhoninfaustus :
Ráadásul a nevezett lemezen szereplő Bring Your Daughter... mind a mai napig a Maiden egyetlen listavezető száma. Nekem egyébként a No Prayer For The Dying a kedvenc albumom tőlük a mostohagyerek-státusza ellenére, bárcsak egy másik énekes dalolta volna fel, akkor lenne esély élőben is hallani azokat a számokat...


Ezt nem értem. Miért hallanánk nagyobb eséllyel élőben a No Prayer dalati, ha nem Bruce Dickinson énekelt volna rajta?
Idézet
 
 
#23 arkhoninfaustus 2020-04-09 07:38
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
...A Painkiller kritikai fogadtatása valóban sokkal jobb volt a No Prayerénél, de a No Prayer szinte mindenütt jobb listás helyezéseket produkált. Ha az eladásokat nézzük, Amerikában mindkettő "csak" aranylemez szintig vitte: a Maidennél ez volt az első album, ami nem lett platina, a Priestnél már a Ram It Down sem. Teljesen megbízható adatok nincsenek egyikről sem, de én összesen nagyjából olyan maximum kétmillióra saccolom mindkettőt világviszonylat ban, plusz-mínusz X. De abban biztos vagyok, hogy világviszonylat ban azért a No Prayernek áll a zászló, még ha nem is nagyságrendi eltéréssel...

Ráadásul a nevezett lemezen szereplő Bring Your Daughter... mind a mai napig a Maiden egyetlen listavezető száma. Nekem egyébként a No Prayer For The Dying a kedvenc albumom tőlük a mostohagyerek-státusza ellenére, bárcsak egy másik énekes dalolta volna fel, akkor lenne esély élőben is hallani azokat a számokat...
Idézet
 
 
#22 cápaidomár 2020-04-09 00:59
Idézet - Asidotus:
Idézet - Goodbye:
Bírom, amikor sztárzenekarok tagjai zenésztársak szakmai képességeirôl nyilatkoznak. Józan ésszel belegondolva, aki egy ilyen bandában játszik, annak muszáj a világ egyik legjobbjának lennie.

sztárzenekar abból lesz, aki a legjobb dalokat írja, és el is tudja azt juttatni a közönséghez. Jól zenélni sokan tudnak, akár a legmagasabb szinten is, de ahhoz, hogy Judas Priest, Iron Maiden szintjén legyél népszerű, olyan dalokra van szükség.
És nem, azt sem lehet megtanulni, nem lehet begyakorolni, bármit is rizsáznak erről a zenekarok. A jó téma, ami megfogja az embert, ami kidönti a falat, ami eltipor mindent, az úgy jön az emberből. Véges számban

Így van.
Idézet
 
 
#21 Venomádi 2020-04-08 14:43
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Mindenesetre egyik sem tartozik a zenekarok legsikeresebb lemezei közé. Ez a Painkiller nimbuszát tekintve akár meglepő is lehet, de ettől még így van.


Nem lep meg. Nálam sem az elsők között van feltétlenül. Masszív kedvence a tábornak, így fenntartások sem nagyon érik, pedig szerintem valahol egy kakukktojás, utána pedig évekig nem volt lemez. Sőt, mindig elhangzik, hogy rutinszerű lemezt csak a reunion után csináltak, de szerintem már itt megjelentek a csírái. Mondom mindezt úgy, hogy szeretem a Painkillert, de nem feltétlenül az első háromban lenne, amit feltennék.
Idézet
 
 
#20 Draveczki-Ury Ádám 2020-04-07 16:57
Idézet - Igor Igorovics:
Szerintem a Maiden és Priest között a 90-es években dőlt el, hogy ki népszerűbb. Painkiller jóval sikeresebb volt, mint a No Prayer

Ez azért nem egészen így van. A Priest és a Maiden a csúcskorszakban nagyjából fej-fej mellett haladt lemezeladásban az Államokban: a soralbumok platinaszintig vitték, még az is közös, hogy egy-egy kivétel van mindkét zenekarnál, ami kétmillió fölé jutott Amerikában, a Priestnél a Screaming, a Maidennél a Somewhere. Angliában a Maiden a Numbertől kezdve mindig több lemezt adott el (a Judasnak egy Top 10-es lemeze sem volt odahaza a British Steelt leszámítva), de szerintem a németeknél is, ráadásul a Maiden pont akkor nőtt a legnagyobbra, amikor a Priest már - ha nem is durva visszaeséssel, de - túl volt a zeniten.

A Painkiller kritikai fogadtatása valóban sokkal jobb volt a No Prayerénél, de a No Prayer szinte mindenütt jobb listás helyezéseket produkált. Ha az eladásokat nézzük, Amerikában mindkettő "csak" aranylemez szintig vitte: a Maidennél ez volt az első album, ami nem lett platina, a Priestnél már a Ram It Down sem. Teljesen megbízható adatok nincsenek egyikről sem, de én összesen nagyjából olyan maximum kétmillióra saccolom mindkettőt világviszonylat ban, plusz-mínusz X. De abban biztos vagyok, hogy világviszonylat ban azért a No Prayernek áll a zászló, még ha nem is nagyságrendi eltéréssel. Mindenesetre egyik sem tartozik a zenekarok legsikeresebb lemezei közé. Ez a Painkiller nimbuszát tekintve akár meglepő is lehet, de ettől még így van.

Koncertszinten, nézőszámokban, turnébevételben viszont nagyjából a World Slavery turné után egyértelműen a Maiden volt a nagyobb banda. Lényegesen többet is koncerteztek, és többfelé is jártak, mint a Judas.
Idézet
 
 
#19 Gábor 2020-04-07 16:27
Idézet - Igor Igorovics:
Szerintem a Maiden és Priest között a 90-es években dőlt el, hogy ki népszerűbb.


Szerintem a szorosan vett menedzsmenten kívül is voltak különbségek. A Maidennél az Eddie-fémjelezte egységes látványvilág és a zenei stílus is egy jól megjegyezhető markáns brand részei voltak. A Priestnél ilyen nem volt, a stílus is ilyen ahogy esik, úgy puffan jelleggel változott, gyakran kacsintgatva a kommerszebb slágerek felé (bár igazi nagy rádiósslágert nem írtak), amikor pedig a brutálabb metálzenék lettek népszerűbbek a Jugulatorral reagáltak. Azt Downing is írja, hogy folyton noszogatta a többieket pl a bőrszerkó viselésére hogy egységes kinézetük legyen, de ez csak kb 78-tól valósult meg. Igazából egy markáns vezér és egy tökös menedzser hiányzott onnan mindig, ezért húzott el tőlük a Maiden. Gyakorlatilag a 80-as évek közepére beérték őket Harrisék, aztán pedig lehagyták (nem a zenei minőségről beszélek természetesen)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.