Shock!

Tisztában vagyok vele, hogy ha már Dimmu Borgir, mindenképpen az áttörést meghozó, nem mellesleg műfajtörténetileg is páratlanul fontos Enthrone Darkness Triumphant lemezt kellett volna először sorra venni ebben a rovatban. Méghozzá már hosszú évekkel ezelőtt... Ami késik, persze nem múlik, jön majd előbb-utóbb az is ide, ám ha már úgyis épp a napokban lett negyedszázados a legsikeresebb norvég black metal zenekar ötödik stúdiólemeze, hát helyénvalónak tűnik, hogy ezzel debütáljon a Klasszikushockban Shagrath és Silenoz csapata – már csak azért is, mert én a mai napig ezt tartom a csúcsművüknek. Boldog huszonötödiket, Puritanical Euphoric Misanthopia!

Az underground black metal hullám a '90-es évek derekán járt a csúcsra, népszerűségének zenitjét pedig a Cradle Of Filth 1996-os Dusk And Her Embrace, illetve a Dimmu Borgir 1997-es Enthrone Darkness Triumphant lemezei hozták el. Bátran kijelenthető, hogy ez a két zenekar vitte ki végleg a szélesebb metálközönség elé a Venom, a Bathory és társaik által megalapozott, majd a Mayhem, a Darkthrone, az Immortal és társaik által tökéletesített receptet. Mindez persze csakis annak árán történhetett, hogy mindketten szakítottak számos, a puristák által nélkülözhetetlennek tartott hagyománnyal. Ezáltal természetesen elképesztő köpködés övezte tevékenységüket, a mérleg másik serpenyőjébe azonban korábban a műfajban elképzelhetetlen, több százezres lemezeladások és egyre sikeresebb turnék, fesztiválfellépések kerültek.

A Dimmu esetében mindez olyannyira igaz volt, hogy a zenekar a Hammerfall mellett a Nuclear Blast legkomolyabb lemezeladójává avanzsált az Enthrone-nal és folytatásával, az 1999 elején kiadott Spiritual Black Dimensionsszel. A banda iránt olyannyira megnövekedett az érdeklődés Európában, hogy a feszített tempó a belső viszonyokra is igencsak rányomta a bélyegét. A két főember, Stian „Shagrath" Thoresen énekes és Sven „Silenoz" Kopperud gitáros körül így többször is cserélődött a felállás. Øyvind „Mustis" Mustaparta billentyűs személyében kiváló kollaboránst találtak maguk mellé, ám a '99-es lemez felvételei után a zenekar mindjárt két komoly érvágást is elszenvedett. A szintén alapító Ian „Tjodalv" Åkesson dobos családi okokból vette a kalapját, a Covenantben főemberként is komoly hírnévre szert tevő Stian „Nagash" Hinderson basszer pedig döntően zenei szempontok miatt. A turné elején kirúgott szólógitáros, Jamie „Astennu" Stinson kevésbé számított fontos tagnak, mint Tjodalv és Nagash, de nélküle is mindenképpen kellemetlen helyzetben találták magukat.

A megoldás ugyanakkor mindhárom posztra adta magát. Az Arcturusban és a Borknagarban is aktív Simen „ICS Vortex" Hestnæs mindössze vendégként jegyezte a dallamos énektémákat a Spiritual Black Dimensions négy dalában – professzionális basszer lévén nem lehetett kérdés, hogy ő lesz a tökéletes megfejtés a posztra. Fix leigazolásával helyből kitágultak a zenekar lehetőségei. Tjodalv helyére a Cradle Of Filthben nevet szerzett, elődjénél jóval technikásabb, képzettebb Nicholas Barker került, Astennu helyére pedig az Old Man's Child főnöke, Tom Rune Andersen, azaz Galder. Utóbbi Hestnæshez hasonlóan szintén önálló brandnek számított az underground színtéren, ráadásul csatlakozásával újabb dalszerzővel bővült a Dimmu Borgir. Összeállt tehát a Dimmu Borgir minden bizonnyal legerősebb felállása.

Az Enthrone Darkness Triumphant és a Spiritual Black Dimensions eladásai egyaránt 300-300 ezer példány körül mozogtak, így a zenekarnak minden korábbinál komolyabb költségvetés állt rendelkezésére a folytatáshoz. Shagrath és Silenoz az elejétől fogva eldöntötte, hogy ki is használják ezt, és az ugráshoz új producert is kerestek. Az előző két stúdióalbum a The Abyss stúdióban készült, most azonban úgy döntöttek: a göteborgi Fredmanban dolgoznak majd Fredrik Nordströmmel. Silenoz: „Úgy éreztük, újszerű hangzásra van szükség. Súlyosabb, ütősebb megszólalásra törekedtünk, nem az Abyss-féle hangzást akartuk, hanem valami mást. Így aztán mi lettünk az első norvég black metal csapat, akik a Fredmanban vették fel a lemezüket. Utólag is jó döntésnek tartom ezt."

Markáns különbséget jelentett emellett az is, hogy a csapat végre megvalósíthatta nagy álmát, és egy tizennégy fős szimfonikus zenekar szolgálatait is igénybe vehették a felvételekhez. Mindezzel nem paradigmaváltás volt a cél, hanem a horizont kitágítása. Silenoz: „Az egyik lábunkkal ma is a tradicionális norvég black metal hangzás talaján állunk, de a labdát a másikkal rúgjuk el. Szerintem nagyon fontos, hogy mindig megmaradjon az egyensúly a rút és a szép oldal között." Az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Dimmu hangzása, amelyet a trve blackerek olyannyit kárhoztattak áttekinthető és letisztult jellege miatt, újabb dimenziókba lép majd Nordströmmel és a szimfonikusokkal: „Ami a tiszta hangzást illeti, egyszerűen nincs más választásunk: egyszerre szólnak a gitárok, a billentyűk, a hangeffektek, a kétféle ének meg a nagyzenekar. Ahhoz, hogy mindez érvényesüljön, alapvető a tiszta hangzás. Fredrik pedig végig roppant segítőkész és nyitott volt. Már előzetesen átrepült hozzánk Norvégiába, és minden egyes dalt alaposan végignéztünk vele a felvételek előtt. Jeleztük neki, hogy szükségünk lesz egy nagyzenekarra, így felvette a kapcsolatot a göteborgi opera szimfonikusaival. Azelőtt mindig billentyűkkel raktuk össze a nagyzenekari részeket, de a valódi nagyzenekarral, az igazi vonósokkal minden sokkal élőbbnek, valóságosabbnak hangzik."

A szimfonikus témák végső formába öntésében Gaute Storaas játszott főszerepet. Shagrath: „Gaute amolyan celebnek számít Norvégiában, otthon mindenki tisztában van vele, ki ő. Nagyzenekarokkal dolgozik, tévéreklámokat ír, meg hasonlók... Az 1999-es norvég Grammy-gálán ismerkedtünk össze, ahol elvileg egy nagyzenekarral léptünk volna fel, és ő állította össze a témáikat. A szimfonikusok végül az utolsó pillanatban kifaroltak valamiért a gálából, úgyhogy nélkülük játszottunk, és a témáik felvételről mentek, Gautével pedig utána folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Elég különc figura, de átkozottul ért hozzá, miként kell kidomborítani a különböző zenék szimfonikus oldalát. Mivel mi nem számítunk iskolázott zenésznek, még kottát sem olvasunk, Gaute viszont átlátja a nagy egészet, mindenképpen szükségünk volt a segítségére a hangszerelésnél." A témákat azonban hangsúlyozottan nem Storaas írta, hanem a csapat. Simen: „Mustis billentyűtémáit hangszerelték át a tizennégy tagú szimfonikusokra. A billentyűkből emiatt kicsit vissza is vettünk, ezek most nincsenek folyamatosan annyira jelen a zenében, épp azért, mert a szimfonikusok vették át a szerepüket."

A Dimmu Borgir ötödik nagylemeze, a Puritanical Euphoric Misanthropia végül 2001. március 20-án jelent meg. Engem akkor és ott elsőre lenyűgözött az album, méghozzá úgy és olyannyira, mint egyik korábbi munkájuk sem. Szerettem és hallgattam persze az előzőeket is, de úgy gondoltam, a Spiritual Black Dimensions anyaggal nem sikerült érdemben felülmúlniuk az Enthrone-t. Ezzel azonban nagyon is: a banda addigi legösszetettebb, leghangulatosabb, legmonumentálisabb művét kaptuk meg, egyben ráadásul a legkompromisszummentesebbet is. Utóbbiban semmi túlzás nincs, mindig is viccesnek tartottam, amikor egyesek elnyálasodást meg kommercializálódást kértek számon a Dimmu Borgiron: a Puritanical Euphoric Misanthropia zeneileg teljesen egyértelműen a zenekar addigi legextrémebb, legsúlyosabb lemeze volt. Shagrath: „Rendszeresen hallok olyan vélekedéseket, hogy a zenénk egyre kommerszebb, valójában azonban épp ennek az ellenkezője igaz. Ugyanis a zenekar úgy lett fokozatosan egyre extrémebb, ahogy nőtt a népszerűségünk. Ha felteszed az első lemezt, az bizony nagyon lágy és melodikus mondjuk ehhez képest. Most sokkal agresszívebb, brutálisabb a megszólalásunk. A billentyűk az elejétől fogva a zenénk lényegi részét képezték. Ha valaki meghallgatja az első lemezt, hallhatja, hogy mindig is nagyon billentyűorientált volt a hangzásunk, viszont ahogy egyre nőttünk, úgy tágultak az anyagi lehetőségeink is, hogy egyre jobb eredményre jussunk és fejleszthessük a zenét. Persze rengeteg black metal zenekar alkalmaz billentyűt, de azért ennek is van egy határa. Ezért is akartunk még tovább terjeszkedni a kereteken. Így aztán egy Dimmu Borgir-lemez keverése valóságos rémálommal ér fel, hiszen ott a komplett nagyzenekar, ott vannak a samplerek, ráadásul minden egyszerre szól, szóval rettentően nehéz úgy kikeverni, hogy mindent rendesen hallani lehessen. Zeneileg lehet, hogy nem olyan szofisztikált vagy bonyolult a muzsika, de azért így is meg kell hallgatni néhányszor, hogy pontosan ki lehessen venni, mikor mi szól. És persze minden egyes hallgatással új rétegek tárulnak fel."

A lemez hangzása sajátos: teljesen tiszta és roppant részletgazdag, az erősen triggerelt doboknak köszönhetően azonban rejlik benne valami mechanikusan jéghideg is. Ez szerintem abszolút illik az anyag hangulatához, és a későbbiekben egyébként bevallottan minta is lett a színtéren, bár utólag Barker és Nordström egyaránt tettek olyan kijelentéseket, miszerint kicsit talán túllőttek a célon a dologgal. Mindenesetre a Fear And Wonder szépen felépített, filmzenés-viktoriánus hangulatú intrója után a Blessings Upon The Throne Of Tyranny blastbeates tempóival veszi kezdetét a lemez, ahol egy valamelyest azért álcázott, de határozottan a klasszikus Metallicát idéző thrashriff adja meg az alapot. A horzsoló durvulatot remekül oldják a ringató-radírozó, lassabb, heavy metalos témák, de a zakatolós középrész is roppant hangulatos. Amúgy meg nagyjából minden felvonul a dalban, amiről csak megismerszik a Dimmu, Shagrath bömbölésétől kezdve Mustis lidérces zongorajátékáig. Aztán folytatólagosan úsznak át az album egyik központi tételébe, a Kings Of The Carnival Creationbe, gerincként egy szigorú staccato riffel, ám szintén igen nehéz lenne összefoglalni, mi minden történik ebben a csaknem nyolc percben. A zenekar általában nem szerette, ha a Cradle Of Filthékkel állították őket párhuzamba, de a rémálomszerű hangulati hullámvasút itt akkor is egészen hasonló, ha maguk a témák nem is. Ráadásul még csavarnak is rajta egy hatalmasat, amikor úgy kétharmadnál beérkezik Simen megadallamos énektémája, és teljesen új dimenzióba löki az egész művet...

A Hybrid Stigmata – The Apostasy alapízeit a szimpla, ám agyból kiirthatatlan vonós témák adják meg, amelyekre akár keringőzni is lehetne, de aztán persze az alájuk kent lánctalpas riffelés Barker szünet nélkül támadó dobjaival elviszi teljesen másfelé. A szinte táncosan pulzáló sampleres megoldásokat például biztosan nem várnád egy ilyen típusú extrém metálos dalban, de olyannyira gördülékeny az egész, hogy nagyon könnyen csúszik. Simen rövid, ám annál éteribb szereplése pedig azért is remek húzás, mert annyira jó, hogy csak úgy lesi a hallgató a visszahozatalát – de hiába. A végére már csak a vámpírvalceres levezetés marad, és ennyi. Az Architecture Of A Genocidal Nature direktebb, zúzósabb darab ennél, ismét thrashes riffekkel színesítik benne a monumentális szimfo-színházat. Vortex barátunk itt a basszusgitárral is domináns szerepet kap, az a kevés dallamos(abb) énektéma pedig érdekes, de annál jobb megoldással Shagrathtól érkezik. Maga a dal amúgy egy komplex szerkezetű, ezernyi részegységből összerakott, hat perc feletti monstrum – kábé megint ennyit arról, hogy a Dimmu Borgir valójában popot játszott...

A slágerformátumhoz még a Puritania áll a legközelebb, nem véletlenül ezt választották klipdalnak, de valójában azért szerintem elsősorban a rövid, háromperces formátum dönthetett, még azzal együtt is, hogy a némi elektronikával megberhelt tempó és a szaggatott, zúzda riff egyből az agyba ül. Shagrath szövegmondós verzéi meg a kissé elmondókázott refrén (?) szintén ragadnak, de ez a különböző beszédfoszlányokkal és szimfo-díszítésekkel megbetegített darab azért a lemezen betöltött szerepét illetően inkább amolyan köztes állomás, mintsem központi tétel. Mindenesetre annak idején itthon is évekig lehetett még találkozni vele a Satelit tévén és hasonló csatornákon, szóval egészen bizonyos, hogy sokban hozzájárult a Dimmu hírének terjesztéséhez. Az IndoctriNation utána sűrű riffeléssel és sodróbb tempókkal folytatja a sort, de ebben sem könnyítik meg az eligazodást a filmzenés-videójátékos atmoszférájú színezésekkel meg az éjfekete black-és-egyéb-metalos ízeket villantó gitárokkal. Komoly darab, kell hozzá némi ismerkedés, mire minden ízében átjön, a végén meg a lemez egyik leggyilkosabb riffjét dobják be csak úgy mellékesen.

A The Maelstrom Mephisto az album talán legvegytisztábban blackes, szélvész riffelésű témája Barker brutális blastbeatjeivel, hogy aztán a középrészben itt is behozzák a teátrális vonalat meg Siment ezekkel a majdnem-hamis-de-mégsem-és-baromira-illik-ide tiszta dallamokkal. Vortex sosem kap főszerepet, csak színesít, valahogy mégis minden egyes dalban domináns lesz, ahol csak teret kap, tényleg sikerült briliánsan beépíteniük a Dimmu hangzásába... Az Absolute Sole Right szintén a zenekar cséphadarósabb, agresszívebb arcélét mutatja, ami ugyanakkor ezzel együtt is ragad – hat és fél perc, rengeteg minden történik benne, de így is direktebb, könnyebben fogható már elsőre is, mint a lemez anyagának oroszlánrésze. A második felében Mustis jellegzetes szőnyegezése is komoly szerepet kap.

A tekervényes Sympoziumban megint egyszerre él meg a csikorgó thrashriffelés – ritkán emlegetik a Dimmu kapcsán, de a gitártémákban itt is nem kevés klasszikus Metallica rejlik – a sűrű szimfo-alapozással meg Simen melódiáival. A zárás pedig egyenesen briliáns a Perfection Or Vanity szimfonikus instrujával: nem szeretnék elmenni kretén irányba („ha Mozart élne, metált játszana" és társai), de az biztos, hogy roppant hangulatos és központi motívumai révén egyből a fülbe ragad ez a három és fél perces levezetés. Tényleg simán megállná a helyét valami történelmi, netán fantasys hollywoodi szuperprodukció soundtrackjének központi tételeként is. Noha az eredeti európai kiadásra nem került fel, a streaming-változatokban ma már az anyag szerves része az eredetileg az egyik japán bónuszként elsütött Burn In Hell a Twisted Sistertől. Papíron talán bizarrnak hatott a Dimmutól a Stay Hungry legelvetemültebb dalának átdolgozása, de én mindig úgy gondoltam, hogy baromi jól nyomják, maximálisan sikerült belevinniük saját magukat a nyilván tízpontos eredetibe.

A lemez kritikai fogadtatása egyenesen óriási volt (Szilvi is bevéste rá a tízest még a nyomtatott Shock! hasábjain), de a közönség is hatalmas lelkesedéssel fogadta a friss művet: a Puritanical Euphoric Misanthropia nemcsak Norvégiában került be a Top 20-ba, a 16. helyre, hanem ugyanezt a pozíciót csípte meg Európa legnagyobb lemezpiacán, Németországban is. Ilyen eredményre azelőtt black metal zenekartól még soha nem volt példa. A Dimmu még a Cradle Of Filth néhány hónappal kiadott, szintén áttörésként értékelt Midianjának németországi 30. helyezésére is alaposan rátromfolt. Nem mintha versenyeztek volna velük, hiába akarta élezni néha a két banda közötti viszonyt a sajtó. Shagrath: „Szerintem azért hiszik egyesek, hogy versengünk a Cradle Of Filthékkel, mert azon kevesek közé tartozunk a színtéren, akik professzionálisabb szinten űzik ezt az egészet. A legtöbb bandához képest sokkal többet turnézunk, több időt fordítunk a zenénk kidolgozására. De ettől még hangzás, koncepció és szövegek tekintetében is két markánsan eltérő bandáról van szó. A Dimmu Borgir és a Cradle Of Filth zenéje ég és föld."

Mindazonáltal nem fért hozzá kétség, hogy a két csapat az underground black metal láz lecsengése után is domináns – sőt, egyre dominánsabb – erőként bérel magának tartós helyet a színtéren. Ami persze a korai norvég vonal híveit továbbra is bosszantotta. Silenoz a maga részéről egyébként mindig empatikusan viszonyult az efféle arcokhoz: „Bizonyos szemszögből megértem azokat, akik szerint tönkretettük a black metalt. Ha egy focista csapatot vált, ő is egyből árulóvá válik a tábor szemében, hiszen a szurkolók roppant szorosan kötődnek a csapatokhoz, és ugyanez áll egyes zenekarokra vagy életstílusokra is. A rajongók is ki akarják sajátítani maguknak a zenekarokat... Ugyanakkor a legtöbbször olyanok sütik ránk, hogy tönkretettük a black metalt, akik nem is tartanak bennünket black metalnak. Márpedig, akárhogy is nézzük, ez bizony ellentmondás..."

Persze eleve véleményes, jogos volt-e bárki részéről is elvárni, hogy a Dimmu Borgir bizonyos zenei határok közé szorítsa be magát, a maguk részéről ugyanis soha nem állították, hogy A Nagy Black Metal Szabálykönyv alapján akarnak játszani. Silenoz: „Sosem kértünk engedélyt senkitől ahhoz, mit csinálhatunk és mit nem. Előadóművészként roppant fontos, hogy skatulyákon kívül gondolkodj és ne korlátozd be magad, csak tedd, amit érzel." A vélt vagy valós ideológiák számonkérése még kevésbé tűnt indokoltnak, mivel a zenekar a kezdetektől fogva elhatárolta magát a hazai színtér balhés résztvevőitől. Shagrath: „Sosem volt semmi közünk a black metal bűnügyi aspektusaihoz. Norvégiában egy időben kis túlzással hetente felgyújtottak egy templomot, de számunkra mindig is a zene volt érdekes, meg az, hogy ebbe csatornázzuk bele az agressziónkat. Ha valaki egész életére börtönbe akar kerülni egy ilyen hülyeség miatt, lelke rajta, mi azonban nem vagyunk ilyen ostobák."

A zenekar a lemezmegjelenéssel párhuzamosan, Metal Odyssey Tour fedőnéven turnézott Európában az In Flames, a Lacuna Coil és a Nevermore társaságában, elképesztő sikerrel: több állomást is nagyobb helyekre kellett rakni az óriási érdeklődés miatt. Ezután az Egyesült Államokban indultak turnéra a Cannibal Corpse-szal, a The Haunteddal és az akkor még igencsak kezdő Lamb Of Goddal. A tengerentúlon messze nem számítottak annyira ismertnek, mint Európában, fogadtatásuk mindazonáltal itt is igencsak kedvezőnek bizonyult. Ezután mindenesetre megturnéztatták a lemezt Latin-Amerikában és néhány fellépés erejéig a Távol-Keleten is, majd immáron főzenekari észak-amerikai turné következett a Cryptopsy és a Krisiun vendégeskedésével. A népszerűség eltérő szintje a két kontinensen ugyanakkor még megmaradt. Barker ezt akkoriban alapvetően kulturális okokra vezette vissza: „Az Egyesült Államokban inkább a death metal megy. Szerintem az lehet a háttérben, hogy az Államok mögött mindössze háromszáz évnyi történelem áll, a black metal pedig jelentős mértékben a viking korból, a viking mitológiából merít, az amerikaiak meg nem annyira érzik ezt."

A Dimmu Borgir úgy fejezte be a lemez turnéját, hogy a Puritanical Euphoric Misanthropia az addigi legsikeresebb kiadványuk lett: az anyag bő másfél év leforgása alatt több mint 400 ezer példányban kelt el világszerte, ami valóságos csodával ért fel egy szimfonikus, sötét, súlyos black metal albumtól. Főleg, hogy ekkoriban már az Atlanti-óceán mindkét partján csúcsra járt a nu metal őrület. Silenoz: „Akkoriban is thrash és death metalt hallgattunk, meg persze sok filmzenét, de még popot is. A fesztiválokon gyakran együtt léptünk fel a nu metal vonal képviselőivel, ám ezeknek a bandáknak sem szenteltünk soha különösebb figyelmet, leszámítva a Slipknotot, de ők eleve tök mást csináltak. Zeneileg nem mondanám magamat hatalmas Slipknot-rajongónak, ám nem férhet hozzá kétség, hogy még jobban bevitték a metált a mainstreambe, és a hozzánk hasonló meg még nálunk is durvább bandák előtt is szélesebbre tárták az ajtót. Egyértelműen nagyon sokat tettek a stílusért." Shagrath: „Nyilvánvalóan létezik egy lemezeladási plafon, hiszen nem vagyunk kommesz zenekar. Ez extrém zene, extrém attitűddel, és a mi stílusunkban nem lehet lemezmilliókat értékesíteni. Biztosra veszem, hogy van még feljebb innen, de sosem lesz belőlünk Judas Priest."

Shagrath jól látta a helyzetet: a következő, változatlan felállásban rögzített 2003-as Death Cult Armageddon a banda történetének legsikeresebb nagylemeze lett. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy hatalmasat léptek vele előre az Egyesült Államokban is: az anyag – első Nuclear Blast-kiadványként – az amerikai piacon is felülmúlta a százezres eladást, világszerte összesen pedig több mint félmillió fogyott belőle. Nem kérdéses, hogy szintén kiváló mű, nálam azonban már nem sikerült vele rátromfolniuk a Puritanicalre, nem is hallgattam annyit, mint a 2001-es lemezt. Mindazonáltal nem kérdés, hogy ezek voltak a Dimmu legfényesebb évei. Hogy mást ne mondjak, az aktuális turnén például már nálunk is lazán megtöltötték a Petőfi Csarnokot, mindenkinek jó szívvel ajánlom utólag is Kátai Tamás roppant szórakoztató, korabeli kritikáját a buliról.

A már Barker nélkül, Hellhammerrel felvett, 2007-es In Sorte Diabolit még vitte a lendület, de nálam ez már nem lett nagy favorit, a komoly személyi átalakulások utáni, 2010-es Abrahadabrát meg kifejezett csalódásként éltem meg. A zenekar egyébként az előző évtizedben határozottan visszavett a jelenlétből, nagyon pianóban nyomják – ha hihetünk nekik, idén már végre megjelenik a legutóbbi, 2018-as Eonian folytatása. Nem bánnám, meg persze azt sem, ha erősebbre sikeredne két elődjénél... Ez ma már persze másodlagos, hiszen a Dimmu is bejáratott, régi banda, még azzal együtt is, hogy a két főember előtt nyilvánvalóan hosszú és gyümölcsöző karrier áll még, amennyiben ők is úgy akarják: Shagrath még mindig csak az ötvenet tölti majd idén, Silenoz meg egy évvel fiatalabb nála. Mindig lesz közönségük a régi szép idők miatt, akkor is, ha legtermékenyebb korszakuk örökre tovatűnt.

Mint írtam, nálam a mai napig ez a lemez tőlük a csúcs. Silenoz szintén nagyon fontos fejezetnek tartja a 2001-es albumot a diszkográfiában: „A Puritanical Euphoric Misanthropia mindenképpen a legerősebb lemezeink egyike, igazán monumentális pont a pályafutásunkban. Ott alapoztuk meg mindazt, amit a következő években továbbvittünk. És sikerült vele szintet is ugranunk." 

Ezen a monumentális, dallamos, de súlyos és sötét szimfo-black vonalon a mai napig etalon ez a lemez. „Speak no evil, don't you / Think no evil, don't you / Play with evil, 'cause I'm free...″