Shock!

Egy olyan film, aminek az első pár percében körülbelül negyvenszer hangzik fel a Heil Hitler! üdvözlés, borítékolhatóan nem fog mindenkinek tetszeni. Sejthető, hogy sokak zsebében nyílik majd ki az SS-tőr, amikor arról olvasnak, hogy a film főhősének legjobb barátja a kedves, bátor és bölcs Adolf Hitler bácsi, aki ebben a formájában persze csak a kis főszereplő képzeletében létezik. Sokak feje biztos attól is vörösre vált, amikor olyanokat hallanak a zsidókról, hogy szarvuk van, pikkelyes a hátuk, és fejjel lefelé lógva élnek sötét barlangjaikban, ahol az Anyakirálynő lerakja borzalmas tojásait. Pedig ezek ellenére (illetve dehogyis, pont az ilyenek miatt is!) az új-zélandi Taika Waititi filmje az év egyik legjobbja, és egészen biztosan a legszikrázóbb szatíra a Sztálin halála óta. Csak el kell hozzá fogadnunk, hogy mindazt, ami történik, egy tízéves náci (de leginkább csak saját magát annak gondoló) kisfiú szemén keresztül látjuk.

A társai által Jojo Nyuszinak csúfolt Johannes Betzler persze igazából nem náci, csak egy kisfiú, aki szeret vicces egyenruhába bújni, nagyon odavan a horogkeresztekért, és szeretne egy csapathoz tartozni, arról pedig igazán nem tehet, hogy szar helyre született, a lehető legszarabb időben. 1944 van, Berlinben járunk, így aztán ő nem Amerika kapitányért, Bud Spencerért, vagy éppen Stirlitzért fog rajongani, neki a Führer jut, aki bizonyára mindenkinél remekebb fickó lehet, hiszen csupa szépet és jót harsog róla a propaganda-gépezet. Még akkor is, ha a Harmadik Birodalom egyre inkább romokban, a katonák elfogyóban, így egyre fiatalabb fiúkat küldenek meghalni a harctérre. Így Jojónak és társainak is el kell mennie egy Hitlerjugend-tagoknak szervezett kiképzőtáborba, amit nagyon jó mókának fognak fel, ahol olyan csodás dolgokkal lehet szórakozni, mint verekedni egymással, megtanulni bánni a fegyverekkel, és ami a legremekebb, könyveket is lehet égetni. Aztán megtörténik a baj: Jojo felrobbantja magát egy rosszul eldobott gránát miatt, amiért is sokkal több időt kényszerül otthon tölteni, és nem kell hozzá sok idő, hogy rátaláljon Elsára, a zsidó lányra, akit Jojo anyja rejteget a Gestapo elől. És Elsának csodák csodájára nincsen farka, nincsenek szarvai, és egyáltalában nem is tűnik rossz embernek, úgyhogy Jojo szép lassan mind kevésbé ért egyet a számára mindig a lehető legvacakabb tanácsokat adó Adolf bácsival.

Nagy vonalakban ennyi a sztori, aminek a szürreális és rendkívül sok kimondottan humoros geggel szolgáló alapötletén túl, a háttérben azért felsejlik az a világ, ahol néha embereket akasztanak az utcán, Elsa szülei koncentrációs táborba kerültek, Németország pedig szépen lassan a vesztébe rohan. A film alapjául szolgáló Christine Leunens-regény (Cellába zárva) állítólag jóval komorabb is a Jojo Nyuszinál, miközben olyan kérdéseket feszeget, mint a gyerekek kapcsolatában kialakuló Lima-szindróma. Waititi célja azonban nem ez volt, ő a fanatizmus természetéről akart elkészíteni egy olyan filmet, amelynek a nagy részét hangosan röhögöd végig, viszont éppen ezért lesz annyira gyomorba vágó az a néhány jelenet, amikor nagyon nincs kedved nevetni. Mindezt anélkül, hogy elkerülné a harsány ripacskodás, a másik oldalról pedig a túlzott szentimentalizmus csapdáját.

És ez a legnagyobb erőssége a direktornak, aki a Thor: Ragnarök után visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért: valószerűtlenül szerethető figurákat jelenít meg, a színészek pedig tökéletesen dolgoznak a keze alá. A reflektorfény nyilván a kiskorúaké, mindenekelőtt a címszereplőé, akit a számomra totál ismeretlen Roman Griffin Davis alakít, kábé tökéletesen, pedig alapból nagyon fázom a gyerekszínészektől. Hozzá hasonlóan aranyos a második legjobb barátja (az első nyilván a Führer), Yorki is, a dagi kisfiú, aki a szétlőtt-szétbombázott Berlinben halál cukin süti el a film egyik tételmondatát: „Nehéz manapság nácinak lenni!"

Az, hogy a barátságos Hitler bácsit maga a félig maori, félig zsidó származású Waititi kelti életre, már önmagában mindent visz, de ugyanilyen jól működik a többi furcsa mellékszereplő is: a mindig mindenben tökéletes Sam Rockwell és Alfie „Theon Greyjoy" Allen kettőse a két (nem is annyira) látens homoszexuális SS-tisztként fergeteges, látszódik, mennyire élvezték szerepüket, mint ahogy a nem éppen pehelykönnyű Rebel Wilson is az, Fräulein Rahmként, aki tizennyolc gyermeket szült a hazának, mondván, most igazán jó nőnek lenni. Az ő vidámabb jeleneteiket ellensúlyozza a Jojo anyját játszó Scarlett Johansson, aki ismét bebizonyítja, hogy nemcsak gyönyörű, hanem igazán jó színésznő is, jó végre a Marvel-kaland után újra igazi filmekben látni (lásd még Házassági történet).

A szatirikus ábrázolás tankönyvi definíciója szerint a bemutatott helyzet vagy ember látszólag komoly, a történet, illetve a körülmények összessége viszont groteszk vagy abszurd, és ez a kettősség komikus-ironikus hatást eredményez. Hát, a Jojo Nyuszi pontosan valami ilyesmi, és talán az is jelent valamit, hogy az az Akadémia is beválogatta az idei Oscar-jelöltek közé, aki azért nem szokott ugrálni a fekete komédiákért. Pláne az olyanokért, amelyekben Adolf Hitler táncolva szökdécsel egy szőke kisfiúval.