Shock!

Nem túlzás azt mondani, hogy a filmrajongók nagy része (különösen azon populáció tagjai, akik valamilyen furcsa oknál fogva még mindig szeretnek-szeretnének moziba járni, köztük jómagam) úgy várta a Tenetet, mint zsidók a Messiást. Mert ugye adva van egy zseniális brit rendező, a fiatalabb generáció meghatározó alakja, aki ráadásul hiába forgat iszonyat nagy pénzt termelő sikerfilmeket, ha rá markánsan jellemző módon próbál akkora távolságot tartani Hollywoodtól, amekkorát csak bír, így még a filmsznobok gyomra is képes bevenni. És kifejezetten gyenge filmje még nem is volt soha – bár, ha engem kérdeztek, az utóbbi tíz évben (igen, az Eredet óta) olyan igazán nagyon jó sem. Ennél is fontosabb azonban, hogy abban az évben, amikor az emberiség ismert történetének legpusztítóbb pandémiája ülte/üli/ülni fogja torát a világon, többek között a mozikat is mardosó bezártságra ítélve, a karantén (ideiglenes) elmúltával már annak is örült volna az ember, ha Adam Sandler legvacakabb filmjét (azaz bármelyiket) újra műsorra tűzik a mozik.

Szóval, ebben a közegben jelentette be Christopher Nolan, hogy ő bizony nem hajlandó elhalasztani a Tenet bemutatóját, majd miután szóltak neki, hogy de bizony, Chris, pár héttel el lesz az halasztva, cserébe még azt is keresztülverte az erre soha nem túl fogékony amerikai forgalmazókon, hogy a filmet előbb mutassák be Európában, mint a szabadság honában. Beindult persze a lebegtetés, a marketing-gépezet pedig próbált olyan egetverő marhaságokkal operálni, mint hogy ez a film akár az Eredet második része is lehet (vagy akár a Mementó előzménye, esetleg A tökéletes trükk spin-offja), de ezt szerintem soha senki nem hitte el.

Közben mindenki tudta, hogy a Tenet egyben egyfajta kísérleti patkány is lesz, a stúdiók ugyanis lélegzet-visszafojtva várják, hogy milyen lesz ennek az igazán nagy költségvetésű mozinak a fogadtatása, előbújhatnak-e ők is a többi blockbusterrel, vagy még kicsit várni kell a nagy kaszálással. És aztán végre csak bemutatták a nagy művet, tódult a nép az újra megnyitott mozikba, majd megjöttek az első – finoman szólva is vegyes – kritikák, amik olvastán az ember annyit mondott, hogy ajaj. És hogy ne áruljak zsákbamacskát, egy ótvar kínrímet felhasználva elárulom: bizony, én is temetem Tenetet.

Nolan barátunkban mindig is az volt a jó, hogy hiába imádja már-már betegesen a non-lineáris történetmesélést és a meghökkentő csavarokat, ha filmjei valahogy mégis mindig összeálltak egy kerek egésszé, és soha nem akarta hülyére venni a nézőt. Na, ez az elv a Tenettel szépen ment a kukába. Adva van egy főhősünk (akinek neve nincs is, kizárólag Főhősként emlegetik), akit egy láthatatlan-megismerhetetlen szervezet egy balul elsült ukrán akció után a soraiba szervez, miközben támpontul annyit mondanak neki (és ezáltal a nézőknek is), hogy: Tenet. Hát, kösz a segítséget, fiúk. Aztán kicsivel később kiderül, hogy szokás szerint az egész világot kell megmenteni a harmadik világháborútól, ami abban öltene testet, hogy lényegében a jövő megtámadta a jelent! (Miközben ilyen csodálatos párbeszédek hangoznak fel: „- Hidegháború dúl. - Nukleáris háború? - Sokkal rosszabb!") A jövőből egy nagyon gonosz orosz (mi más?) oligarcha segítségével úgynevezett inverziós fegyverek és egyéb tárgyak érkeznek vissza a világunkba, amik olyanok, mintha visszafelé mozognának, pedig nem, csak mi érzékeljük úgy, mintha. Hogy miért? Hát csak. „Ne próbáld megérteni, csak érezd!" – mondják a hozzánk hasonlóan mit sem értő Főhősnek, aki innentől fogva próbálja megállítani a ruszkit, és kimenteni karmai közül a Nőt. A történetről pedig többet már nem is írnék, lévén, hogy..... több az nincs is. És amit egy David Lynch, vagy akár egy Cronenberg alkotásnak bőven elnézek, sőt, kimondottan kedvelek, mert hogy azokban úgyis a hangulat és a szürrealitás a fontos, az itt bizony fájón hiányzik.

Mint ahogy sajnos a színészi játék is, ami leginkább a Főhős nevű főhősünkön érhető tetten: John David Washington szürkébb talán már nem is lehetne, mintha egy papírmasé figurát tologatnánk előre és hátra az időben. Szokták rá mondani, hogy ő az új Denzel Washington, ami igaz is, csak sajnos kizárólag biológiai értelemben (lévén ő Denzel fia), apja tehetségéből túl sok nem ragadt rá. Kenneth Branagh a gonosz orosz Andrei Sator (azt hiszem, nem szatyornak kell ejteni) szerepét érezhetően egy pillanatra sem vette igazán komolyan, így olykor szinte már röhejesen túljátssza, a minden Nolan-filmben kötelezően felbukkanó Michael Caine meg kapott két perc huszonnyolc másodpercet, addig mondjuk legalább szokásosan jó. A leginkább még a hullafehérre sminkelt, cukimuki vámpírsrác szerepétől érezhetően foggal-körömmel távolodni kívánó Robert Pattinson alakítása tetszett, még ha sokszor neki is irdatlanul gagyi párbeszédeket sikerült a szájába adni, egyszer például valami olyasmit hadovált, hogy neki jövője van a múltban. Hát, ha te mondod.

Persze, az irdatlan nagy (és a fentiek fényében valamennyire azért érthető) hype-tól megfosztva a dolgot, ez igazából egy sci-fi/akciófilm keverék lenne, és annak végülis megállja a helyét, hiszen rendkívül látványos, monumentális, és jól láthatóan hatalmas halom pénzt öltek bele. Az a már jó előre elhíresült jelenet, amikor belevezetnek egy Boeing 747-est egy raktárba, például tényleg nagyon ütősre sikerült, pláne, hogy tudjuk, hogy a forgatáson egy igazi repülőt robbantottak fel. Szóval, konstans robbanások jobbról, visszafelé süvítő lövedékek balról, gyönyörű helyszínek távolról, verekedések közelről, miközben mindent maga alá tenet Ludwig Göransson kifejezetten hangos és – mi tagadás – hosszú távon elég idegesítő filmzenéje (hová lettél, Hans Zimmer?), mindezt két és fél órában. Csakhogy az ilyesmit nem filmnek hívják. Hanem cirkusznak.