Egyes bandák szeretnek minden elvárással szembemenni. Szinte pontosan tíz éve a Vektor is ilyen volt, amikor egy 73 perces mesterművön a komplex death metallal is flörtölő thrash női énekkel, bluesos szólókkal színesített, progresszív megközelítését nyújtották. Mielőtt túl nagy vektorozásba kezdenék: hasonló összetevőkből gyúrta össze saját világát a Cryptic Shift is, de némileg technikásabb (ez nem előny vagy hátrány, hanem semleges ténymegállapítás). A leedsi csapatnak ez a második lemeze, a debütálás (Visitations From Enceladus) óta eltelt hat év során volt idő ötleteket gyűjtögetni, rendesen kiérlelték új anyagot. Szükség is volt erre, mert a srácok szövevényes muzsikában utaznak.
Amikor láttam, hogy öt szám lesz az új albumon, köztük az egyik 20, egy másik meg 29 perces, elkapott az érzés, hogy itt talán valami progresszív alapmű készülődik. A kolosszális bukást valahogy ki mertem zárni, főleg az első két single ismeretében, sőt, a mérsékelt érdeklődés a két előzetes után váltott olyan fázisba, hogy naponta vágtam a centit. Ilyen extrém vállalás esetén középutasságnak helye nincs, ahogy az Enceladus esetén sem nagyon volt (ott is helyet kapott egy 26 perces monstrum, de csak egy). A tipp bejött, a remények beváltak, röviden: a Vektor óta (de talán még régebben is lehet keresgélni, hogy mióta) nem hallott ilyen thrash metal albumot a világ.
Hozzátenném, hogy az utolsó Vektort, a Terminal Reduxot a 2010-es évek Top 3-5 lemeze közé sorolom. Nem tudnám kizárni, hogy David DiSanto csapata direktben is hatott a leedsi srácokra, látva az űrös, sci-fis megközelítést meg a technikás thrash/death alapokat. Ebben az esetben érdemes leszögezni, hogy a Cryptic Shift agytrösztjei, Xander Bradley énekes/gitáros és Ryan Sheperson dobos fogékony tanítványok, és akad egy-két saját trükkjük is. De ha nem lenne, a félelmetes zenei tudás és a riffalkotási képesség akkor is masszívan kiemelné őket a tömegtermelésből.
A banda gyökerei a középiskolába nyúlnak vissza, a 2010-es évek elejére a két főtag főszereplésével. Menet közben kialakult a mostani stabil felállás is John Riley basszusgitárossal és Joss Farrington gitárossal, utóbbi az első albumon játszott Joe Bradley-t váltotta. Már az első lemez is konceptuális jellegű volt, a történet pedig itt is folytatódik. A The Recaller egy veszélyes űrutazáson keresi a földönkívüli boszorkányt (The Alien Sorceress), görbült idősíkok és dimenziók között. Az időgörbület többször előkerül a lemez során, többek között a kedvenc soromban is, de erről majd később. A teljes történettel még nem vagyok tisztában, ezekhez a szövegekhez nagyszabású, szótáras hallgatás kell. Hagyok felfedeznivalót a későbbi alkalmakra is.
Természetesen ha űr, sci-fi és thrash a három jelszó (több is van esetünkben), a Voivod megkerülhetetlen alap, lásd a Cryogenically Frozenben a visszhanggal, kórházi hangulattal felvértezett nyitány után érkező zizegő, nyughatatlan riffet. A legszebb Killing Technology- és Dimension Hatröss-érzésvilág keveredik benne technikás death metallal az Atheist, Cynic vagy akár a későbbi Pestilence nyomdokain. Rengeteg irányból támad a zene is (apropó: értő keverés), és koncepció ügyében is illeszkedik a nagy elődökhöz. A Destruction- és Coroner-ihletésű ének is abszolút nyerő, ahogy a frenetikus tempó is, az oda-vissza hajlított riffeléssel egyetemben. Villantanak egy dzsesszes szólót is, de hát ezt is vártuk. A (látszólagos) káosz egyedül akkor jó, amikor értő kezek uralják, itt meg erről beszélhetünk. Olyan ez, mint egy nagyváros ezerfelé ágazó közlekedése, amikor hatféle jármű közlekedik egyszerre, mégsincs baleset, mert A Nagy Irányító Kéz elintézi, hogy ne legyen. Ilyen kezek alól kerülnek ki ezek a riffek is, még a blastolás is jó helyen sül el. Nem tudnak hibázni a fretless basszusgitár kiállásával sem.
Mint említettem, leginkább technikás thrashről van szó, de sok minden másról is egyúttal, amit a második monstrum, a hatrészes és majd' félórás Stratocumulus Evargaol ékesen bizonyít. Legutóbb a szintén teljes joggal körberajongott Blood Incantation járt ilyen magasságokban. Értem ezt szövevényességre és érdekes riffek szinte pazarlásszerű felhasználására (Hidden History Of The Human Race, Absolute Elsewhere). Ez a szám önmagában hosszabb, mint sok lemez a hardcore, thrash vagy death metal műfajokban, de hát ilyen ez a progresszív megközelítés. Fantasztikus rifférzéke van a srácoknak, a váltások pedig néhány szoktatós hallgatás után már nem tűnnek nyakatekertnek, sőt, az igazat megvallva nekem elsőre sem, de azért kellett némi perverzió az első pár hallgatáshoz, mert ez színtiszta rifforgia, de csilingelő gitárkiállás sem mindennapi. Ilyen jellegéből fakadóan nevezhetjük komplexen fogalmazott okos, komplex és technikás gyalulásnak, mert az. Elsütik a lemez egyik legdallamosabb, már-már progos hard rock riffjét is a szám közepén – üdítő színfoltok ezek. A sötétebb, lassabb rész a kései Coronerre utal vissza (Grin, self-titled lemez új számai). Az efféle stílusszintézis nagyon megy a bandának, és minden újkori technikás, komplex és/vagy nehezen megfogható zene fokmérője: a keménység és a súly mellett a legfőbb kérdés, hogy a dalszerzés elég maradandó-e? Jelentem: igen.
Másik kérdésünk: mire mennénk ilyesfajta technikás zenében death vokál nélkül? A Hyperspace Topography a legszebb, korai Atheist-hagyományokhoz méltó elsöprő riffeléssel operál. A nagy elődnek kábé a Piece Of Time-on szerepeltek ilyen direkt dolgaik, később az Unquestionable Presence technikásabb és progresszívabb formabontása is feltűnhet, később pedig az Elements elszállós nyugalmat árasztó dzsesszes témázgatása is beugrik némi Cynic robotvokál is van hírmondónak – igazi komplex death metal esszencia ez is. Mintha egy best of Atheist dalról lenne szó, jobbára a példakép stílusában, ez a szám mindent felvonultat, ami jó a '90-es évek elejének tech-death felfogásában, a riffek és témakavalkád elemeinek ihletett összefűzését főként.
A Hexagonal Eyes (Diverity Trepaphymphasyzm az alcíme) a lemez „slágere" – nem véletlen volt ez a klipes felvezető single is. Én is felkaptam a fejem erre a tételre már a lemezelőzetes hallgatása során, és most, a teljes album ismeretében is a legjobbnak tartom. A rendkívül hatásos „mindwaaaaarp, mindwaaaaaaarp" ordítások után jön egy olyan sor, hogy „zodiac infirmity" – a beavatottak gondolom, átérzik, hogy miért kezdtem keresni a „love reaction" szintagmát is később, akkor is. Ez a tipp viszont nem jött be. A megátalkodott, Destruction-gyökerű ének és a Voivod-témák viszont máshova lyukadnak ki, mint az anyabandák, mivel ezt is alaposan átitatták tech-death metallal. A sípolós szóló például nagyon egyénien hat, és direkt fogós az éles, üveghangokat is felvonultató, visszatérő riff is – igazi mestermunka ez a szám.
Már lassan egy óránál járunk ezen a ponton, amikor még hátra van a gigantikus címadó, 20 percben és négy tételben. Zseniális hangszerzajokkal utánozzák az űrhajózúgást és a szélfúvást is benne, ugyanakkor ez a tétel adja magát a legnehezebben, két okból is: ez a legszerteágazóbb és a legkevésbé konvencionális, a szó thrash/death metal értelmében, meg hát az ember agyát is véges figyelemre kalibrálták. A lemez leggyorsabb cséplése sem céltalan, hamarosan visszatér ugyanis a progos őrület, basszuskiállás nélkül meg ugye nincs élet az űrben (sem). 59 perc komplex zene után egy méretes dózis ebből a sűrű szövésű anyagból nem biztos, hogy könnyű falat. De próbálkozni azért érdemes, mert a többiek színvonalához hasonló a végeredmény itt is.
A fent említett hatásoktól vett képregényes megközelítés is mellettük szól (a borítót is beleértve). A lemez úgy szól, mint az atom, és amit az angol srácok bemutatnak itt közel 80 percben, abból mások minden túlzás nélkül két nagylemezt jelentettek volna meg, ha csak puszta játékidőt nézünk, és akkor még a témák sűrűségéről nem beszéltem. De mivel egységes koncepcióhoz nem lehetett és nem volt érdemes széjjelszabdalni a dolgot, itt van nekünk egy gigantikus méretű, félelmetes zeneiségű, de hatásait is büszkén felvállaló banda új műve, amely előtt most készül leborulni az egész underground. Ugyanakkor olyan lemez, amely tizenkilencre is mer lapot húzni, de bejön neki – a klasszikusokat meg ilyen fából faragták, nem?
Év(tized) lemeze?
