Shock!

szeptember 19.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tool: Fear Inoculum

toolfi_c2006. április 28-án még egy teljesen más világban éltünk. Senkinek nem volt okostelefonja – az Apple majd csak a következő év elején dobja piacra az iPhone első verzióját –, iWiW-et használtunk Facebook helyett, a YouTube-ról jobbára a kutya sem hallott, az Instagram, a Deezer és a Spotify meg még létre sem jött. Persze, már akkor is loptuk a zenéket, de közel sem olyan nagyüzemi méretekben, mint manapság, és nem kizárólag csak a gyűjtők és a legnagyobb fanatikusok vásároltak CD-ket. Innen visszatekintve mintha egy másik életben történt volna mindez, pedig még ötezer nap sem telt el azóta, nemhogy tízezer, mint ami a Tool éppen akkor kihozott utolsó lemezének címében szerepelt.

Pontosabban azéban, amit augusztus 30-ig az utolsónak tekinthettünk, hiszen ekkor végre vége szakadt a röpke tizenhárom éves várakozásnak, és a nyakunkba zuhant a Fear Inoculum, ez a félelem elleni oltóanyag, hogy minden bizonnyal hosszú hetekre-hónapokra ellássa beszédtémával az erre fogékonyakat. A „megérte-e ennyit várni rá?" nagy kérdésnek pedig igazság szerint semmi értelme, hiszen nem, természetesen nem érte meg, de ha bármilyen lemezre azt mondod, hogy megérne több mint egy évtizednyi várakozást, bizisten kiröhöglek. Még szerencse, hogy ez az időtartam azért közel sem kizárólag az új Tool-albumra való feszült várakozással telt, mint ahogy nyilván az is egyértelmű, hogy a négyes sem írta-játszotta-énekelte-érlelte-kavarta-keverte ezeket a dalokat az elmúlt jó pár esztendő minden egyes percében.

megjelenés:
2019
kiadó:
Tool Dissectional / Volcano / RCA
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 86 Szavazat )

Aztán nemmel kell felelnem az „Ilyenre számítottál?" kérdésre is, mert egyrészt ki a fene számíthat bármire is ilyen, kizárólag saját törvényeik szerint működő, csak önnön elvárásaiknak megfelelni kívánó (és azoknak rendre meg is felelő) művészlelkek esetében, másrészt pedig nem, személy szerint a legkevésbé sem azt vártam, hogy a Fear Inoculum lesz a Tool eddigi legkiérleltebb, leglecsiszoltabb, urambocsá' legkiegyensúlyozottabb műve. (Ezekhez a jelzőkhöz a nálam kritikusabbak valószínűleg hozzátennék a legunalmasabbat is, de én már régi rajongójuk vagyok, lehetek elnéző.) Ebből a szempontból pedig remek dolog volt, hogy nem egyszerre zúdult rám ez a bődületes zenemonstrum a maga 79 (digitális változatában 87!) perces valójában, mert akkor nincs mese, rögvest agyonnyomott volna. Hanem laza rendben érkeztek az első fecskék, hogy a lemez hivatalos megjelenésének (illetve hát a netre való nem hivatalos kikerülésének) időpontjában már a hét tételből négyet ismerjek.

Először is beköszönt a Descending, amit instrumentálisan már játszottak olykor-olykor, hogy aztán egy májusi floridai koncertet követően ellepjék a netet az akkor már énekes verzióban előadott dalról valló felvételek. Persze, méltatlan minőségben, gondolhatnánk, de hát napjainkban ugye – az egyre fejlettebb digitális kütyüknek hála – már bárkiből lehet hangmérnök, így aztán gondos kezek olyan profi munkát végeztek a dal közönségzajtól való megtisztításában és feljavításában, hogy csak néztem ki a fejemből. A dal maga tipikusan toolos megoldásokkal (mi mással?) építkezik, és olyan, mintha két részből állna: az elején szinte Maynardé a főszerep, akinek hangja természetesen mit sem vesztett erejéből és tisztaságából, sőt! Sötét, végpusztulásról, apátiáról és letargiáról valló sorai az emberiség „grand finale"-ját vetítik előre, amit majd a dal második felében hangszeres társai jelenítenek meg (Maynard a hetedik perctől már egyáltalán nem is énekel), mind inkább önmagukba csavarodó témáikkal, ami a lezárás mindent elradírozó katarzisában összpontosul.

Nem sokkal később jött az Invincible, ami hasonlóan vált megismerhetővé, és ami már – elődjével szemben – igazi szerelem volt első hallásra, elsősorban most is Maynard sajátosan nyúló-hajló-görbülő dallamainak hála, de a zenei rész színpadi műveket idézően váltakozó dinamikájú felépítése is magával ragadott. Most is úgy vélem, hogy ez a lemez egyik legjobb darabja, nem mellékesen az egykoron legyőzhetetlen(nek hitt) öregedő harcosról szóló szöveg miatt, aki elkeseredetten keresi – Juan Ponce de León konkvisztádor nyomdokán – az örök élet és ifjúság forrását, mind csökkenő hittel, ugyanakkor mind nagyobb vággyal aziránt, hogy nyomot hagyjon a világban. Ezek után aztán több hetem is volt arra, hogy mindkét dalba beleboruljak, mire eljött a bécsi koncert napja, ahol élőben is találkozhattam az újdonságokkal, továbbá azzal a Chocolate Chip Trip elnevezésű bizarr dologgal is, ami inkább tűnt furcsa (és idegesítő) szinti futamokkal megtámogatott dobszólónak, mint igazi számnak, és ehhez a benyomáshoz a teljes lemez ismeretében sem tudok mit hozzátenni. A Tool mindig is vonzódott a különleges csemegékhez, én azonban ezzel ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint anno a (-) Ionsszal, a Faaip De Oiaddal, vagy épp a Viginti Tresszel sem igen tudtam.

És akkor már tényleg majdnem befutott maga a lemez is, de hátra volt még a hivatalos beharangozás: a címadó, egyben albumnyitó dal, és ez volt az első alkalom, hogy elbizonytalanodtam. Ez ugyanis nem volt beleilleszthető az eddigi nyitódalok elsöprő zsenialitású sorába (gondoljuk csak végig: Intolerance, Stinkfist, The Grudge és Vicarious!), hanem sokkal inkább tűnt korábbi Tool-megoldások összemixelt vázlatának, amiben hiába vártam a katarzist. Na, most fog robbanni, na, robbanj már szét, az anyád úristenit – gondoltam mindvégig, hogy aztán a bő tíz perc jókora hiányérzetet hagyva maga után fusson le végül. Most is úgy gondolom, hogy hiba volt ezzel kezdeniük (ha rajtam múlott volna, megcseréltem volna a záró 7empesttel), de hát ezzel azért együtt tudok élni.

A teljes lemezen aztán ott várt még további három dalóriás: az egyenesebb vonalú, riffelősebb Tool-tételek közé illeszthető Pneuma, amiben persze a hatodik perc környékén jön egy akkora váltás egy ambientes-utaztatós hangulatzene képében, hogy csak pislogunk, mint hal a szatyorban; illetve a lemezt záró monstrum, a tizenhat perces 7empest, ami a lemez legenergikusabb, leginkább élettel (és dühvel) teli darabja, és mint ilyen, a leginkább idézi meg a korai érát, Maynard például kizárólag ebben a tételben rekeszt-üvölt a maga sajátságos módján. Ellentéte a hipnotikus Culling Voices, ami a végére ugyan szintén megdörren, de sokáig Mr. Keenan éteri tisztaságú dallamai uralják a terepet. És ennek hallgatása közben esik le a tantusz végérvényesen: a főhős hangja talán még soha korábban nem volt ennyire ereje teljében, mint ahogy dalszövegei sem voltak ennyire kifejezőek.

Rajta kívül az igazi főszereplő Danny Carey, aki valami egészen parádés teljesítményt mutat be valamennyi tételben, már-már karmesterként segítve előre társait a dalokban, miközben minden egyes dobütésének megvan a miértje. (Cserébe szépen előre is keverték, viszont sajnos éppen ez a hangzás egyetlen olyan eleme, ami nem jön be száz százalékosan, lévén olykor túl élesre sikerült venniük.) Adam Jones gitárja valami elbódítóan remekül szól, és nyilván ezúttal is agyasan érzelmes, érzelmesen agyas gitártémái adják meg az egész dolog velejét, mint ahogy Justin Chancellornak a megszokottnál talán egy fokkal visszafogottabb basszusjátékát sem érheti a legkisebb panasz sem.

A négyest ezúttal már megszokott csapat segítette útja során: a 10,000 Dayshez hasonlóan ugyanúgy itt volt Joe Barresi hangmérnök, a masterelésért felelős Bob Ludwig, valamint Brian Williams, azaz Lustmord is, akinek a különböző surrogó-klattyogó-hurrámveréseket megjelenítő effekteteket köszönhetjük, meg persze azt a három, dark ambient jellegű átvezető tételt (Litanie Contre La Peur, Legion Inoculant, Mockingbeat), amik csak a digitális változatra fértek rá, lévén a CD ilyen hosszúságot már nem bírt volna el. Ezek egyfajta misztikus-transzcendentális-természetközeli hangulat megteremtésére kiválóan alkalmasak ugyan, de legyünk őszinték: ha nem hallottad őket, igazából semmit sem vesztettél.

Aztán persze újra velük alkotott Alex Grey is, a csapat már-már ötödik tagja, aki a vitán felül káprázatos megjelenítésért (meg a későbbi videók képi világáért) felelt/fog felelni, és akkor még nem is beszéltünk arról a CD-tokba beépített videólejátszóról, ami igazi gyűjtő-csemegévé teszi a kiadványt. Őszintén bevallom, ez utóbbit én is csak különböző kicsomagoló videókban láttam, mert - elárulom az ügyet, vagy sem - cirka harmincezret azért még egy Tool CD-ért sem vagyok hajlandó kiadni.

Maynard James Keenan szerint – a hetes szám misztikájának zenei megjelenítésén túl, bármit is jelentsen ez – az volt a céljuk, hogy idősebbé és bölcsebbé válván bemutassák, hol tartanak most, észben tartva és felidézve, hogy honnan jöttek, és miken mentek keresztül az idáig vezető úton. Azt hiszem, sikerült is nekik. Ennél sokkal többet pedig egyetlen művészember sem kívánhat.

 

Hozzászólások 

 
#29 Codename333 2019-09-11 20:01
AZ utóbbi napokban elég sokat hallgattam őket. Főleg az új szerzeményt. És azt kell hogy mondjam ha rangsorolnom kellene a lemezeiket akkor a Fear vagy első második helyre tenném. Nálam az etalon a 10 000 days volt de ez fokozatosan veszi át a helyét.Bár ehhez az is hozzátartozik h nem vagyok igazi vérmes rajongójuk persze én is vártam már az új lemezt de nem ültem tűkön.Lesz amikor lesz. A címadó dallal kapcsolatban félúton találkozik a véleményünk.Valóban nem robban mint ahogy az ember várná de én szerintem tökéletes nyitója a lemeznek és annak ellenére h nem voltam tőle elájulva elsőre gyakorlatilag az egyik kedvencem a lemezről szerintem is robbanhatna de nem baj hogy nem.Amivel viszont abszolút egyetértek h az Invincible a legjobb tétel a lemezen szinte azonnal az ember fejébe mászik.Pneuma,7empest is sokszor hallgatós tétel.Kicsit visszatértem hozzájuk ezzel az új lemezzel és kimondotton jól esik hallgatni őket.Tán jobban mint valaha.Nem tudom ezt hívhatjuk e klasszikus értelemben véve "örömzenélésnek" de nekem olyan mintha a srácok jobban élveznék az egészet mint valaha bármikor.De mind1 is Végre itt vannak újra
Idézet
 
 
#28 Equinox 2019-09-10 21:52
Idézet - Klóner:
Soha se hallgattam őket, a nevük is csak a zenei magazinokból volt ismerős. Ez a lemez tetszik. A régi idők Genesis lemezei jutnak róla eszembe. Nyilván egy modernebb megközelítésben , de szerintem hasonlóan viszonyulnak a zenéhez, mint a nagy öregek annak idején.

Ha nagy öregek, a legtöbb közük szerintem a King Crimsonhoz van, ők voltak még ilyen különutasok, de lehet igazad a Genesisszel is.
Idézet
 
 
#27 Klóner 2019-09-10 17:14
Soha se hallgattam őket, a nevük is csak a zenei magazinokból volt ismerős. Ez a lemez tetszik. A régi idők Genesis lemezei jutnak róla eszembe. Nyilván egy modernebb megközelítésben , de szerintem hasonlóan viszonyulnak a zenéhez, mint a nagy öregek annak idején.
Idézet
 
 
#26 stnksrbtks 2019-09-09 09:30
Idézet - hangya:
Idézet - stnksrbtks:
Idézet - hangya:
Azzal, hogy a Tool csinált egy olyan lemezt, amelyiken nincsenek 4-5 perces, hagyományos számok, hasonlót húzott, mint kb. 30 éve a Talk Talk a zseniális Spirit of Edennel és Laughing Stockkal (ami persze a Talk Talktól az It's My Life- és Such a Shame-féle könnyed popslágerek után sokkal váratlanabb húzás volt, mint a Fear Inoculum a Tooltól). Azt pedig ma már nem sokan vonják kétségbe, hogy ez a két lemez volt a Talk Talk karrierjének a csúcsa, nem mellesleg a posztrock egyik elindítója. (Ezzel persze nem azt állítom, hogy ez lenne a Tool csúcslemeze, csak azt, hogy a Fear Inoculum idővel ugyanolyan státuszba fog kerülni, mint a Talk Talk utolsó két lemeze.)


ja, azt leszamitva hogy az a ket lemez csodalatosan innovativ volt, es nem sajat magukat nyultak le sokkal unalmasabban....

Nyilván én is hallom a párhuzamokat. Viszont ilyen alapon a Laughing Stockra is mondhatjuk, hogy pusztán a Spirit of Eden "nyúlása". (Mondjuk nem is 13, hanem csak 3 év alatt készült el...)


OK, ezt megadom :)
Idézet
 
 
#25 bjorn 2019-09-09 09:26
meghallgattam, és olyan érzés fogott el a végén, hogy "remélem ezt sosem kell többé végighallgatnom " :)
Idézet
 
 
#24 Loci Bácsi 2019-09-06 12:08
nem vagyok fan, de engem beszippantott. nem emlékszem lemezre amit egy héten keresztül folyamatosan hallgatnék a kocsiban. tényleg überkomplex, kicsit hasonló, mint Nádas Péter mega regényei, vagy Wagner Ring ciklusa. Jó munkához idő kell, hát még a megértéséhez:)
Idézet
 
 
#23 Charlie Firpo 2019-09-04 21:08
+ is

"atomtámadás ellen IS véd" :)
Idézet
 
 
#22 Charlie Firpo 2019-09-04 20:57
A zene minőségi, a körítés szuper profi stb., stb. Ez kétségtelen, és megkérdőjelezhe tetlen. DE! A Tool kezd szent tehén kategóriába emelkedni, lassan már "atomtámadás ellen véd"...
Idézet
 
 
#21 drughi 2019-09-04 11:45
Valaki már irta elöttem de ez valoban olyan lemez amiröl pár nap után lehetetlen levonni a konkluziot. Egyrészt iszonyuan rétegzett, másrészt nagyon a hangulatkeltéss el operál. Emiatt nekem a 10k days testvére csak kevesebb karakterisztiká val. Rohadt szépen utaztat, csodálatos hangulatok vannak benne de szerencsére nincs tultechnikázva, maximálisan alárendelték magukat a daloknak. A hangzás profi, a dob kristálytiszta, nem arcbamászo (a lábdob kifejezetten vissza van fogva), szoval igazábol semmire nem lehet panasz. Az egyetlen baja hogy tul sok idö telt el (kicsit rémisztö is a bekezdés elolvasása), pedig egyáltalán nincsenek tulzott elvárásaim, söt, de minden nagyszerüsége ellenére egyszerüen mintha egy másik korszakbol szolna. Ha lesz még következö lemez emberi idön belül akkor az fogja megmutatni hogy mennyi van még a Toolban.
Idézet
 
 
#20 Anomander 2019-09-03 21:35
Jó írás, köszönet érte! Különösen az eleje, 13 év tényleg elképesztően hosszú idő a mai változási sebesség mellett.
A lemez meg érdekes lett, sok emberben sokféle érzést kelt, és ez alapvetően jó.
Még csak párszor hallgattam, de az első benyomásom az, hogy ugyanúgy be tud szippantani a saját világába, mint a többi Tool alkotás. Igen, néhol hosszú, igen, nincsenek olyan csúcspontok, mint korábban, és igen, sok minden alaposan ki van matekozva benne, de további hosszas elemezgetés helyett lényegében csak azt tudom írni, hogy elsőre is tetszik.
A Toolnak az a legnagyobb értéke, hogy teremtenek egy saját hangulatot/világot, ami néha kellemetlen, időnként akár taszító is, de egyértelműen megragad és nem ereszt még a hallgatás után sem.
Ezt még most is tudják, ami nagyon nagy szó. A hangzás meg simán csak pazar.
Idézet
 
 
#19 shownomarcy 2019-09-03 15:28
Elsőre jó kis instrumentális folyamatzene... de majd hallgatom még... :)
Az tűnt fel, hogy nincsenek olyan csúcspontok, vagy katarzisok (bár a cikk említi), mint korábban.

A töltelékszámoka t mindig pörgettem, ilyen hosszúságú albumoknál feleslegesnek tartom (Ha még poénról szól, oké, de azt egyszer-egyszer lövi el az ember.)
Idézet
 
 
#18 janomano 2019-09-03 15:14
Érdekes ezeket a teljesen különböző véleményeket olvasni, miközben számomra a Tool hallgatás nem esik a hétköznapi tevékenységek köze, mert amit ezek csinálnak, az ezredik hallgatáskor is különleges élmény, nem nyomom be akármikor, csak úgy. Emiatt gondolom, azt hogy a megjelenestöl számolva ennyi idő alatt csak kognitíve lehet véleményt alkotni, ami ebben az esetben (is) nagyon le fog maradni attól amit ez a banda csinal.
Értettük anno, hogy a Message to Harry Manback miről szol, vagy az Eier von Satan, nem, de ezekkel szoktuk meg hogy ez a Tool, es ök nem ugyanazt csinaljak mint a többiek, mara ezek "klasszik" tételek :)
Nem szamit az "elmulttizemharo mev", sem hogy draga a cd, itt van, ha ingyen, akkor ingyen, senkit nem fognak feljelenteni mert letöltötted illegal. :) Ha szar, szar, ha jo, jo de nem ez szamit :)
Nem azert csinaljak, hogy sikert erjenek el vele, hanem mert valamit adnak vele, hogy ez az egesz csak egy katalizator szamodra, es igazan csak az szamit amit a hallgatas közben atelsz, attol leszel több, kevesebb, amilyen gondolatokat, erzeseket ez az egesz indukal es ezt mar az Opiate ota igy csinaljak :) En mar rég ereztem magam ebben az allapotban. (a 10000 Days megjelenese utan eltelt sok ev mire rajöttem miröl is szol, szamomra az az album)
Ez a lemez ugy gondolom igy harom nap utan a fentieknek teljes mertekben megfelel, nagyon komoly trip lett ez is. Ennyi ev utan zenekarkent önazonosnak lenni, nem tagcserelni, bizniszen nem balhezni, stb. nagyon nem könnnyü, de ezek megcsinaltak. :) Lassuk a koncerteket.

A müveszet es a könnyüzene ritkan kerülnek egy mondatba, de itt ezt is vallalom :)
Egy kerdes marad nyitva, lesz-e meg következö lemez?
Idézet
 
 
#17 hangya 2019-09-03 11:02
Idézet - stnksrbtks:
Idézet - hangya:
Azzal, hogy a Tool csinált egy olyan lemezt, amelyiken nincsenek 4-5 perces, hagyományos számok, hasonlót húzott, mint kb. 30 éve a Talk Talk a zseniális Spirit of Edennel és Laughing Stockkal (ami persze a Talk Talktól az It's My Life- és Such a Shame-féle könnyed popslágerek után sokkal váratlanabb húzás volt, mint a Fear Inoculum a Tooltól). Azt pedig ma már nem sokan vonják kétségbe, hogy ez a két lemez volt a Talk Talk karrierjének a csúcsa, nem mellesleg a posztrock egyik elindítója. (Ezzel persze nem azt állítom, hogy ez lenne a Tool csúcslemeze, csak azt, hogy a Fear Inoculum idővel ugyanolyan státuszba fog kerülni, mint a Talk Talk utolsó két lemeze.)


ja, azt leszamitva hogy az a ket lemez csodalatosan innovativ volt, es nem sajat magukat nyultak le sokkal unalmasabban....

Nyilván én is hallom a párhuzamokat. Viszont ilyen alapon a Laughing Stockra is mondhatjuk, hogy pusztán a Spirit of Eden "nyúlása". (Mondjuk nem is 13, hanem csak 3 év alatt készült el...)
Idézet
 
 
#16 Karácsony Gergely úr 2019-09-03 10:47
Idézet - Medve László:
De ez az 5000 nap elég volt, hogy elhozza a sötét újkort. :( ("A történelem utáni, kultúra nélküli emberiséget" by Puzsér)

RÉGEN MINDEN JOBB VOLT! A VILÁG A VESZTÉBE ROHAN! EZEK A MAI FIATALOK!
Idézet
 
 
#15 stnksrbtks 2019-09-03 08:59
Idézet - hangya:
Azzal, hogy a Tool csinált egy olyan lemezt, amelyiken nincsenek 4-5 perces, hagyományos számok, hasonlót húzott, mint kb. 30 éve a Talk Talk a zseniális Spirit of Edennel és Laughing Stockkal (ami persze a Talk Talktól az It's My Life- és Such a Shame-féle könnyed popslágerek után sokkal váratlanabb húzás volt, mint a Fear Inoculum a Tooltól). Azt pedig ma már nem sokan vonják kétségbe, hogy ez a két lemez volt a Talk Talk karrierjének a csúcsa, nem mellesleg a posztrock egyik elindítója. (Ezzel persze nem azt állítom, hogy ez lenne a Tool csúcslemeze, csak azt, hogy a Fear Inoculum idővel ugyanolyan státuszba fog kerülni, mint a Talk Talk utolsó két lemeze.)


ja, azt leszamitva hogy az a ket lemez csodalatosan innovativ volt, es nem sajat magukat nyultak le sokkal unalmasabban....
Idézet
 
 
#14 Medve László 2019-09-03 05:23
"2006. április 28-án még egy teljesen más világban éltünk. Senkinek nem volt okostelefonja – az Apple majd csak a következő év elején dobja piacra az iPhone első verzióját –, iWiW-et használtunk Facebook helyett, a YouTube-ról jobbára a kutya sem hallott, az Instagram, a Deezer és a Spotify meg még létre sem jött. Persze, már akkor is loptuk a zenéket, de közel sem olyan nagyüzemi méretekben, mint manapság, és nem kizárólag csak a gyűjtők és a legnagyobb fanatikusok vásároltak CD-ket. Innen visszatekintve mintha egy másik életben történt volna mindez, pedig még ötezer nap sem telt el azóta"

De ez az 5000 nap elég volt, hogy elhozza a sötét újkort. :( ("A történelem utáni, kultúra nélküli emberiséget" by Puzsér)
Idézet
 
 
#13 Matt Gabnai 2019-09-02 22:03
Idézet - bjorn:
Nagyon kevesek hallgatnak 96/24-es wavot a stream oldalakon :D Plusz a 44/16-os formátum az dupla olyan frekvencia tartomanyt ölel fel, amit az emberi fül még hall. A legtöbbmikrofon nem is vesz 20hz alatt vagy 20 khz fölött (a stúdióban az ezeken kívüli frekiket ki is szűrik amúgy).


Csak szor menten emlitenem meg, hogy a 44kHz=bal oldali 22kHz + jobb oldali 22kHz, nem voltak hulyek akik kitalaltak az audio standardeket, hogy telenyomjak olyan adattartalommal amit max a deneverek hallanak meg :)
Idézet
 
 
#12 Doomhammer 2019-09-02 21:43
Én azért nagyon hiányolok egy Parabola-t vagy Schism-et.
A Parabola riffjét a mai napig tanítani kellene. Na de ez van, ez most ilyen lemez. Majd beérik.
Idézet
 
 
#11 Tibcsuka 2019-09-02 20:18
Idézet - arimbas:
Nálam ez a parasztvakítós 30.000 ft-os super deluxe kiadvány miatt nyílt ki a bicska a zsebemben. Mármint, hogy oké, hogy kiadnak ilyet, mert gyűjtőknek van rá igényük, de hogy semmilyen normál cd kiadás ne legyen? Saját rajongóik szemen köpése ez.


Az a problema, hogy Amerikaban 35 dollar.
Idézet
 
 
#10 Gereblye Géza 2019-09-02 18:29
Idézet - bjorn:
Idézet - Gereblye Géza:
Idézet - simon zoltán2:
Idézet - arimbas:
Nálam ez a parasztvakítós 30.000 ft-os super deluxe kiadvány miatt nyílt ki a bicska a zsebemben. Mármint, hogy oké, hogy kiadnak ilyet, mert gyűjtőknek van rá igényük, de hogy semmilyen normál cd kiadás ne legyen? Saját rajongóik szemen köpése ez.

Ha nem is szemen köpés, de én sem szeretem, ha ennyire "irányítanak"..........mert most akkor én, aki megveszi a kedvencei CD-it eredetiben ( és csiri-viri doboz nem kell, nem csak az ára miatt, hanem mert a ZENÉT akarom jó minőségben hallgatni és kész ) akkor most , hát lehet mégis arcon.....


Ha a zenét akarod jó minőségben hallgatni és kész, akkor a digitális verzióhoz kell folyamodnod. A CD a maga 44/16-os felbontásában jócskán alatta marad a 96/24-es wavoknak, egy mára sajnos elavult audio minőség ez, amit túlhaladtak az igények és a technika. A CD a digitális kiadvány lebutított változata lett, aminek az egyetlen előnye a fizikai csomagolás, mert a hangminőség éppenséggel a hátránya.


Nagyon kevesek hallgatnak 96/24-es wavot a stream oldalakon :D Plusz a 44/16-os formátum az dupla olyan frekvencia tartomanyt ölel fel, amit az emberi fül még hall. A legtöbbmikrofon nem is vesz 20hz alatt vagy 20 khz fölött (a stúdióban az ezeken kívüli frekiket ki is szűrik amúgy). Arról nem is beszélve hogy az otthoni hangfalak nem sugároznak ezen túl, hacsak nem valami hiper szuperrendszere d van. Ha megfelelően "meleg analóg" a hifid hangzása simán össze lehet téveszteni a bakelit/vinyl sounddal - mínusz sercegés és A/B oldal macera.
A vinyl mester készítésekor meg a mechanikus zajokat kiszűrik amik szintén említett frekiken kívül vannak.
Itt egy cikk az ilyen mítoszokról https://www.vox.com/2014/4/19/5626058/vinyls-great-but-its-not-better-than-cds.

Viszont az tény hogy az összes fizikai hanghordozó már csak "mörcs".

Visszatérve a Toolra, nem tudom nekem már a 10000 Days se hozott olyan revelációt mint a Lateralus, ennek meg még nem álltam neki, mert eccerűen nem annyira érdekel??? Nem tudom...a címadó dal oké volt.


Nem a streamről beszélek, hanem a digitális letöltésről, ami ha lesz egyáltalán wav és nem mp3, akkor egyszerűen jobb minőségű fizikailag, mint a CD, tökmindegy, hogy ki hallja a különbséget és ki nem, és innentől kezdve teljesen felesleges a CD-t csak azért vásárolni, hogy jó minőségben hallgasd a zenét. Mivel azt simán megteheted még jobban digitálisan. Ez van.

A lemez különben nekem nagyon tetszik, és csudaszépen is szól még mp3-ban is.
Idézet
 
 
#9 hangya 2019-09-02 17:37
Azzal, hogy a Tool csinált egy olyan lemezt, amelyiken nincsenek 4-5 perces, hagyományos számok, hasonlót húzott, mint kb. 30 éve a Talk Talk a zseniális Spirit of Edennel és Laughing Stockkal (ami persze a Talk Talktól az It's My Life- és Such a Shame-féle könnyed popslágerek után sokkal váratlanabb húzás volt, mint a Fear Inoculum a Tooltól). Azt pedig ma már nem sokan vonják kétségbe, hogy ez a két lemez volt a Talk Talk karrierjének a csúcsa, nem mellesleg a posztrock egyik elindítója. (Ezzel persze nem azt állítom, hogy ez lenne a Tool csúcslemeze, csak azt, hogy a Fear Inoculum idővel ugyanolyan státuszba fog kerülni, mint a Talk Talk utolsó két lemeze.)
Idézet
 
 
#8 bjorn 2019-09-02 15:42
Idézet - Gereblye Géza:
Idézet - simon zoltán2:
Idézet - arimbas:
Nálam ez a parasztvakítós 30.000 ft-os super deluxe kiadvány miatt nyílt ki a bicska a zsebemben. Mármint, hogy oké, hogy kiadnak ilyet, mert gyűjtőknek van rá igényük, de hogy semmilyen normál cd kiadás ne legyen? Saját rajongóik szemen köpése ez.

Ha nem is szemen köpés, de én sem szeretem, ha ennyire "irányítanak"..........mert most akkor én, aki megveszi a kedvencei CD-it eredetiben ( és csiri-viri doboz nem kell, nem csak az ára miatt, hanem mert a ZENÉT akarom jó minőségben hallgatni és kész ) akkor most , hát lehet mégis arcon.....


Ha a zenét akarod jó minőségben hallgatni és kész, akkor a digitális verzióhoz kell folyamodnod. A CD a maga 44/16-os felbontásában jócskán alatta marad a 96/24-es wavoknak, egy mára sajnos elavult audio minőség ez, amit túlhaladtak az igények és a technika. A CD a digitális kiadvány lebutított változata lett, aminek az egyetlen előnye a fizikai csomagolás, mert a hangminőség éppenséggel a hátránya.


Nagyon kevesek hallgatnak 96/24-es wavot a stream oldalakon :D Plusz a 44/16-os formátum az dupla olyan frekvencia tartomanyt ölel fel, amit az emberi fül még hall. A legtöbbmikrofon nem is vesz 20hz alatt vagy 20 khz fölött (a stúdióban az ezeken kívüli frekiket ki is szűrik amúgy). Arról nem is beszélve hogy az otthoni hangfalak nem sugároznak ezen túl, hacsak nem valami hiper szuperrendszere d van. Ha megfelelően "meleg analóg" a hifid hangzása simán össze lehet téveszteni a bakelit/vinyl sounddal - mínusz sercegés és A/B oldal macera.
A vinyl mester készítésekor meg a mechanikus zajokat kiszűrik amik szintén említett frekiken kívül vannak.
Itt egy cikk az ilyen mítoszokról https://www.vox.com/2014/4/19/5626058/vinyls-great-but-its-not-better-than-cds.

Viszont az tény hogy az összes fizikai hanghordozó már csak "mörcs".

Visszatérve a Toolra, nem tudom nekem már a 10000 Days se hozott olyan revelációt mint a Lateralus, ennek meg még nem álltam neki, mert eccerűen nem annyira érdekel??? Nem tudom...a címadó dal oké volt.
Idézet
 
 
#7 Gereblye Géza 2019-09-02 13:17
Idézet - simon zoltán2:
Idézet - arimbas:
Nálam ez a parasztvakítós 30.000 ft-os super deluxe kiadvány miatt nyílt ki a bicska a zsebemben. Mármint, hogy oké, hogy kiadnak ilyet, mert gyűjtőknek van rá igényük, de hogy semmilyen normál cd kiadás ne legyen? Saját rajongóik szemen köpése ez.

Ha nem is szemen köpés, de én sem szeretem, ha ennyire "irányítanak"..........mert most akkor én, aki megveszi a kedvencei CD-it eredetiben ( és csiri-viri doboz nem kell, nem csak az ára miatt, hanem mert a ZENÉT akarom jó minőségben hallgatni és kész ) akkor most , hát lehet mégis arcon.....


Ha a zenét akarod jó minőségben hallgatni és kész, akkor a digitális verzióhoz kell folyamodnod. A CD a maga 44/16-os felbontásában jócskán alatta marad a 96/24-es wavoknak, egy mára sajnos elavult audio minőség ez, amit túlhaladtak az igények és a technika. A CD a digitális kiadvány lebutított változata lett, aminek az egyetlen előnye a fizikai csomagolás, mert a hangminőség éppenséggel a hátránya.
Idézet
 
 
#6 simon zoltán2 2019-09-02 11:50
Idézet - arimbas:
Nálam ez a parasztvakítós 30.000 ft-os super deluxe kiadvány miatt nyílt ki a bicska a zsebemben. Mármint, hogy oké, hogy kiadnak ilyet, mert gyűjtőknek van rá igényük, de hogy semmilyen normál cd kiadás ne legyen? Saját rajongóik szemen köpése ez.

Ha nem is szemen köpés, de én sem szeretem, ha ennyire "irányítanak"..........mert most akkor én, aki megveszi a kedvencei CD-it eredetiben ( és csiri-viri doboz nem kell, nem csak az ára miatt, hanem mert a ZENÉT akarom jó minőségben hallgatni és kész ) akkor most , hát lehet mégis arcon.....
Idézet
 
 
#5 kamikaze 2019-09-02 11:38
Sok a felesleges rész rajta sajnos. Ha rövidebben fogalmaznak és lett volna ebből egy 50 perc körüli lemez, az - proggerek körében is - nagyot szólt volna. Kicsit hasonló érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban, mint az The Astonishinggal volt. Ott volt a kezükben a lehetőség és túlhúzták.
És 20 évet semmilyen lemezre nem várnék, már a 13 is sok. Ennyi idő (2 évtized) alatt olyan sokat változik minden, hogy majdnem értelmetlen a korábbi dolgokkal összekapcsolni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.