Shock!

november 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Viszály: Bette és Joan

1016feud1Mindenki megszokhatta, hogy ha kedvünk szottyan, filmekről is írunk, és szerencsére a sosem látott aranykorát élő tévésorozat-ipar is nívós alkotásokkal inspirál minket arra, hogy meg-megemlékezzünk egy-egy, számunkra a többinél nagyobbat szóló, mélyebb nyomot hagyó szériáról. Nem is igazán kell már ennek aktuálitást keresni (persze valamivel azért sokszor köthető magazinunk eredeti profiljához az adott téma). A Viszály kapcsán én azonban nem is annyira a maguktól értetődő szempontokat – Hollywood, showbusiness, filmipar satöbbi – hoznám fel, hanem inkább azt a sajnálatos tényt, hogy az ismertebb, olvasottabb tévés portálokon mennyire kevés cikket találtam róla, amikor az első évad megtekintése közben-után rákeresgettem.

Ugyanakkor a mai, egyre inkább online felé tendáló, tévéadás-időpontokhoz, aktualitáshoz egyre kevésbé kötődő tévénézési szokásokat figyelembe véve tényleg tökmindegy, mikor emlékezünk meg egy sorozatról, sose késő felhívni a figyelmet. A Bette és Joan esetében pedig olyan nagyon sokat nem is csúsztunk, hiszen tudomásom szerint idén tavasszal futott. Nem ígérem, hogy spoilermentes lesz a cikk, ugyanakkor mivel a sztori egy eléggé híres viszály történetét dolgozza fel, egy-két akarva-akaratlanul lelőtt poén sem rontja majd el az élményét annak, aki még nem látta; nem beszélve arról, hogy a híres filmet, amelynek a forgatásáról szól, én sem láttam korábbab és bizony azzal kapcsolatban az alkotók is el-elspoilereznek pár kulcsjelenetet.

gyártó:
Plan B Entertainment / Ryan Murphy Productions / Fox 21 Television Studios, 2017
Feud: Bette And Joan
nyolc rész

alapötlet és történet:
Ryan Murphy, Jaffa Coen, Michael Zam

főszereplők: Susan Sarandon, Jessica Lange, Judy Davis, Jackie Hoffmann, Alfred Molina, Stanley Tucci, Alison Wright
 
Neked hogy tetszett?
( 5 Szavazat )

Miért viszály? Nos, az agytröszt Ryan Murphy a másik gyöngyszem, az American Crime Story koncepcióját követi itt is, hiszen az egyes évadok nem fognak összetartozni: ott jól ismert bűnesetek utóéletét dolgozza fel, itt pedig híres konfliktusok szerepelnek majd. Nos, az O.J. Simpson-sztori adaptációja engem a székhez szögezett, és nem kicsit vagyok kíváncsi a Katrina hurrikános vonulatra az ACS második évadában; azt pedig már most lehet tudni, hogy a Viszály legközelebb Diana hercegnő és Károly herceg viharos kapcsolatára koncentrál majd. Az biztos, hogy mindkét témakörben végtelen a lehetőségek tárháza és szerintem már most, relatíve az elején (az első nagyobb Murphy-sorozat, a sokkal terjengősebb, de hasonló alapokra építkező American Horror Story 2011 – hét évad – óta borzolja a nézők idegeit) megfogalmazhatjuk, mitől igazán zseniális most és lesz később is Murphy megközelítése: lebilincselő történetek, jó arányérzék a dramaturgiában-rendezésben és kiváló színészi játék mind a sztárok, mind a kevésbé ismert arcok részéről. Gondolom, ezt hívják igényességnek, közhelyesen szólva minőségi szórakoztatásnak, amelynek hiányát gyakran Hollywood szemére veti a régenmindenjobbvolt-kórus.

1016feud2

Na, hát ha valami, akkor az biztos kiderül ebből a történetből, hogy az égvilágon semmi nem volt jobb régen, sőt. Hollywoodban legalábbis biztos nem, és valahogy még a „derült égből" lecsapott Weinstein-botrány is kölcsönöz valami torz pikantériát az egésznek – hiszen, ha valami, akkor az Álomgyár pont fénykorában volt az egyik legmocskosabb, legvisszataszítóbb hely a világon, és ehhez képest ez a mostani sztori a fasorban sincs. Se szeri, se száma az erről szóló filmeknek, könyveknek (cikkeknek, tanulmányoknak, szakdolgozatoknak, kocsmai és egyéb fehér asztalok melletti purparléknak), magyarán szólva Hollywood története van olyan érdekes és izgalmas, mint a világtörténelem, pláne, hogy bizonyos korszakaiban ezer szállal kapcsolódott hozzá (hiszen minden összefügg mindennel).

Alapvetően persze a Bette és Joan cselekménye nem túl bonyolult: két lejáró-lejárt szavatosságúnak bélyegzett egykori, egymással folyton rivalizáló filmsztár kénytelen leforgatni együtt egy filmet megfakult-megkopott hírnevük (és megcsappant bevételeik) rendbeszedésének reményében, amely film nem várt sikere az egyiknek Oscar-jelölést hoz. Ezt a másik nehezen viseli és kicsinyes bosszút forral, majd tovább marják egymást halálukig – a hollywoodi happy end pedig természetesen elmarad, hiszen a történetet az élet írta. A két filmsztár Joan Crawford és Bette Davis, a szóban forgó film pedig a Mi történt Baby Jane-nel? című 1962-es klasszikus thriller, amit természetesen akkoriban következetesen horrornak neveznek és B-filmnek szánnak, elvégre nem művészet, csak arra jó, hogy gyorsan sok pénzt csináljanak vele, és emiatt a műfajé a jövő, ahogy a mindig remek Stanley Tucci által megformált Jack Warner is vallja. Anélkül, hogy belemennénk a rengeteg apró finomság, kiszólás, utalás elemzésébe-felsorolásába (ezek felfedezése a néző dolga és elárulhatom: filmbuziknak hatalmas élmény), leszögezhetjük: nyilvánvaló erősségei mellett, erényeit még tetézve ezek az apróságok teszik igazán zseniálissá a sorozatot, ez pedig a Crime Story alapján vélhetőleg Murphy-védjegy (hogy csak egy példát mondjak: egyik kedvenc színésznője, Sarah Paulson nyúlfarknyi szerepe is egy stílusbravúr). A casting az utolsó statisztáig elképesztő, akárcsak az OJ-sagában, sőt még ütősebb; a rengeteg újraforgatott film- és tv-jelenet eredeti verziókkal összehasonlító videóit utólag megnézegetni pedig egész egyszerűen hátborzongató. Még a keretként funkcionáló, visszaemlékezéseket tartalmazó, de a valóságban nem létező, Joan Crawford 1977-es halála után forgó dokumentumfilmet is lázasan kerestem a YouTube-on, de persze nem lett meg.

1016feud3A Jessica Lange / Joan – Susan Sarandon / Bette páros alakításaira nyilván nincsenek szavak, a Murphyvel a Horror Storyban is dolgozó Lange és kolléganője számára igazi jutalomjáték a rivalizálás: lubickolnak a szerepeikben, gonoszak, számítóak, szánalmasak; ugyanakkor viccesek (és jegyezzük meg, minden komorsága ellenére az egész széria humora fantasztikus), lenyűgözőek, rafkósak és mindamellett nagyon emberiek. Nem szeretnék közhelyekkel dobálózni, hogy „közelebb hozzák hozzánk az elérhetetlen sztárokat", mert nem hozzák, nem is ez a szándékuk, de az érzelmesnek, meghatónak szánt jelenetek is nagyon ütnek és mellőznek minden giccset, hatásvadászatot. És tegyük hozzá: a Baby Jane is egy remek film (nyilvánvaló, hogy az évad kivégzése után az ember azonnal meg akarja nézni teljes egészében), és mindkét nő zseniális benne.

Az alapkonfliktus ugye az, hogy Davist jelölték Oscarra a pszichopata főszereplő megformálásáért, míg Crawford karaktere „mellékfőszerepben" asszisztált ehhez, személyes vélenyem szerint ugyanakkor összességében Joan karizmája erősebb. Fel is iratkozott kedvenceim közé – jelenléte a vásznon még idősen is, a későbbi, egészen borzasztónak tűnő filmekben is uralta a képet. Sajnálatos, hogy ő már igazán jó szerepet nem kapott ezután és hogy ezt magának köszönheti leginkább, meg is tudjuk hogy miért. Davis ezzel párhuzamosan a körülményekhez képest teljesen jól elvolt és csinált teljesen vállalható dolgokat is, szerepelt például a Halál a Níluson című klasszikusban és rengeteget tévézett (milyen érdekes persze, hogy akkoriban mennyire különvált a mozis és tévés világ). Az igazi tragédia viszont, hogy – ahogy ez már csak lenni szokott – akármilyen jó rendező is az élet, ők a saját viszonyukat már nem tudták rendezni.

Nem lenne persze fair kihagyni még egy kulcsfigurát: az általam amúgy is nagyon kedvelt Alfred Molina számára nyilván kihívás volt a felek között lavírozó Robert Aldrich rendező karaktere, de remekül megoldotta. Jó látni Kathy Batest visszaemlékező kolléganőként (Joan Blondell); interjút adó „párja", Catherine Zeta-Jones ugyanakkor kissé súlytalan, pedig Olivia De Havilland a történet fontos mellékszereplője Bette Davis barátnőjeként – ha ironizálni akarnánk, pikírten megjegyezhetnénk, hogy a most 101 éves színésznő-legenda Mrs. Douglas nem megfelelő alakítása miatt pereli most Ryan Murphyt (ennyire persze azért nem rossz).

1016feud4

Lényeg a lényeg: nem kérdéses, hogy a Viszály mozirajongók számára kötelező darab, és nyolc, egyenként 50 perc körüli epizódjával könnyen le is darálható akár (a Baby Jane film kábé 2 óra 10 perc). Kevésbé mániákusok számára is érdekes lehet a tökéletes korrajz miatt, és megkockáztatom, hogy szellemes humora miatt az intellektuálisabb tartalomra vágyó nézők is kedvüket lelik benne, hiszen legalább olyan jól lavíroz a komolyabb mondanivaló és a könnyed szórakoztatás között, mint Aldrich a két díva között. Számomra simán egyenrangú Tim Burton Ed Woodjával és a Coen-fivérek Áve Cézárával (hogy csak a két rögtön eszembe jutó két alapkedvencet mondjam), de a klasszikusok kedvelői és filmesztéta-szakosok akár az Alkony sugárút (Sunset Boulevard) felől is közelíthetik – nem mellesleg ennek az alapműnek a megemlítése is kikacsintás az egyik epizódban. Sorozatokat tekintve pedig triumvirátussá egészíti ki a Crime Story / Bakelit kettőst, amelyek eddigi legnagyobb kedvenceimnek bizonyultak. Mielőbb nagyfilmet Ryan Murphynek!

 

Hozzászólások 

 
+1 #1 19EmpEroR75 2017-10-16 18:51
Köszönöm a cikket! Hihetetlen, mennyire el vagyok maradva, főleg a sorozatokkal kapcsolatban. Ez is mióta a listán van, de még nem jutottam el addig, hogy elkezdjem. De most legalább nem fog kimenni a fejemből (remélem), hogy ezt is le kell darálnom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.