Ha valaki az utolsó A Perfect Circle-lemez, az eMOTIVe – ami ráadásul nem is „rendes" stúdióanyag volt, sokkal inkább egy politikailag motivált feldolgozás-album – kiadásakor született, mára lassan maga mögött hagyta a gyermekkort, büntethetővé vált, és jogot formál arra, hogy szabad döntése alapján létesíthessen szexuális kapcsolatot. Ebbe azért elég szédítő belegondolni, és ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után érdemes-e, érdemes lehet-e bárkinek is visszatérni, vagy inkább már rég el kellett volna engedni a dolgot. Csak kevés zenekar képes meggyőzni a határozott „igen" válaszról – nemrégiben éppen a Sleep tett így –, és bizony az A Perfect Circle sem tartozik közéjük. És nem csak azért (és most nyugodtan kapjon mindenki a szívéhez), mert számomra az APC igazából – minden szimpátiám, és akárhány eladott lemez és megírt sláger ellenére – soha nem volt több egyfajta Tool-pótléknál, hanem mert az Eat The Elephant objektíven nézve a közelében sincs az olyan rendkívül egyéni zenei kinyilatkoztatásoknak, mint a Mer De Noms vagy a Thirteenth Step.
