Shock!

április 25.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Cripper: Follow Me: Kill!

cripper_cTerveztem írni a Cripper utolsó lemezéről, de kifutottam az időből, már benne jártunk a 2018-as évben és letettem róla. Aztán február elején jött a hír, hogy a banda az év közepén feloszlik, de addig alaposan megturnéztatja az albumot és egyben elköszön a közönségtől, így mégis úgy döntöttem: elköszönök a zenekartól.

A Cripper tizenhárom éves pályafutása során egy EP-t és öt stúdióalbumot tett le az asztalra. Az első kiadvány enyhén szólva nem sikerült fényesre, de az első koronggal sikerült szintet ugrani, és a banda kezdett rátalálni a stílusára, ami a harmadik lemez tájékán ért be igazán. Noha a világot nem váltották meg, de jófajta thrasht nyomtak mindig is, hallható őszinteséggel és a műfaj iránti feltétlen alázattal. Zenei robbanást sem okoztak, de minőségi, gyakorlatilag egyenletes minőségű albumokkal jelentkeztek a létezésük alatt. A feloszlás híre a semmiből, előjelek nélkül érkezett, hivatalos oldalukon különösebben nem is részletezték a dolgot, és szerencsére sajtón keresztüli üzengetésről sincs szó.

megjelenés:
2017
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 2 Szavazat )

A Cripper tulajdonképpen sosem játszott színtiszta thrasht (noha annak dominanciája az összes albumot jellemezte): egyrészt modernebb köntösben tálalták a dolgokat, másrészt egyértelműen death-hatások fedezhetőek fel mind a zenéjükben, mind Britta Görtz énekében is. Bár nem különösebben fantáziadús énekes, de hangtartományában a thrashes üvöltéstől a deathes hörgésen át a varjúkárogásig sok hatás fellelhető. A Christian Bröhenhorst – Jonathan Stenger gitárduó minőségi riffeket pakolt fel az albumokra, amiket bátran építhettek Dennis Weber dobos nem agyonbonyolított, de iszonyatos húzású alapozásaira.

Nehéz olyan zenekarról írni, amely semmi újat nem tesz hozzá az adott műfajhoz, a virágkor lecsengése után évekkel kezdi meg a működését, viszont jobbára egyenletes minőséget képvisel lemezről-lemezre. De ha arra gondolok, hogy elég régen hallottam kivételes, újító dolgot, ami a színteret alapjaiban rengetné meg (szigorúan magánvélemény), szerintem bőven meg kell becsülni, ha valaki a szeretett műfajához hűen képes produktumot előállítani, és közben saját hangzás kialakítására törekszik. Másrészt azért is nehéz írni a Cripperről, mert amit leírnál az egyik albumukról, az gyakorlatilag a következőre is értendő. Ez nem jelenti azt, hogy ugyanazt az albumot adták volna ki újra és újra, de tény: a markáns stíluson kívül soha nem merészkedtek.

És itt érünk el az ötös nagylemezig. Valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy az állítólagos, évek óta fennálló feszültség a tagok között zenei vagy emberi okokra vezethető vissza, netán mindkettőre. Talán nem is baj. Viszont első ízben itt léptek ki a komfortzónájukból, ami mind a zenére, mind az énekre egyaránt jellemző. Sok furcsa elem rejlik a zenei megoldásokban, gondolok itt a hangulatfestőnek szánt számítógépes prüntyögésekre, amikkel semmi probléma nem lenne, ha a felvezető részben kaptak volna helyet, vagy szervesen simulnának az adott dalba. A Pretty Young Thingben például teljesen fölöslegesnek tartom ezt a „színesítést", a dal erőssége ellenére is. De szerencsére a zene intenzitása és a bivalyerős riffek hamar elterelik az ember figyelmét a zavaró tényezőkről. Az első hallgatások alkalmával itt-ott felhúztam a szemöldököm, de mivel tényleg kevés helyen fordulnak elő, ezeket később figyelmen kívül tudtam hagyni. Pár dal sajnos indokolatlanul hosszú, amikkel meggyűlt a bajom, a „kevesebb néha több"-elv itt is létjogosultságot nyert.

A másik változást (amit sosem gondoltam volna, hogy meglépnek), Britta bizonyos énektémái jelentik. Azt hittem, hogy a tiszta éneket az első EP-vel sikerült maguk mögött hagyniuk, de itt megint fel-felbukkannak hasonló megoldások. Tévedés ne essék, nem vagyok tisztaének-ellenes, nem gondolom, hogy egy metalalbumon csak hörögni és üvölteni kellene, de azt igen, hogy az ember azokban a hangtartományokban mozogjon, melyekben kényelmesen elboldogul. És sajnos Brittának ez nem sikerül. A szavalós részek még rendben lennének, és szerencsére (a zenei megoldásokhoz hasonlóan) a tiszta énekrészek is csak elvétve fordulnak elő. Kemény hangja ugyanakkor mindent visz, és vehemenciájának engedve az ember kénytelen megbocsátani, hogy például a Comatose című bivalyerős dalt a végén kishíján tönkreteszi. Ugyanez a helyzet az Into The Fire indításával és lezárásával is. Amikor többször elismétli ugyanazt a pár sort, be kell valljam, az első hallgatás alkalmával megnyomtam a stop gombot. Aztán – mivel a dal maga letaglózó intenzitású – már persze nem volt annyira zavaró, de tény: ez az album legkritikusabb pillanatai közé tartozik. Remek ellenpélda a Running High refrénjét színesítő tiszta vokál a brutális hang alatt/mellett. Itt abszolút ideillőnek érzem ezt, kár, hogy a közepére megint sikerült egy éneklős részt bepasszírozni. Ezzel nemcsak a számot vágják haza, hanem kis híján az album végét is. De szerencsére nem ez az utolsó tétel, az ezt követő Menetekel remekül bezárja a kört, mellesleg a helyenkénti zavaró momentumokat is feledtetni tudja. A lemez egyik legjobb szerzeménye, mind a témák erősségét, mind az intenzitást tekintve.

Noha sok helyütt kritikus vagyok vele, egyáltalán nem rossz a Follow Me: Kill! album. Sőt. Csupán az elődei – különösen a 2014-es Hyëna és a 2012-es Antagonist – után hagy némi kívánnivalót maga után, nem képez a lemez olyan szerves egységet, mint elődei. Ez kicsit fájó. De egy korszak lezárult, a Cripper befejezi ténykedését, így talán sosem tudjuk meg, hogy merre indultak volna egy ilyen, egyszerre erős és furcsa album után. Talán a Hyëna a pályafutás méltóbb lezárását hozta volna, de szégyenkezésre semmilyen téren nincs okuk. Kifejezetten kellemes hallgatnivaló a lemez, remekül eltalált pillanatokkal, lehengerlő riffekkel és egy baromi erős torkú, szuggesztív fronténekesnővel.

A hangszeresek további sorsáról nem tudok semmit, de Brittáról szerencsére vannak hírek: a 2012-ben alakult – gondolom, akkor még projektként funkcionáló – zenekara, a death metalban utazó Critical Mess március 29-én jelentkezik debütalbumával, a Human Præyjel.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.