Shock!

április 25.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Monster Magnet: Mindfucker

monstermagnet_cA világért sem nevezném rossznak vagy problémásnak, de nem lett különösebben nagy kedvencem a Monster Magnet legutóbbi Last Patrol lemeze. Teljesen autentikus volt Dave Wyndorféktól a szétcsapottabb, pszichedelikusabb vonalhoz való visszakanyarodás, nálam viszont annyira bejött az egy kanyarral korábbi Mastermind direktebb iránya és dalcentrikussága, hogy óhatatlanul is csökkent a lelkesedésem a zajos-tripes éra felelevenítése hallatán. A kísérletezgetés meg az ilyen-olyan extra verziók után Dave barátunk is úgy érezhette, hogy ideje megint a lovak közé hajítani a gyeplőt, a Mindfucker ugyanis – mint címéből is sejteni lehet – ismét a csapat harsány, csilivili, arénarockos oldalát mutatja.

Ennyi év után elég nehéz mit elmondani a Monster Magnetről, nagyjából mindenki tisztában van vele, miben utazik a csapat, aztán a saját stílusukon belül vagy sikerül nagyot dobniuk az újabb és újabb lemezekkel, vagy nem. Elég nyilvánvaló, hogy a 61 éves Wyndorf is bőven kiírta már magából a legjobb dolgait, viszont összességében ma is megbízható szintet hoz. Ennek megfelelően a Mindfucker tipikus Monster Magnet-mű, amelyen több a karakteres nóta, és kevesebb a töltelék. Mert mindkettőből akad most is, viszont általában az arányokon múlik, milyen a viszonyulásom a banda egy-egy friss nekifutásához.

megjelenés:
2018
kiadó:
Napalm
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

Wyndorf előzetesen detroiti érzetűnek titulálta az albumot, ami a zajos, nyers hangzás és az ősi érzésvilág szempontjából mindenképpen megáll, de a Monster Magnet ebben a tekintetben valójában mindig is detroiti volt. Soha nem tagadhatták volna le az MC5-ot, a Stoogest és társaikat, szóval mindebben nincs igazi újdonság. Még csak azt sem mondanám, hogy az egész lemez magas fordulatszámon pörög, hiszen – szintén menetrendszerűen – most is akadnak finoman elszállós, legalább részben visszafogottabb témák is a ropogós rock'n'rollok között. A hét és fél perces Drowning például ilyen, és nem is vallanak vele szégyent az anyag közepe felé haladva, főleg, hogy ekkorra már túlhaladtunk pár vérbeli Monster Magnet-indulón. Utóbbi kategóriából kiugróan jól sikerült ezúttal a nyitó Rocket Freak, a címadó, netán a kissé lazább, de húzós Want Some, míg a hippis érzésvilágnak Robert Calver Ejectionjének feldolgozásával adnak.

Akadnak kevésbé érdekfeszítő tételek is – Soul, I'm God, Brainwashed –, de ezek sem zavaróak, viszont érdekes megoldás, hogy két kivételesen erős téma a lemez legvégére került. Az All Day Midnight visszafogottabb, védjegyszerű space-zajozással megbolondított dallamai lassan ölő méregként eszik be magukat az agyadba, miközben lelki szemeid előtt szinte látod a számhoz passzoló képregényes klipet, a záró When The Hammer Comes Down pedig szimplán az egész anyag legjobbja nagy terű, monumentális riffjeivel, Wyndorf szokásosan heroikus énektémáival. Ez azért nagyon ott van a szeren, és tökéletesen mutatja, hogy erre a bandára ma is bátran számíthatunk, ha Dave-nél éppen összeáll a kép.

Noha a kapuzárási pánikban szenvedő cím elég szerencsétlen, a Mindfucker egy korrekt Monster Magnet-album 2018-ra, nem több és nem is kevesebb. Semmiképpen sem lesz klasszikus, de aki szereti a zenekart, bírni fogja, aki pedig esetleg valami csoda folytán csak most kezdene velük haverkodni, továbbra is kezdje az életmű felgöngyölítését a Dopes To Infinityvel meg a Powertrippel.

 

Hozzászólások 

 
-1 #2 ntsouth 2018-04-16 22:15
A God Says No óta nem tetszett ennyire lemezük, még ha olyan is az anyag helyenként, mintha Wyndorf énekelne valami Atomic Bitchwax cuccon... Nagyon kellett már!
Idézet
 
 
+12 #1 Chris92 2018-04-13 10:07
Nem lep meg, hogy Wyndorf mester és társai egy ilyen pőre, vonalzóegyenese n haladó, hard-garage rockos lemezet hegesztettek össze, hiszen a Last Patrol-al és azt követő két remix lemezzel eléggé mélyre mentek a pszichedelikus-space-jammelős irányban. Azok is tetszettek, és ez is. Persze a kakofón gitáreffektekke l dúsított elszállások néha-néha hiányoztak, de mocskosul húzosak, tökösek a dalok a címadó és a When The Hammer Comes Down csúcspontok.
8 pontot simán megér nekem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.