Shock!

október 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alone In The Moon: Collection Of Great Generational Anthems

aloneinthemoon_cMindenképpen azzal kell kezdenem, hogy megkövetem a budapesti Alone In The Moon tagságát. Várhidi Adrián (akarom mondani Adrian von Castlebridge) és társai ugyanis már vagy egy évvel ezelőtt elküldték nekem a Nagyszerű Nemzedéki Himnuszok Gyűjteményének digitális változatát, csak hát közbelépett legendás lustaságom, meg a kifogásnak mindig jól jövő időhiány, és az lett belőle, hogy mind a mai napig nem sikerült megszülnöm ezt az ajánlót. Pedig!

Pedig már régóta nem szaladtam bele ennyire jól sikerült debütlemezbe, és nem is kizárólag a hazai zenei terepet értve ez alatt! Illetve nem is az, hogy jól sikerült, hiszen jó lemez azért rengeteg van, hanem olyanba, amiben ennyire kompakt, kerekre csiszolt egységet jelentene a zene, a szöveg, a mondanivaló, a megjelenés, egyszóval az egész koncepció. És ebből a szempontból végül is nem is akkora gáz ez a hatalmas csúszás, mert így legalább azt is örömmel írhatom le, hogy a jó egy évig kizárólag digitális formában elérhető anyag végre CD-n, sőt, bakeliten is megjelent. Már maga ez a körülmény is jól jelzi a trió felfogását, a zenecsináláshoz való régimódi hozzáállását, nem különben az a tény, miszerint nagyon nem aprózták el a dolgokat: a Collections... hossza ugyanis alulról karcolja a 70 (!) percet. Nem mondom, ezáltal valóban istentelenül, talán kicsit túlzottan is tömény az élmény, jócskán rá is kell szánni az időt, de hát az AITM mondanivalója valahol éppen ez: a látszatvalóság mögött a lényegi dolgokat megragadni – ha kell, extra energiákat mozgósítva. Értéket közvetíteni.

megjelenés:
2015
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Az AITM saját muzsikáját akként definiálja, hogy „grunge-stoner hatásokban bővelkedő, eklektikus rockzene, punkos attitűddel", és ez bizony elég helytálló is, a tizennégy dalban valóban mindez a sokféle hatás (sőt, én még ide pakolnám a groove metalt is) keveredik, harcol egymással, valami kaotikus, szabálytalan rendet hozva létre. A kép a Zeitgeist Pop-, Buzzkiller Saturday-, Ultrabitch-féle gyors, punkos hozzáállással felvértezett támadásoktól a Franny Lane túlzás nélkül hátborzongatóan szép akusztikájáig és a The Virgin finomabb megoldásaiig terjed, miközben kapunk olyan durván riffelő dolgokat, mint a The Justifier, vagy a Digital Holocaust, grunge-os hangulatot a remek Generation Flesh-ben, a még remekebb Emigrant Song-ban, vagy épp a záró, és kissé bizony elnyújtott Sheep-ben, meg olyan elszállásokat, mint az a 25-ben és a Newropean Nightsban hallható. Igazi, hamisítatlan slágernek meg ott van az Anthem XYZ (az első klipnóta, különös házibuli-hangulattal) és a The Age Of Women, aminél jobban megszerkesztett dal és frankóbb refrén nem is kell.

Ez a muzikális kaleidoszkóp persze igen nagy zenei felkészültséget igényel, és itt szerencsére ennek sem vagyunk híján. Adrián hangjában bizony ott kísért Chris Cornell és szegény jó Layne Staley szelleme, némi fiatalos flegmasággal nyakon csapva, gitárjában pedig Josh Homme, Tom Morello, Jerry Cantrell és Adam Jones megoldásai adnak randevút egymásnak. A Simon Zoltán / Menyhárth Balázs ritmusszekció szokatlan megoldásai pedig a dolog igazi savát-borsát jelentik, jól hallhatóan mindketten nagyon szerethetik a Toolt és a Soundgardent, de ezzel semmi gond nincs, én is ugyanígy vagyok ezzel. Különösen Balázs érdemel kiemelést, váratlanul támadó pörgetései, szólónak is beillő, díszítő jellegű dal-lezárásai sokadik hallgatásra is megdöbbentik az embert.

Mindezek mögött (előtt) pedig ott vannak Adrián szövegei, amelyeknek jelentőségét minden egyes interjúban kiemeli – dühödt, ám elgondolkodtató sorok ezek felszíni csillogás mögötti ürességről, konzum-lázadókról és uniformializált egyéniségekről, nem szokványos módon megfogalmazva, pláne nem egy huszasévei közepén járó fiatalembertől. Kimondottan tetszik az is, hogy a csapat mindennek ellenére a legkevésbé sem veszi magát halálosan komolyan: négy szám végén is hallhatunk kisebb-nagyobb hangulati átvezetőt, és ezek mindegyike telitalálat, a rádiót tekergetve másodpercekre felhangzó bugyuta (kamu) slágerektől elkezdve a házibuli zajai közepette felvett mobilra részeg hangsúlyokkal rámondott szerelmes szövegig (ami egyébként Ady Endre Csak jönne más című verse). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az igen impozáns kialakítású, mindenféle kulturális és zenei utalással teli booklet úgy lett megalkotva, mint ha a négy részre osztott (I: A Negative Kreep; II: Brave Nu World; III: Women Of XXI; IV: Dawn Carols) lemezanyag midnegyik dala feldolgozás lenne képzeletbeli előadók úgyszintén képzeletbeli lemezeiről, akkor azért már lehet némi halvány fogalmunk arról az igényességről és maximalizmusról, amivel Adriánék megalkották bemutatkozó anyagukat. (Csak egyetlen beszédes példa: a The Age Of Women a booklet szerint az On Your Knees, Daddy! zenekar Not Frigid, Just Disgusted lemezéről származik.)

Emellett a Vári Gábor szegedi Black Hole Sound-jában felvett lemez pontosan úgy szól, ahogy azt Vári mestertől elvárhatjuk, majd' minden dal eltérő hangzásképet kapott: ha kell, zajosan erőszakosat, ha kell, varázslatosan tisztát (tényleg nem is tudom, mikor hallottam magyar lemezen annyira szép gitárokat, mint amik a Franny Lane-ben szólnak), és azt hiszem, ezzel tényleg végérvényesen kihallelujáztam magam. Belekötni nagyon semmibe sem tudok, ha csak abba nem, hogy a 70 perc azért tényleg túlzásnak hat, és néhol dalszerkezetileg is érzem a „kevesebb több lett volna"-jelleget, egy picit tán érdemes lett volna néhány számot megkurtítani - de ezt nyugodt szívvel nevezhetitek szőrszálhasogatásnak.

Zárásnak pedig még egy gondolat: baromira örülök, hogy a számomra a semmiből feltűnő (pedig már volt egy 2012-es EP-jük is) zenekar tagsága már egy utánam jövő generációt képvisel, mivel az általam hallgatott zenék túlnyomó többségét vagy az én korosztályomba tartozó, de még inkább jóval öregebb zenészek művelik, tényleg a legritkábban ragad magával teljes mértékben az Y-generációnak, vagy minek nevezett populáció tagjaitól származó muzsika. Pedig talán épp ez lenne vén hülyévé válásom egyik legjobb ellenszere.

 

Hozzászólások 

 
+3 #2 akmeddie 2016-07-11 23:52
Na ez elég komoly cucc, köszi hogy tudomásomra hoztátok. Srácok csak így tovább a lenini úton :D
Idézet
 
 
+7 #1 xyxy 2016-07-10 16:27
Tényleg baromi jó lemez. Aki szereti a '90-es évek rock-metal muzsikáját, annak kötelező.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.