Ami Jonathan Davisben igazán becsülendő, hogy nem süpped bele a jól végzett munka babérkoszorús, puhán ölelő karosszékébe, hogy aztán lábát lóbálva, mérföldkőként tekintve magára, biztonsági játékot űzzön saját stílusteremtésén belül. Ehelyett lazán lép ismeretlen terepre, s nem igazán izgatja, hogy ki mit szól kalandozásaihoz. Igaz ez a Black Labyrinth anyagára is. Lehetne némi párhuzamot vonni Phil Anselmóval, ám még mindig szent meggyőződésem, hogy Anselmo időnként maga sem tudja, mit csinál, csak csinálja. Nem úgy Davis, aki nagyon is tudatosan váltogat és kísérletezik az új dolgokkal, felhördülést vagy elismerő bólintást váltva ki az immár nem is egy generációváltáson átesett közönségében.
