Shock!

július 22.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Dead Daisies: Burn It Down

thedeaddaisies_cAmikor a 2010-es évek elején felbukkant a The Dead Daisies, lendületből elkönyveltem őket unatkozó rocksztárok haknibrigádjának. Nem véletlenül. A csapat első két évében tucatnyi muzsikus adta egymás kezébe a kilincset, a 2013-as első lemez pedig olyannyira jellegtelen, tucat rock & roll csuklógyakorlatokat tartalmazott, hogy nem igazán lehetett őket komolyan venni. Aztán beszállt az egykori The Scream/Motley-frontember John Corabi, és fazont adott a produkciónak. Nem mondom, hogy az első vele készült korong, a 2015-ös Revolución telitalálat lett, mert dalok tekintetében azért akadtak rajta hiányosságok bőven, de mégis sokkal hallgathatóbbra sikerült, mint elődje. Ekkor már kezdett megszilárdulni a felállás, annak ellenére is, hogy Richard Fortus gitáros és Dizzy Reed billentyűs visszarendeződtek a Guns N' Rosesba. Az alapító üzletember, David Lowy ritmusgitáros és Corabi mellett ott volt a Mendoza-Tichy-Aldrich-trió, azaz a Whitesnake háromötöde (még akkor is, ha Mendoza és Tichy nem egy időben szolgálta Coverdale-t), és ez épp elég volt ahhoz, hogy elkezdjek lelkesedni értük, illetve ne érdekeljen túlzottan, hogy nyilvánvalóan kockás papíron kimatekozott üzleti vállalkozásról van szó, nem ihletett örömzenélésről. Nyilván ettől még lehet örömzenés jellege a produkciónak, főleg ilyen hiteles arcoktól, akik köztudottan élnek-halnak a muzsikáért, de azért legyünk reálisak, és próbáljunk elvonatkoztatni az idealizmustól. Tudom, ezt a kérdést már eleget boncolgattam az előző lemez kritikájában is, úgyhogy nem is mennék bele ennél jobban, a lényeg, hogy kezeljük helyén a Daisies-t.

megjelenés:
2018
kiadó:
Steamhammer / SPV
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 59 Szavazat )

A két évvel ezelőtti Make Some Noise albumot annak ellenére is imádom, hogy egy általam nagyra becsült Shock!-kollégával több mint eleget vitáztunk róla. A szóban forgó sorstárs – nevét fedje jótékony homály, elég, ha én kapok hideget-meleget ezért az írásért – ugyanis ma sem érti, miért nem hallom, „mekkora blöff ez a zenekar". Kollégám szerint a jól megkomponált imázs mögött nincs valódi tartalom, nincsenek dalok, mivel hiába a jó nevek, valójában egyetlen vérbeli szerző – Doug Aldrich – tevékenykedik a bandában, ő viszont kiírta magát már jó tizenöt-húsz éve. Nyilván nem osztottam a véleményét, és védtem a mundér becsületét – egészen addig, amíg lehetett, amíg pár hete meg nem érkezett a kiadótól a látványos digipakk borítóba csomagolt új album.

Ugyebár felvezetésként már februárban megkaptuk a Resurrected és a Rise Up című dalokat, amelyek hallatán egyből azt éreztem, hogy át vagyok verve. Doug Aldrichcsal ugyanis három interjút csináltam az elmúlt két évben, és mindannyiszor konzekvensen megesküdött, hogy az új lemez kalandosabb lesz, mint az elődje, mert nem látná értelmét egy ugyanolyan pőre rock & roll-anyag elkészítésének. Aztán megjött a lemez, a gyanú pedig beigazolódott: a Burn It Down ugyanolyan, mint a Make Some Noise. Bocsánat, nem ugyanolyan: sokkal gyengébb. Szerintem ezek a dalok színvonalban meg sem közelítik a két évvel ezelőtti eresztést, és ezen a ponton óhatatlanul felmerül a kérdés: mi lett volna, ha a slágergyáros Marti Frederiksen nem bábáskodik a csapat mellett? Döbbenetes, hogy a Aerosmith és a Foreigner számára egykoron sikerdalokat adó szakember az összes témát társszerzőként jegyzi, mégsem sikerült túl sok emlékezetes melódiát kovácsolnia.

Egyébként nem indul rosszul a korong, mert a Resurrection tényleg pofás és karakán téma, és az ezt követő, marcona zakatolással startoló Rise Up sem rossz, utána viszont egyből óriásit zuhan a színvonal a címadó dal sehová sem tartó bluesos ténfergésével. Habár ezután hangulatos bluesos akkordok indítják a Judgement Dayt, kibontakozni már nem igazán képes a nóta, belefullad a sablonosságba és az unalomba, akárcsak a következő, porszívózós stoner-riffel ellátott What Goes Around, itt viszont Aldrich parázs szólója javít valamelyest az összképen. Hatodiknak érkezik a Bitch, amit viszont baromira eltaláltak. Ja, hogy ez egy Jagger/Richards-darab?

Az album második felében sincs változás sajnos, pedig a Set Me Free némileg Hendrix-jellegű blues balladája kicsivel átgondoltabb refrénnel akár a korong erőssége is lehetne, így viszont épp csak kiemelkedik a középszerből. A Dead And Gone és a Can't Take It With You csontra lerágott témái viszont egyenesen kiábrándítóak, nem ezt várnám a kedvenc zenészeimtől. Mindezek fényében totális meglepetésként ért az anyagot lezáró Leave Me Alone, nem kérdés, hogy a lemez legjobb daláról beszélünk. Vajon miért nem írtak még öt ilyet? Nyilván itt sem találták fel újra a kereket, Corabi viszont végre az előző lemezhez méltó módon teszi oda magát, végre akad egy olyan refrén, amit örömmel üvölt együtt vele az ember. Ebből kellett volna sok, és ha már itt tartok, halkan meg is jegyzem: elég nagy luxusnak tűnik nem kihasználni a lehetőséget, ami vokálisan rejlik az óriási torokkal és dallamérzékkel bíró Deen Castronovo dobosban. Nem azt mondom, hogy Journey-ízű témákat kellene hoznia a Daisies-ben, mindazonáltal tudná támogatni Corabit, amennyiben az énekdallamok erre lehetőséget adnának. De nem adnak, mert – néhánytól eltekintve – laposak.

Nagyon nehéz helyzetbe hozott a Daisies ezzel a produkcióval. Ambivalens érzéseim okán először úgy voltam vele, hogy meg sem írom a kritikát, mert nem akarom nyilvánvalóan elmarasztalni azokat, akik ennyire közel állnak hozzám. Legyen más a rossz hír hozója. Nem titok, Mendozával és Aldrichcsal régóta baráti a viszonyom, szóval megérthetitek, hogy semmi kedvem nem volt hátba szúrni őket. Aztán mégis félretettem a személyes motívumot, és megpróbáltam objektív, hiteles képet alkotni a korongról. Szerintem sikerült. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki hogyan vélekedik a Burn It Downról, úgyhogy ne kíméljetek a kommentekkel!

A The Dead Daisies április végén két koncertet is ad Budapesten: 27-én a Barba Negra Trackben játszanak, 28-án pedig a Hard Rock Caféban tolnak egy exkluzív, akusztikus bulit.

 

Hozzászólások 

 
+2 #9 Valentin Szilvia 2018-04-29 14:34
Idézet - Anomander:
Sajnos nekem sincs igazán jó véleményem a lemezről, a Resurrected mondjuk erős kezdés, de később leül és nem érzem azt az energiát mint az előzőn. Próbáltam jóra hallgatni, de valahogy fáradt, enervált a lemez, nem igazán akar beindulni. Ennél azért sokkal jobbak ezek a zenészek, kár érte.

Élőben viszont nagyot ütött az együttes, várom a beszámolót :)


Lesz, mindkettőről! :) Zseni volt ez a két nap így együtt.
Idézet
 
 
-2 #8 Anomander 2018-04-29 10:22
Sajnos nekem sincs igazán jó véleményem a lemezről, a Resurrected mondjuk erős kezdés, de később leül és nem érzem azt az energiát mint az előzőn. Próbáltam jóra hallgatni, de valahogy fáradt, enervált a lemez, nem igazán akar beindulni. Ennél azért sokkal jobbak ezek a zenészek, kár érte.

Élőben viszont nagyot ütött az együttes, várom a beszámolót :)
Idézet
 
 
+4 #7 Elina Ahola 2018-04-15 18:37
An absolutely awesome record! Heavy, energetic, talented and powerful! 10/10, 5 stars!! A great hard rock album that you have to listen to loud!!
Idézet
 
 
+6 #6 Verebélyi Gábor 2018-04-14 21:29
Nekem tetszik...
Idézet
 
 
#5 ddrum77 2018-04-14 11:07
Kb. hasonlót érzek, elmegy mellettem a lemez... Csak ürügy, hogy turnézhassanak. Mendoza új lemezén sokkal jobb témák vannak.
Idézet
 
 
+2 #4 Kondi István 2018-04-14 10:18
Abszolút egyetértek a kritkával, noha, azt kell mondjam, nekem bejön a lemez. Én is a '15-ös Revoluciónnal ismertem meg a csapatot, az első lemeznek ill. a Face I Love EP-nek vagy kétszer ha nekifutottam, nem jöttek be a dalok, Jon Stevens hangja meg főleg nem, fazonra meg totál kilógott az összképből (inkább emlékeztetett egy szkandervilágba jnokra mint egy rockbanda frontemberére). Valóban Corabi adott fazont az egésznek. Én nálam a mai napig a Revolúción egy 8-as, a Make Some Noise 9-es és én a Burn It Down-ra sem tudok 8asnál rosszabbat adni, teszem hozzá, mindenfajta elvárás nélkül tettem be a lemezt, mikor megjött. Hangzás tekintetében nekem mindenképpen előrelépés a Noise-hoz képest, dögösebben, harapósabban szól minden, főleg a gitár, Mendoza basszusát pl. idáig nem hallottam ki ennyire jól, de a dobsound is adja. Jelenleg a Resurrected, a Rise up, a címadó, a Judgement Day és a Set me free a kedvencek. Újfent jól eltalálták a két feldolgozást is, telitalálat lett a Bitch is és a bónusz Revolution is. Deen Castronovánál jobb utódot pedig szerintem aligha tudtak volna találni Tichy helyett (Doug említette hogy James Kottak neve is felmerült, arra is kíváncsi lettem volna), és igen, hiányolom tőle a háttérvokálokat , kár hogy nem éltek ezzel. Összegezve, a Make Some Noise-nál nem jobb, de nekem így is egy 8as simán van a lemez. Igen, valóban így nem könnyű értékelni egy új anyagot, mikor az ember két tagnak is jó barátja a zenekarból. A duplázásnak nagyon örülök, alig várom hogy lássam őket újra élőben, főleg Deen mestert, 28-án lesz a születésnapom, ennél frankóbb ajándékot nem nagyon tudok elképzelni!! :)
Idézet
 
 
+1 #3 Santoro 2018-04-14 09:25
Nyilvánvalóan biznisz zenekar, mint az összes többi- csak ebben profibbak az átlagnál- tartalom, mi ez a pátoszos baromság, ez nem az a műfaj, ide jó dalok kellenek, amiből sajnos most kevesebb van mint az előző lemezeken, de ettől még holnap ugyanúgy kel fel a nap meg hasonló közhelyek, nem kellenek ide nagy megfejtesék, legközelebb jobb lesz, ha nem akkor sem lesz semmi, élőben hengerelnek.
Idézet
 
 
-1 #2 Felix & Gotrek 2018-04-14 07:55
Valóban nem jó.
Idézet
 
 
+2 #1 champagneandgasoline 2018-04-14 06:52
Szinte minden szavával egyetértek a kritikának, óriási csalódas a Burn It Down. Meg sem közelíti az előző két albumot minőség tekintetében. Már kezdtem elbizonytalanod ni, hogy estleg bennem lehet a hiba, hiszen jobbnál jobb recenziók jelennek meg a korongról...Unalmas, ötlettelen, megjegyezhetetl en dalok...megyek, és hallgatom tovább az új Little Caesart.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.