Shock!

október 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Emperor: Anthems To The Welkin At Dusk

A címben nevezett norvég Császár 1991-ben lépett trónra Telemark megye „halászvárosában", Notoddenben, és bár uralkodása csupán egy évtizeden át tarthatott, négy nagyobb lélegzetű alkotást is az utókorra hagyott. E négy remekmű közül a második éppen tizenöt évvel ezelőtt, 1997 júliusában látott napvilágot, és vált szinte megjelenése napján egy önálló műfaj, a szimfonikus black metal alapkövévé, zenészgenerációk koordinátarendszerének origójává, valamint az eltelt évek során könnyes szemű nosztalgia – színeiből mit sem vesztett – tárgyává. Az uralkodó szimplán csak Emperornak nevezte magát, a sorsfordító munka címe pedig Anthems To The Welkin At Dusk.

megjelenés:
1997. július 8.
kiadó:
Candlelight / Century Black
producer: Eirik „Pytten” Hundvin, Ihsahn, Samoth

zenészek:
Ihsahn - ének, gitár, billentyűk
Samoth - gitár
Alver - basszusgitár
 Trym - dobok

játékidő: 43:55

1. Alsvartr (The Oath)
2. Ye Entrancemperium
3. Thus Spake The Nightspirit
4. Ensorcelled By Khaos
5. The Loss And Curse Of Reverance
6. The Acclamation Of Bonds
7. With Strength I Burn
8. The Wanderer

Szerinted hány pont?
( 73 Szavazat )

Hush-hush little child,
Tomorrow Finn will bring you the moon and the sky.
He will bring you the sun and a christian heart,
So pretty toys for my little child to play a part.
(részlet a notoddeni Heddal-templom legendájából)

Ahogy a legenda szerint Finn, a hegyi troll három nap alatt felépítette Heddal árboctemplomát, úgy vált szinte egyik pillanatról a másikra ma ismert világunk peremén a norvég black metal színtér varázslók és koboldok meséjéből valósággá. Ám miként a törpök élete sem csak játék és mese, és a borsó sem könnyen válik el a héjától, az egyik legnagyobb hatású európai zenei irányzat építőköveinek kiásásakor is rengeteg színes-szagos bulvártégla alatt találjuk a lényeget. No, de félre a képzavarral, a valaha volt legfeketébb metal eredetéről szólva nem kerülhetjük meg a '90-es évek közepének véres Oslo környéki eseményeit, lévén e történéseknek keretéül szolgált az Emperor két, vitán felül klasszikussá érdemesült munkája, az 1994-es keltezésű In The Nightside Eclipse, és az ezt három évvel követő Anthems To The Welkin At Dusk album. Ezek a mondvacsinált ideológiai alapra helyezett tettek (és azok következményei) igen komoly sajtónyilvánosságot kaptak azokban az években, így a részleteket e helyen már nem is boncolgatnám, azonban tény, hogy a masszív társadalmi nyomásra meghozott ítéletek tömege az Emperort, mint zenekart, még valódi potenciáljának felvillantása előtt csaknem a földbe állította.

Elsőként Bård „Faust" Eithun, az Enslaveddel közös spliten, majd az As the Shadows Rise EP-n, végül a Nightside-on is közreműködő dobos nullázta le esélyeit a hőskor zenei rendezőjeként, egy 1992 augusztusi gyilkosság okán. Neve a zenekarral kapcsolatban jóval később, az Emperor-utód Zyklon albumainak szövegírójaként bukkan fel újra, az Anthems megírásának és felvételének idején ő már börtönbüntetését töltötte. Håvard „Mortiis" Ellefsen alapító basszusgitáros/dalszövegíró csupán egyetlen évig szerepelt a tagságban, az önmegvalósítás szándékával és a rajta kívül álló, láthatóan nyílegyenesen a később be is következett porba omlás felé tartó események hatására állomáshelyét Svédországba tette át. Hangszerét Terje „Tchort" Schei vehette fel, aki a kényszerű szünet után már azonban nem tért vissza a zenekarba, figyelmét sokkal inkább saját teremtményének, a prog/avantgarde, később az In The Woods...-nak is utat nyitó Green Carnationnek szentelte. Az igazán elemi erejű és hatású csapás azonban akkor érte a brigádot, amikor 1994-ben Tomas „Samoth" Haugent, az Emperor zenei agyának hevesebb vérmérsékletű felét is magával rántotta a templomgyújtogatások és egyéb szélsőséges tettek gócpontjának számító, a Mayhem gitáros/vezére, Euronymous köré szerveződött úgynevezett Belső Kör (Inner Circle) tagjait érintő letartóztatási hullám. Az Anthems felvételének idejére tehát a zenekar tagsága egyetlen tevékeny főre fogyatkozott.

Ha már kétívású muzsikákról beszélünk, e helyen az is kijelenthető, hogy a zenekari brand hátterében álló kreatív dualitás éppen a norvég black metalban forrta ki magát talán legszebben, elég, ha példaképpen csupán a korai Immortalról, a Dimmu Borgirról, a Covenantról (a későbbi The Kovenant) vagy a Carpathian Forestről emlékezünk meg. A színtér zenészei amúgy is jellemzően számos hangszeren kiismerik magukat, a zenekari hangzás stúdiós megszólaltatásához ezért gyakran mindössze két zenész is elegendőnek bizonyult – számos klasszikus lemez született ezzel a módszerrel. Ha mégis vendégzenészre volt szükség, a követhetetlen művésznevek alatt szereplő urak (és elvétve hölgyek) minden további nélkül, kölcsönösen kisegítették egymást a felvételek idejére. E kettősség számos módon megnyilvánulhatott, a jelenség azon módja azonban, amely az Emperor esetében kialakult, a ritkábban közé tartozik. Két gitáros dalszerzőről beszélünk, jellemzően közös halmazba vonható zenei hatásokkal, akik közösen azonban valami olyat hoztak létre, ami önállóan egyikük játékából és hozzáállásából sem következett. A fent említett Samoth mellett a banda hangzásának másik letéteményesét Vegard Sverre Tveitannak, felvett nevén Yggnek, később Ihsahnnak hívták.

E ponton vegyük fel az eredeti mese fonalát: az a zenész, aki az évtized közepén, egyetlen, szabadságában nem korlátozott zenekari tagként dönthetett a hogyan továbbról, éppenséggel nevezett Ihsahn volt. Az Emperor ekkor már jegyzett névnek számított, hátuk mögött egy máris klasszikus LP-vel – ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, elvárásból és legendából a szükségesnél jóval több akadt, a valóság azonban látszólag kietlennek tetszett, perspektívával alig kecsegtetett. Amióta hangszert fogott a kezébe, Ihsahnt a gitársáv-ezreket felvonultató NWOBHM-vonal csapatain (prioritással az Iron Maiden és a Judas Priest '80-as évekbeli munkáin) túl, a film- és klasszikus zenék világa is erőteljesen inspirálta. A katarzisig építkező, dinamikus felépítésű zeneművek iránti vonzalma már a Nightside albumon is eltéveszthetetlenül kimutatható, a kultikus/necro/miegyéb lo-fi hangzással (nem) segített, hatóerejükből jelentősen vesztett dalok azonban csak az előkészületet jelentették mindahhoz, ami az Anthemsen testet öltött. Extrém körökben ekkoriban az aktuális zenei trendnek a death metal számított, melynek diszharmonikus, ritmusközpontú világához képest az Emperor az ellentétest pólust képviselve, még inkább az epikus, dallamos irányba ment el, egyszersmind erőteljes érzelmi töltettel is felruházva a kortárs színtér által zömmel lesajnált black metalt.

A svéd Therion mellett így az Emperor lett az atmoszférikus szintiket, a nagyzenekari hangzást extrém környezetbe ágyazó zenei vonulat másik úttörőjévé, de legalábbis az ilyen irányú kísérletek másik legsikeresebb kivitelezőjévé. Ma, amikor a zeniten régen túllendült stílust már leszállóágban követhetjük nyomon, igen tanulságos lehet akár az Anthems, akár a Therion Theli albumának, egykoron valóban unikális csemegéinek feltérképezése a ma zenész-jelöltjei számára. Hatásainak tükrében a két zeneszerző, Ihsahn és Samoth különösebb előzmény nélkül, létező formulák meglétének hiányában teremtett egy teljesen új stílust, melyet ma szimfonikus black metalnak illik nevezni. A black metal eredendően nyers, végletesen extrém, gyakran egydimenziós zenei megoldásait ellenpontozták így az orkesztrális hangszerelés kínálta megközelítéssel, légies dallamokkal és melankóliával. Tették mindezt úgy, hogy a minden új irányába csukott fülekkel közelítő true black metal elitisták kivételével – az Anthems hozta markáns változásokkal együtt is – megtartották rajongóikat, miközben magát a stílust is visszavonhatatlanul a kánon részévé emelték.

A norvégiai börtönviszonyokat jól jellemzi, hogy Samoth és Ihsahn 1996 folyamán csak összerakták azért az Anthems anyagát, sőt, nem csupán összerakták, de – ahogy arra a későbbiekben még kitérek – sosem látott kooperáció valósult meg a bandán belül. Samoth szabadulása után, ugyanazon év őszén, azután a csapat bevonult a falai között már korábban is számos klasszikus albumot teremtő Grieghallen stúdióba, hogy Eirik „Pytten" Hundvin irányításával rögzítsék második nagylemezüket. A zenekar felállása két friss igazolással lett újra teljes. A bőgőt kezelő, korábban a Dødheimsgard színeiben feltűnt Jonas Alver játéka (egy tökéletesen méltatlan szóviccel élve) az Anthemsen valóban hal(l)hatatlanná vált, a lemezfelvétel és néhány alkalmi koncert után el is hagyta a fedélzetet, nem sok vizet zavart. A dobos kiválasztása ellenben szerencsésebben nem is sikerülhetett volna: Trym Torson az 1994-es Frost albumig a honfitárs Enslavedben játszott, amikor az Emperor rátalált és leigazolta. Stílusával kapcsolatban szinte minden közhely megállja a helyét, melyeket e körökben elmondani szokás: jazzesen komplex, szélsebes, kőkemény játéka már önmagában megteremtette a továbblépés lehetőségét Ihsahnék számára.

Az 1997 nyarán napvilágot látott albumot végül Anthems to the Welkin at Dusk névre keresztelték (lehet-e ennél találóbb egy albumcím? talán csak a Kill veheti fel vele a versenyt), a borítón Stephen O'Malley (Sunn O)))) munkája, mely első ránézésre mutat hasonlóságot a Nightside-on szereplő festménnyel, mégis teljesen más. Ahogy maga a lemez is más: „Emperor performs Sophisticated Black Metal Art exclusively" – áll a borító hátoldalán, és valóban, szó szerint így volt akkoriban. A háromnegyed órányi hosszt sem teljesítő anyag nyolc tételt foglal magába, beleértve Ihsahn nagyzenekari hatású, grandiózus introját, illetve Samoth hangulatos, lírai levezetését is. A további hat, a hangverseny gerincét képező szerzeményt szerzőként és hangszerelőként egyaránt a két főhős jegyzi, a billentyűk mögött pedig végig Ihsahn állt a stúdióban. Párás tekintettel szokás megjegyezni, hogy az album lényegi részét indító riff az egyetlen és utánozhatatlan, amúgy páratlanul tehetséges ritmusgitáros, az ekkor már néhai jelzővel illetett Øystein „Euronymous" Aarseth keze alatt született (és bukkan fel még a Ha Elm Zalag című, nem hivatalos Mayhem kiadványon), de ennek valódi jelentősége esetünkben nincs. Nem kevesebbnek, egy stílus megszületésének lehetünk tanúi az elkövetkezőkben.

Születést írtam, és így is gondolom: „hivatalosan" ugyan a szimfonikus black metal alapkövét a Nightside album tette le három évvel korábban, azonban a két világ (a nagyzenekari megszólalás és az extrém metal) az Anthemsen fonódott össze igazán, nem mellesleg Samothék ezt a típusú megközelítést is talán ekkor alkalmazták első ízben teljesen tudatosan. Ennek megfelelően a keverésnél a Pytten / Ihsahn / Samoth triumvirátus referencia nélkül volt kénytelen dolgozni, az eredmény pedig ennek sajnálatosan logikus következménye: az album hangzása egész egyszerűen pocsék, és ezen a helyzeten a későbbi újrakeverés sem sokat javított. Nyilván a dalokban rejlő dinamika elviszi a hátán a balhét, és jómagam is ezzel a poros, felemás sounddal szerettem meg a lemezt, mégis vitathatatlan, hogy a hangképben szinte csupán a billentyűs hangszerek kerültek a helyükre. A ritmusszekció teljesítményét nyomozni kell, az ének halk, és a gitárok is igencsak betegesen szólnak. Az összhatás mégis fényévekkel előbbre jár a Nightside valóban föld alól érkező zúgásához képest, így a kapaszkodók száma is nagyságrendekkel szaporodott.

Mortiis távozásával a szövegírás Ihsahn kizárólagos privilégiumává lett, aki a korai anyagok természetközeli, sátáni szövegi koncepcióját is jócskán a saját szája íze szerint alakította. Az Anthemsen szívesebben flörtöl az asztrális és egzisztencialista filozófiai irányzatokkal, jellemzően én-központú megközelítésben. A norvég zseni már ekkor is a Nietzsche-iskola tanítványának számított, személyes „sátánizmusát" pedig jellemzően a Crowley-féle értelmezésben („Tégy amit akarsz, ennyi a Törvény") élte meg. Megjegyzem, korukat már a corpsepaint elhagyásával megelőzték, tették ezt pusztán azért, mert annak megtartását nem érezték többé természetes közegüknek. Az album központi gondolata, a kreatív energiák forrása valamely megfoghatatlan cél elérése, és a küzdelem magasztosságának, ugyanakkor hiábavalóságának megfogalmazása. Az összhatás ebből következően borús és sötét, az egyes dalok pedig ezt az introspektív atmoszférát szemléltetik, különböző nézőpontokból. Fény és árnyék, lobogó elszántság és parttalan kiábrándultság – mindez egyszerre van itt jelen. A black metal aranykora volt ez, amikor a műfaj ebből az alig átlátható feketeségből érkezve, intenzitásában, a zenei határok tágításában, új megközelítések létrehozásában szinte a teljes színteret leiskolázta.

Az Anthems zenei potenciáljának érzékeltetésre két dalt, a tulajdonképpeni nyitó és záró tételt emelném ki. A Ye Entrancemperium (azzal a bizonyos Euronymous-témával) zseniálisan hatásvadász módon robban be az akkordbontásra, színező effektekre és vérfagyasztó suttogásra építkező Alsvartr (The Oath) bevezető után, a két gitáros hézagmentesen egymásba fonódó, örvénylő riff-zuhataga kíméletlenül megtisztítja maga körül a teret. A fúvós hangszíneket (remek ízléssel) imitáló, epikus átkötés csak pillanatokra hoz megnyugvást ezek után, majd újabb örvények húznak le olyan mélyre, hogy csak a következő témaváltáskor térsz magadhoz, és nézel körbe. Ihsahn már itt kipróbálja tiszta énekét, és bár sem ez, sem a nyers vokál nem bír még a későbbi albumokra jellemző kidolgozottsággal, hangja az Emperor egyik védjegye, markáns orgánuma bármilyen közegben felismerhető. A szónikus pokolból a With Strength I Burn / The Wanderer zárás már kifelé vezet bennünket, és gyakorlatilag el is fogynak a jelzőim ekkorra. A With Strength I Burn számomra maga A Dal, az epikus black metal esszencia, tökéletesen felépített hangulati ívvel, tiszta énekkel, spoken word átvezetéssel, közben újra és újra elszabaduló kárhozattal megtöltve. Ma is minden alkalommal elevenen fal fel, ha meghallgatom.

Az Anthems To The Welkin At Dusk – minden külső körülmény dacára – egyszersmind Ihsahn és Samoth kooperációjának csúcspontja, kettejük játéka úgy tudta itt kiegészíteni egymást, hogy ahhoz hasonlóra sem könnyű lelni, pláne a black metal színtéren, ahol eleve kevés példát találni efféle ikergitáros megközelítésre. Ihsahn fölényes hangszerkezelésére és változatos alakzatokba hajlított témáira remek példát mutat idén megjelent szólóalbuma, Samoth pedig az Emperor lefejezése után előbb a Zyklonban, majd a The Wretched End főnökeként mutathatta be erősségeit. Egymás után hallgatva ezeket az anyagokat, feltűnően elenyésző a közös halmaz, itt mégis tökéletesen valósult meg az együttműködés. Az Emperor zenéje a későbbiekben egyre inkább ihsahni arcot kezdett ölteni, ám tiszteletre méltó önmérséklettel még a csúcson tudtak elvonulni a színtérről, hogy néhány nagyobb szabású koncert erejéig azért még visszatérjenek. Az Emperor jövőben azonban ekkor már eldöntetett, az életmű a 2001-es Prometheus lemezzel lezárult. Az Anthems, ez, a szó legteljesebb értelmében megismételhetetlen album a két zeneszerzőben tomboló kreativitásnak mutatott szélesre tárt kaput, és mindent fenti körülmény szerencsés konstellációjában vált – már megjelenése pillanatában – klasszikussá.

 

Hozzászólások 

 
+3 #10 Carrast 2017-08-14 21:36
Pár év után billentyűzetet kell ragadjak újra és itt, ugyanis volt alkalmam most hétvégén élőben hallgatni ezt az általam rendkívül sokra tartott albumot és hát nem csalódtam, konkrétan életem koncertje volt..... Eufória és borzongás végig!
Idézet
 
 
+2 #9 castlereagh 2017-07-27 20:16
Kibaszott jó album
Idézet
 
 
+5 #8 misuti 2016-03-11 02:20
Ez az album nem csak szimplán a legjobb black metal lemez,hanem egy hallhatatlan,st ílusoktól függetlenül is örök klasszikus,a szar hangzás ellenére is!Ilyen kaliberű munka azóta sem született,de előtte sem sok,néhány komolyzenei művet kivéve!
Idézet
 
 
+5 #7 GTJV82 2015-05-27 08:41
Nagyon jó album, akárcsak a Nightside, és bár nagyon szeretem az Equilibrium/Prometheus albumokat is, azokon már valami hiányzik, látszik, hogy (főleg a Prometheus esetében) inkább Ihsahn szólóalbumai.
Idézet
 
 
+14 #6 Carrast 2012-08-06 11:14
Nagyon jól sikerült cikk, és igen, az album alapmű..... pontozni is felesleges
Idézet
 
 
+23 #5 Koroknai Balázs 2012-08-04 09:44
Idézet - nihilak:
Miért kell összetéveszteni a lemezkritikát a doktori disszertációval ?? Ha ezt megmagyarázza nekem valaki, akkor rettenetesen boldog leszek.

nincs szükség rá, h bárki is boldog legyen (black metalról beszélünk:), ettől eltekintve ebbe a rovatba eredendően nem lemezkritikákat írunk, így ez sem az
Idézet
 
 
-31 #4 nihilak 2012-08-04 05:08
Miért kell összetéveszteni a lemezkritikát a doktori disszertációval ?? Ha ezt megmagyarázza nekem valaki, akkor rettenetesen boldog leszek.
Idézet
 
 
+5 #3 Bakk-Dávid László 2012-08-02 10:25
Ezzel az albummal szerettem bele a műfajba anno. Már évek óta nem hallgatok ugyan black metalt, de őket bármikor szívesen meghallgatom, főleg a szóban forgó Anthemst illetve az utána következő IX Equilibriumot, ami amúgy nálam a sötét zenék abszolút mesterműve.
Idézet
 
 
+12 #2 Equinox 2012-08-01 18:05
A legjobb black metal lemeznek tartom, mestermű
Idézet
 
 
+18 #1 Nűnű 2012-07-30 13:12
Korszakalkotó alkotás.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.