Shock!

december 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

A Perfect Circle: Eat The Elephant

aperfectcircle_cHa valaki az utolsó A Perfect Circle-lemez, az eMOTIVe – ami ráadásul nem is „rendes" stúdióanyag volt, sokkal inkább egy politikailag motivált feldolgozás-album – kiadásakor született, mára lassan maga mögött hagyta a gyermekkort, büntethetővé vált, és jogot formál arra, hogy szabad döntése alapján létesíthessen szexuális kapcsolatot. Ebbe azért elég szédítő belegondolni, és ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után érdemes-e, érdemes lehet-e bárkinek is visszatérni, vagy inkább már rég el kellett volna engedni a dolgot. Csak kevés zenekar képes meggyőzni a határozott „igen" válaszról – nemrégiben éppen a Sleep tett így –, és bizony az A Perfect Circle sem tartozik közéjük. És nem csak azért (és most nyugodtan kapjon mindenki a szívéhez), mert számomra az APC igazából – minden szimpátiám, és akárhány eladott lemez és megírt sláger ellenére – soha nem volt több egyfajta Tool-pótléknál, hanem mert az Eat The Elephant objektíven nézve a közelében sincs az olyan rendkívül egyéni zenei kinyilatkoztatásoknak, mint a Mer De Noms vagy a Thirteenth Step.

megjelenés:
2018
kiadó:
BMG
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 44 Szavazat )

Ezzel a pótlék dologgal persze nem arra próbálok utalni, hogy a körzők bármikor is koppintani próbálták volna Adam Jonesékat, hiszen ők azért markánsan eltérő zenei közegben alkottak mindig is, sokkal inkább arra, hogy bármelyik lemezüket is hallgattam, nem tudtam levetkőzni magamról azt az érzést, hogy „jó ez, jó ez, de azért az igazi mégiscsak a Maynard másik bandája". És most, hogy kijött a negyedik stúdiólemez, ugyanezt érzem. Sőt, talán még erősebben is, hiszen a rockvilág nagy részével együtt – kitartóan, ám egyre fogyó hittel – én is arra várok, hogy leteljen végre az a 10.000 nap, amit utolsó lemezük címében a várakozási idő hosszára vonatkozóan jelzett a Szerszám. Még akkor is, ha Maynard James Keenan bizonyos szempontból talán élete legjobb teljesítményét nyújtja ezen az elefántzabálós lemezen.

Mert hősünk ennyire tisztán és kifejezően tényleg csak a legjobb napjain szokott danolni, még ha ennek bizony meg is van az ára. Egyrészt az, hogy ezúttal kizárólag dallamokban volt hajlandó gondolkodni, sem olyan rekesztések nem hagyják el a torkát, amik azért az anyabandában rendre felhangzanak itt-ott, sem olyan kerge acsarkodások, mint amiket a Pusciferben szokott alkalmazni. Másrészt pedig – az instrumentális DLB két perce kivételével – csak elvétve van olyan momentuma a lemeznek, amin ne lenne jelen, és ezáltal helyenként még akkor is rátelepszik az összképre, ha emellett minden pillanatban újra és újra kénytelenek leszünk megállapítani, hogy ez a faszi minden bolondériája ellenére is igazi őstehehetség, aki tényleg bármit képes lenne elénekelni, ha akarna, és ha nem rendelné alá magát az egységes koncepciónak.

Na igen, helyben is vagyunk. Az Elefánt ugyanis abban tér el talán leginkább elődeitől, hogy míg azok ezerszínű, kaleidoszkóp-szerű anyagok voltak, és attól függően, hogy hol füleltél beléjük, más és más képüket mutatták, addig most mindvégig egységes, valóban tökéletesen kerekre csiszolt az összkép. Egy a mélyében dühös és kiábrándult, a felszínen azonban hol megnyugtató, hol melankolikusabb anyag ez, ami csak ritkán válik igazán súlyossá (mint a régebbi idők APC-jére talán leginkább hajazó, rendkívül ütős The Doomed), feszültségtől vibrálóvá (TalkTalk), vagy éppen zseniálisan sokrétűvé (az anyag valódi ékkövét jelentő, egyszerre elektronikus, könnyed és kemény Hourglass). Nem véletlen talán, hogy részemről éppen ezek a kedvencek, de az anyag egészére azért sokkal inkább jellemző a lemezt nyitó, igen finom szövésű, billentyűk által uralt címadó.

A gyönyörűen meghangszerelt, olykor szellős, máskor feszültebb tételek között akadnak kifejezetten jól sikerültek (az álomszerű középrésszel felvértezett Disillusioned, a Maynard szinte önmagával duettező éneke által uralt The Contrarian és a slágeres Delicious), azonban olyanok is, amik engem bizony már untatnak. Utóbbiak közé a pszichedelikusabb hatású By And Down The River, pláne az elég fölösleges, totál üres Feathers tartozik – amit ráadásul jó hat percig el is húznak az amúgy sem rövid lemezen. És akkor ott van még középtájt a szinte már komikusan poposra (és modorosra) vett So Long, And Thanks For All The Fish, ami frankón dúdolható, meg tényleg azonnal rögzül, de azért csak jobban mutatna egy Coldplay korongon, mint itt, illetve a scratchelésekkel és mondóka-énekkel súlyosbított, idegtépő Get The Lead Out, aminek számomra az egyetlen pozitívuma, hogy az anyag legvégére tették.

A leosztás persze ezúttal is a régi volt: közös munka természetesen nyista, a szöveg (a szokásos társadalmi-politikai-vallási érzékenység személyesebb hangnemben előadva) Maynardtól, a zenei rész pedig teljes egészében Billy Howerdeltől jött. Aki hiába gitáros, ezt a lemezt sokkal inkább billentyűs hangszerekre írta, olyannyira, hogy a csapat – elvileg – másodgitárosa, a Smashing Pumpkins-os James Iha konkrétan egy hangot sem játszik a lemezen. Úgyszintén majdnem lemaradt Matt McJunkins basszer is, akinek végül mindössze két dalban jutott szerep, a többiben Billy tolta fel a basszust, dobosból ellenben mindjárt négy is szerepel: a hivatalos ütős Jeff Friedl mellett a legismertebb név a már milliónyi helyen bizonyított Matt Chamberlainé. A produceri munkálatokat pedig a két főkolompos mellett Dave Sardy látta el, és bizony jó volt, hogy egy külsős is odafülelt, mert ez az egyik olyan pontja a lemeznek, amibe akkor sem köthetnék bele, ha mikroszkóppal vizslatnám – tiszta, lüktető, minden hangszer és minden egyes hang pontosan hallatszik, mégsem steril.

Ennyi tehát az Eat The Elephant szűk egyórás élménye, hallottam már vagy tízszer, de továbbra is zavarba ejt. Hallom, hogy nagyon zenei, nagyon művészi, nagyon végiggondolt – mégsem érzem azt, hogy nekem ez olyan hű, de nagyon kellene. Na, szerinted megérte? – kérdem végül a gyönyörűséges borítón feszítő, jól láthatóan identitás-zavaros figurától, de az nem felel, csak nyújtogatja felém továbbra is azt a hülye polipot.

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 Never79 2018-05-18 20:12
Idézet - Marci:
Nekem nagyon tetszik a lemez, de tagadhatatlanul vannak hibái. Valahogy úgy érzem, hogy az első három szám miatt nehezen indul az album. Jók ezek a számok is, de későn érkezik az első olyan dal, amiben erő is van. Talán a The Doomed jobb kezdőszám lett volna.

Érdekes egyébként, mert nekem jelenleg a kedvencem pont a By And Down The River, ellenben a Delicious-t bántóan középszerűnek tartom.

Összességében azt érzem, hogy van valami különleges az albumban, hallgattatja magát, újra és újra lejátszásra kerül, de 1-2 szám töltelék lett.


By And Down The River szerintem is óriási. Na meg az egész album tök jó.
Idézet
 
 
+3 #4 GTJV82 2018-05-18 16:07
Szerintem is remek album, pontosan ezt vártam ettől. 10/10
Azt gondolom, nem szabad összekerveni a 2 zenekart, ha jól emlékszem anno a Hammer-ben írták, hogy A Perfect Circle gyak. egy rockos, "light Tool". És ebben sok igazság van.
Nem szabad összekeverni. Mind2 zseniális, nyilván a szakmában a Tool a nagyobb név, de attól ez még kiváló, annak, ami. :)
Idézet
 
 
+4 #3 Marci 2018-05-18 10:12
Nekem nagyon tetszik a lemez, de tagadhatatlanul vannak hibái. Valahogy úgy érzem, hogy az első három szám miatt nehezen indul az album. Jók ezek a számok is, de későn érkezik az első olyan dal, amiben erő is van. Talán a The Doomed jobb kezdőszám lett volna.

Érdekes egyébként, mert nekem jelenleg a kedvencem pont a By And Down The River, ellenben a Delicious-t bántóan középszerűnek tartom.

Összességében azt érzem, hogy van valami különleges az albumban, hallgattatja magát, újra és újra lejátszásra kerül, de 1-2 szám töltelék lett.
Idézet
 
 
+5 #2 notreadam 2018-05-18 10:00
Szerintem is q'va jó ez az album. Nem csalódtam! Király!
Idézet
 
 
+11 #1 s4tch 2018-05-17 07:45
hátizé, szerintem qrvajó, és úgy kellett már, mint egy falat kenyér. ezt a hangot és ezt a dalszerzői vénát vétek 10 évente 1-2 lemezre tartogatni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.