Shock!

Annak ellenére, hogy (feltételezésem szerint szimpla anyagi megfontolásból) ma is aktívan koncertezik anyazenekarával, Ihsahn lélekben réges-régen maga mögött hagyta az Emperort és a black metalt, jelenleg pedig már a hetedik lemezénél tart szólóművészként. Miközben természetesen sosem kophat meg az olyan alapművek dicsősége, mint például az Anthems To The Welkin At Dusk (de említhetném az Emperor-életmű bármelyik mozaikját), hősünk egymagában is olyan minőségű munkákat pakolt le az asztalra az elmúlt években, amelyekkel bőven túlmutat legendás zenekarán. Az „egymagában" kifejezés pedig ez esetben egyáltalán nem túlzás, hiszen az utóbbi három lemezen szinte minden egyes feljátszott és -énekelt hang tőle származott, alkalmi vendégeinek korábban sem túl népes tábora a lehető legminimálisabbra szorult vissza.

Meglepő módon éppen ezek a tökéletes magányban készült lemezek a diszkográfia leginkább eklektikus alkotásai, és ez alól a friss anyag, az Àmr (a cím feketét, gyűlöletest jelent ónorvég nyelven) sem kivétel. Analóg szintikről, még egyenesebb vonalú dalszerkesztésről szóltak ezúttal az előzetes hírek, ám még mielőtt a flitteres zakó és a táncoló lakkcipők előkerültek volna a szekrényből, a lemezelőzetes Arcana Imperii sietett tudatni mindenkivel, hogy itt azért alapvetően továbbra is a „megszokott" Ihsahn-muzsikával lesz dolgunk. Csalódnia kell annak, aki az Arktis. hallgatóbarát dalstruktúráinak továbbgondolására számít, mert az Àmrról sok mindent el lehet mondani, de legkevésbé azt, hogy direkt módon slágeres lenne. Sőt, az itt hallható kilenc plusz egy dal bizony komoly kihívás elé állítja a hallgatót.

A gondolati koncepciót felvázoló nyitószám, a Lend Me The Eyes Of Millenia mindjárt az album legtüskésebb tétele, ami semmilyen téren nem lógna ki az Emperor utolsó korszakának lemezeiről. Ezután fokozatosan haladunk az egyre finomabb megoldások felé, fel-felbukkannak az újkori Leprous ízei, ahol nem tudjuk eldönteni, hogy vajon a mester és a tanítvány viszonylatában ki is volt hatással a másikra, de nem állunk meg itt sem, hiszen minden egyes dal hoz valamilyen újdonságot az addigiakhoz képest. Olykor még a gitár is csak színező funkciót tölt be, hogy aztán ipari metal bandákat megszégyenítő módon szaggassa le a húst a csontokról. A lemez mértani középpontjában egy olyan, a maga szépségében is mélységesen rémisztő ballada (Where You Are Lost And I Belong) áll, ami miatt már önmagában megéri megmászni ezeket a magaslatokat.

A dobokat ezúttal is a régi harcostárs, Tobias Ørnes Andersen (Shining, ex-Leprous) játszotta fel, szépen kiegészítve, lekerekítve a főhős markáns megoldásait. Az Àmr szerzeményei összességében inkább emlékeztetnek az Eremita lassan felnyíló dalvirágaira, mint a legutóbbi albumok direktebb tételeire, de amilyen sokat követel, annyira sokat is ad a lemez. Amúgy sem gondolom, hogy az Ihsahn-tábort holmi kísérletezéssel el lehetne rettenteni, a hallgató eleve felkészülten vág neki egy-egy ilyen maratoni kalandnak, és a fejét már csak a kimondottan felkavaró pillanatokban kapja fel. Ilyen volt legutóbb az Arktis. hajmetal-tiszteletadása az Until I Too Dissolve képében, és ilyen lehet most a Twin Black Angels nettó popzenéje. A bónuszként felkerült Poe-verset, az Alone-t talán kár volt bolygatni, az Arcturus hasonló feldolgozásához képest ez az egyszerre finomkodós/durvulós változat bennem nem hagy maradandó nyomot.

Ihsahn egyetlen lemezére sem adtam még maximális pontszámot, most sem teszem, de tény, hogy az elmúlt évek általam legtöbbször leporolt albumai között kitüntetett számban vannak Ihsahn-lemezek, a teljes egészében számomra továbbra is befogadhatatlan Das Seelenbrechent is beleértve. Ez egy eltéphetetlen szál köztünk a notoddeni mesterrel, az Àmr pedig csak tovább mélyítette ezt a kapcsolatot.