A spanyol Angelus Apatrida az európai thrash-színtér megbízható szereplője, nem különösebben népszerűek vagy ismertek, de az utóbbi években azért már nagyjából a műfajt képes párosítani a névhez a közönség, vagyis szépen, megbízhatóan törik maguknak az utat. Ezzel a hatodik albummal pedig minden esélyük megvan rá, hogy még tovább építkezzenek, mert a Cabaret De La Guillotine abszolút meggyőzőre sikeredett.
A grunge egykori nagy hősei közül hozzám mindig az Alice In Chains állt a legközelebb, annak ellenére, hogy egy időben megrögzött soundgardenista voltam, az akkori társaság egyensúlyának megőrzése miatt. Aztán a 'garden elkúszott mellőlem, az AIC-től meg minden lemez favorit – bár tény, hogy ugye nincs belőlük túl sok. És ebből a kevésből is három ...
Kicsit meglepett, hogy tavaly távozott a Redemption soraiból Ray Alder, a zenekar munkássága alapján ugyanis nem tűnt problémásnak Nick Van Dyk csapata és a Fates Warning menetrendjének egyeztetése. A Redemption eleve nem turnézik sokat, a kreatív oldal pedig alapból sem nagyon szenvedhetett csorbát, hiszen Nick kábé ugyanolyan teljhatalmú agytrösz...
Ugyan két éve készült egy Clowns Lounge című gyűjteményes anyag régi dalokkal, amelyen már nem játszott főszerepet, de mégis a Diamond Boy az első tényleges Enuff Z'nuff-album, amelynek elkészítésében egyáltalán, semmiféle formában nem vett részt Donnie Vie. Mivel a banda többek között mindig is zenéjének gazdag vokálozottságáról volt híres, előzet...
Már előzetesen is eléggé felcsigázta az érdeklődésemet az Ultraphonix, hiszen a zenekarban két nagy kedvencem, George Lynch gitáros (Dokken, Lynch Mob, KXM) és Corey Glover énekes (Living Colour) egyesítette erőit a Philm kiváló basszusgitárosával, Pancho Tomasellivel, illetve a főleg sessionistaként dolgozó Chris Moore dobossal. A nevek alapján ké...
Ha úgy alakultak volna a dolgok Nils Patrik Johanssonnal, ahogy tizeniksz éve vártam a fickó tehetsége alapján, most nem nagyon kellene bemutatnom, így azonban nem vagyok biztos benne, hogy mindenki azonnal vágja a nevet. Szóval a svéd énekes az Astral Doors, a Wuthering Heights, a Lion's Share, a Civil War és egyéb formációk éléről lehet ismert, i...
Amennyire vártam a visszatérő Lizzy Borden-lemezt éveken keresztül, olyannyira nincs kedvem írni róla most. Az újbóli meghallgatásához sem fűlik a fogam, mert komoly csalódást okozott a nyár elején megjelent korong, szóval nem véletlenül nem született meg ez az iromány eddig. Nem is igazán a dalokkal vannak problémáim, bár szerintem azok sem ütik m...
Mondjon bárki bármit, a Sinsaenum nekem mindig is egy roppant ügyesen marketingelt Leclercq/Zatorsky projektnek tűnt, amelyben a Dragonforce egyik alapembere és a Dååth énekese megfuthatta tiszteletköreit a death metal vadászmezőin. A hagyományos értelemben vett zeneipar lenullázódásával sem szűnő lemezdömpingben azonban egyszerűen muszáj valamivel...
Mi is elég alaposan dokumentáltuk az utóbbi években a System Of A Down körüli huzavonát, amely 2018-ra a jelek szerint nyugvópontra jutott: nem lesz új album , mert Serj Tankian és a csapat másik három tagja nem képes egyetérteni abban, milyen feltételek mellett kellene elkészíteni, meg abban sem, hogy milyen legyen. Bizonyára az ebbéli remények fela...
Kis túlzással megint a teljes Hatchet lecserélődött Julz Ramos énekes/gitáros/főnök körül a 2015-ös Fear Beyond Lunacy óta, hiszen a legutóbbi album előtt érkezett Ben Smith dobos kivételével megint újak az arcok. Viszont a Bay Area-i thrasherek eddigi pályáját ismerve azt kell mondanom, igazából nincs nagy jelentősége ennek az egésznek, a lemezek ...
Abból a szempontból mindenképpen különleges az új Madball, hogy nem sokkal a lemezfelvételek előtt kiszállt a New York-i keménykötésűektől Brian „Mitts" Daniels, így a For The Cause-t a banda korai korszakának gitárosa, Matt Henderson játszotta fel. Ugyan session-melóról van szó, mindez azért alighanem sokakban keltett kellemes nosztalgiát. Viszont...
Mint a projekt teljes nevéből is kitalálható, a Destinia agya egy japán arc, Nozomu Wakai, aki konkrétan gitáros. Ebből kifolyólag a Frontiers elsősorban alighanem a távol-keleti piacot akarja megdolgozni ezzel a lemezzel, ennek tudom be a szerénynél is szerényebb európai promóciót. Döntésük ugyanakkor kissé érthetetlen, a Metal Souls ugyanis méltá...
Hadd meséljek el három sztorit. 2017. december 7-én, egy csütörtöki napon, a Sólstafir koncertjén találkoztam először Árstíðirrel. A csordultig telt hajó nem volt éppen a legideálisabb hely egy efféle randevúhoz, különösebben nem is erőltettem volna itt és most a találkozást, mégis egymásba botlottunk. Ott álltam a koncertterem oldalában, bal lábamat...
Eleinte furcsállottam, hogy már a Devildriver is countryzik, aztán megérkeztek az első dalok, és nyilvánvaló lett: a zenekar valami egészen mást képzelt el magának, mint amitől előzetesen tartottam. Miközben például a Lamb Of God Burn The Priestként nem csinált semmi különöset, csak eljátszott a saját jellegzetes soundjával egy sor hácé-alapklassziku...
Amolyan váratlan bónuszként érkezett ez a lemez a Twisted Sister egykori legendás frontemberétől. Dee Snider tavalyelőtt már kihozott egy meglehetősen furcsa, modern rádiórockos irányultságú albumot We Are The Ones címmel, és elvileg évek óta lebeg a semmiben egy rock'n'rollosabb, hagyományosabban neki fekvő anyag is, amit Nick Perrivel, a kiváló, de...
Nemsokára ismélten fellép hazánkban a kizárólag a beavatottak által ismert stílusalapítók (nem mindig) keserű kenyerét majszolgató Yawning Man, úgyhogy pont itt az ideje megemlékeznünk legutóbbi munkájukról. Persze ez a „csak klubtagoknak!"-jelleg esetükben túlnyomórészt szándékos, mással például nehezen lehetne magyarázni, hogy a desert rock alapí...
Bár innen, Budapestről nem annyira látom át, bizonyára van valami racionális értelme is annak, miért porolta le korai nevét a Lamb Of God, ráadásul pont egy olyan feldolgozásalbumhoz, amellyel saját fennállásuk huszadik évfordulóját akarják megünnepelni. Lehet, hogy nem akartak senkiben sem tévképzeteket kelteni, nehogy bárki is azt higgye: ez itt ...
Senki ne üljön fel a látszatnak, valójában több mint egy évtizedet töltöttünk Sear Bliss-lemez nélkül, hiszen a The Arcane Odyssey még 2007-ben jelent meg, azóta viszont semmi olyasmi, ami a patinás zenekar világába igazán passzolt volna. Nagy András zenekarvezető/énekes leghelyesebben talán akkor járt volna el, ha már a 2012-es Eternal Recurrence -t...
Van az a mondás, hogy az emberi butaság határtalan, amihez én most szépen hozzá is kapcsolnám a mérhetetlen emberi pofátlanságot és pimaszságot is. Ugyanis a melodikus power/death metalban jeleskedő Soilwork két agytrösztje már megint egy akkora lendületből kiosztott pofont kevert le úgy nagyjából a teljes mai rock- és metalbizniszben kóválygó mező...
Itt van hát az újkori, Trent Reznor és Atticus Ross fémjelezte Nine Inch Nails EP-trilógia záródarabja... ami valójában egy nagylemez. Vagy valami hasonló. Reznor már a kezdetektől fogva szívesen kísérletezgetett mind a zenével, mind pedig a technológiával, és nagy példaképéhez, David Bowie-hoz hasonlóan ő is előszeretettel agyal azon, miként kéne ...
Ma már szinte senki nem lepődik meg azon, amikor a gombamód elszaporodó svéd – és úgy általában a skandináv – melodikus hard rock keretein belül mozgó csapatok között néha felbukkan egy-egy kiemelkedő zenekar is, akik nem csupán a szokásos sablonokból építenek fel egy karriert, hanem az átlagosnál minőségibb dalok megkomponálásán igyekeznek. A Göte...
Új metalcsapatok viszonylag ritkán nyitnak az amerikai listák felső traktusában, de a Bad Wolves e fehér hollók körébe tartozik. Persze a csapat eleve jókor volt a jó helyen, még ha mindez jelentős mértékben egy tragédiának, Dolores O'Riordan halálának tudható be, aki ugye pont az azelőtti este halt meg, hogy vendégszerepelt volna a csapat The Cran...
A Viktoria már a tizennegyedik Marduk-sorlemez, és az egyszeri firkász túlzottan nagy hibát aligha vét akkor, ha a friss produkciót csupán ezzel a rövid állítással „reklámozza". Az az igazság viszont, hogy azon a szűk mezsgyén, amin Morgan Håkanssonék immár majdnem három évtizede egyensúlyoznak, a Marduktól sosem kaptuk meg még kétszer ugyanazt a m...
Megbízhatóság, Orange Goblin a neved! Mert bizony az angol négyes most is pontosan ugyanazt csinálja, amit az elmúlt bő két évtizedben megszokhattunk tőle – értve mindezt a stílusra, a hozzáállásra, a minőségre, de még arra is, hogy továbbra sincs náluk tagcsere, még véletlenül sem. És ez teljesen rendben is van így, ők sem nyilatkoztak semmi ...
A legutóbbi Venom kapcsán elég alaposan részleteztem aggályaimat a Bullet For My Valentine-nal kapcsolatban, most pedig nem tudom, hogy az új lemez hallatán a fejemet vakarjam, vagy naugyézzek-e egy nagyot. Rossznak nem nevezném a friss eresztést, professzionális munkáról beszélünk, de Matt Tuckék ismét megejtettek egy stíluskanyart a Gravityn, most ...
Több okból is erősen kétlem, hogy a világnak szüksége volt egy Appetite For Destruction -újrakiadásra. Először is, minden idők (egyik) legtökéletesebb rockalbumához bő harminc év elteltével sem igazán lehet sokat hozzátenni, az elképzelhetetlenül sokat fejlődött stúdiótechnika és a legértőbb remaszter-készítők közreműködésének ellenére sem. Másrészt ...
Alighanem kevés olyan Richie Sambora-rajongó él a földön, aki pár hónappal ezelőtt nem érzett kellemetlen bizsergést gyomortájékon, kedvencének legújabb projektje láttán/hallatán, aki ugye asszonypajtásával merész vállalkozásba kezdett. S kiknek közös lemezük borítójáról egy olyan lemezcím mosolyog most ránk, amitől szinte minden jó érzésű zenehall...
Facebook
Twitter