Shock!

december 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Joe Satriani: What Happens Next

joesatriani_cAbban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jelen – hiánypótló célzatú – cikk megírásának pillanatában már jelentősnek mondható empirikus élményeket tudhatok magaménak a témában. Történt ugyanis, hogy mostanra jó pár hónappal túlvagyunk imádott kopasz alienünk budapesti vendégeskedésén is, ahol alkalom nyílt az album dalainak zömét élő egyenesben is letesztelni. Így hát, dacolva a játékszabályokkal, ezekben a pillanatokban már azt is tudom, hogy a friss opuszok kifogástalanul működnek élőben, de egészen más tészta stúdióalbumos keretek között értékelni őket. Ugyanakkor nem éreztem drasztikus különbségeket a friss anyag itt hallható, illetve az említett fővárosi előadás alkalmával történő interpretációja között, aminek oka – Satriani és az öt körülvevő apparátus mérhetetlen profizmusán túl – a lemez élő dinamikát reprodukálni kívánó megközelítése. Ebből talán az is kitalálható, hogy ezúttal az egyenesebb, rockosabb oldal került túlsúlyba. S hogy ez jó hír-e? Nos, önmagában talán nem jelent semmit, viszont a tapasztalat a Művész Úr esetében eddig azt mutatja, hogy leginkább az efféle művek közül kerültek ki a közmegegyezéses favoritok.

megjelenés:
2018
kiadó:
Sony
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Számomra is határozottan örömteli ez a kvázi „visszatérés a gyökerekhez" jellegű koncepció, ugyanis – bár a nem pejoratív értelemben vett művészkedés és az innovatív utak keresése tagadhatatlanul szép, tiszteletre méltó dolgok – az utóbbi két anyag dalaiban jómagam is nehézkesen találtam meg a zenei fogódzókat. Így hát kifejezetten üdvözöltem a pőrébb, sallangmentesebb megközelítésről szóló beharangozót, a két muzsikustárs személyét pedig még annál is nagyobb örömmel fogadtam, hisz mind Chad Smith funk-ízekkel vegyített, elmebeteg rockdobolásának, mind pedig Glenn Hughes túlcsorduló muzikalitásának óriási rajongója vagyok. Utóbbi ugyebár itt most nem hangszálakrobata minőségében, hanem basszusgitárosként van jelen, de mint professzionális karrierjének kezdete óta közismert tény, ebben a fegyvernemben is kiemelkedő adottságokkal áldotta meg a sors. A felvezetés tehát kimondottan ígéretesnek bizonyult...

... a lemezt indító Energy pedig a benne rejlő felfokozott adrenalin mellett valóban egyfajta kellemes biztonságérzetet sugall. Jönnek a húzós tempók (nem győzöm eleget méltatni, hogy a Red Hot Chili Peppersből ismert ikonikus dobos mennyire elementáris erejű, feelinges alapokat rak mindvégig a dalok alá anélkül, hogy egy pillanatra is túlharsánykodná őket), a részben „ismerős" témák, és persze ezek tetején Professor Satchafunkilus a csillagokat is leszólózza az égről, mintha csak tegnap szörfözött volna az idegennel. Erős kezdés! Aztán ahogy szép sorjában haladunk előre, rá kell döbbennünk, hogy az alapvetően szikárabb hangvétel sem eredményez teljes homogenitást a dalok tekintetében. Sőt, a bejárt hangulati íveket tekintve a friss alkotás a puritánabb megszólalás mögött nagyrészt az ezredforduló utáni megjelenéseket idézi. Tehát itt is találunk pizzicato technikával megszólaltatott hegedűt imitáló szintivel, mindenféle digitális prütyprüttyel (szemplör) felvértezett, leginkább filmzenei atmoszférát teremtő szerzeményt (Cherry Blossoms), vagy épp groove-centrikus, repetitív szerkezetű témát (címadó), amelyek az elmúlt tizenpár év termésének ismeretében sem adhatnak okot különösebb meglepődésre. Persze a poén kedvéért egynéhány dal tagadhatatlanul a neves vendégek személyiségéhez igazodik funkos csipkelődéseit tekintve, ilyen például kapásból a Catbot (amely a maga bizarrságával számomra az egyik legszórakoztatóbb tétel az újak közül), vagy épp a Super Funky Badass, amelynek lassú, improvizatív döngölése akár egy következő Chickenfoot-albumon is könnyen elképzelhető volna. A magam részéről teljesen reálisnak tartom, hogy bizonyos ötletek az eredeti elképzelések szerint egy újabb Csirkeláb-produkción lelhettek volna otthonra, amennyiben Hagar elvtárs látott volna fantáziát a folytatásban. Cáfoljatok meg!

Ugyancsak nyilvánvaló, hogy nincs Satriani-album álmodozó, lírai dalok nélkül sem, amelyek kiváló ürügyet szolgáltatnak a főhős gitárjátékában rejlő, ezerszínű kifejezőerő megcsillogtatására. Nos, ezek a téren annyit mondhatok, hogy bár újabb Always With Me, Always With You nem született, kellemes hallgatnivaló azért természetesen akad. Engem példának okáért a Smooth Soul lelazult, már-már rezignált hangulata szólított meg. Az aranyérem pedig ezúttal nem a mainstream sláger kategóriájából került ki (erről később), a Thunder High On The Mountain ugyanis számomra minden másik szerzeménnyel vetekedően karakteres zenei mondatokat és fordulatokat tartalmaz. A nyáresti „szeánsz" alkalmával is az egyik dramaturgiai csúcspontként értékeltem borzongató hangulatával és lassan őrlő, szigorú tempójával.

A zenei anyag tehát sokféle szerethető elemet felvonultat, a kivitelezés terén pedig a szokásos rendkívüli precizitás és igényesség tapasztható. Chad Smith minőségi szereplése külön öröm, számomra mindig ez a fajta robusztus rockdobolás bizonyult igazán Satriani muzsikájához passzolónak (sorry, Marco!). Glenn – egyébként vitathatatlanul professzionális – munkája nagyrészt beleolvad a hangképbe, de azért a Headrush jól elkapott fikcsijeiért jár a virtuális kézfogás. Ami hiányérzetet kelt – s emiatt tartok tőle, hogy pár éven belül ez az album is a feledés homályába merülhet –, az az igazán arcbamászó slágertéma hiánya. Persze az ilyesmik nem afféle csettintésre előteremthető dolgok, az ilyen irányú ihletettség vagy elkapja az alkotót az adott pillanatban, vagy nem. Itt sajnos ezt a potenciált nem érzem, ami miatt nem tudom, miként alakul majd a kapcsolatom az albummal az elkövetkezendő öt évben. A nívót és a szimpatikus koncepciót méltányolva azonban hét és feles értékeléssel jutalmazom a Maestrót.

 

Hozzászólások 

 
#9 kamikaze 2018-11-28 10:16
A legjobb (korai) munkáival - Surfing With The Alien, Flying In A Blue Dream, The Extremist - nyilván nem ér fel, de azért az ezredforduló óta volt ennél gyengébb lemeze (kettő) is. Pár hallgatás után szerintem ez egy erős közepes, ha jóindulatú vagyok, egy 8-ast simán megér. Az egyedi stílusa összetéveszthet etlen, a dalok is elég jók, csak sokszor kell meghallgatni. :) Na meg elég magas az a bizonyos mérce az instrumentális gitárlemezeknél , amit többek között éppen ő állított fel.
Idézet
 
 
#8 Harek 2018-11-28 01:54
Szavak (és Chad Smith és Glenn facsarása többszörösen) erre vagy arra, ez a lemez sajnos sehol - de inkább, messze de sehol - sincs azoktól az örök megunhatatlan és misztikus Satch daloktól..., amit már kb. az elmúlt 15 évben sem tud képviselni albumon, sajnos.
Idézet
 
 
#7 Józsika 2018-11-21 11:27
ez egy rendes, jó, tipikus satriani lemez...mit vártok el tőle? zseni és kész..majd beérik és kész
Idézet
 
 
#6 Santoro 2018-11-20 09:31
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - fcknhostile:
És miért nem Warrel Dane-ről írtok? már a személyes topjaitokról is kikopott srácok! :D

Lesz Warrel Dane is. De nem érezzük égető szükségét annak, hogy mindenről azonnal legyen cikk, miután megjelent. Múltkor is volt valami komment, hogy de ez és ez a lemez már két hete kint van, és még nem volt kritika. :) Majd lesz. Szeretnénk kicsit emészteni a lemezeket, főleg ebben a dömpingben.



Jóra kell hallgatni, szóval várni kell még vele :)))) bocs
Idézet
 
 
#5 Meszlényi Bálint 2018-11-19 16:06
Idézet - Arpeggio:
De akkor miért csak 7.5?

A 7,5 pont egy jó eredmènynek számít. :) A hiányosságot számomra az adta, hogy egy dalban sem érzek olyan jellegű potenciàlt, mint mondjuk a Friends, az Ice 9, vagy az újabbak közül a God Is Crying. Egyébként semmi baj nincs vele.
Idézet
 
 
#4 fcknhostile 2018-11-19 15:45
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - fcknhostile:
És miért nem Warrel Dane-ről írtok? már a személyes topjaitokról is kikopott srácok! :D

Lesz Warrel Dane is. De nem érezzük égető szükségét annak, hogy mindenről azonnal legyen cikk, miután megjelent. Múltkor is volt valami komment, hogy de ez és ez a lemez már két hete kint van, és még nem volt kritika. :) Majd lesz. Szeretnénk kicsit emészteni a lemezeket, főleg ebben a dömpingben.


ok thx, érthető sry, viszont a galériában állandó rotációban lévő csúnya emberes wendigo képek nem :D
Idézet
 
 
#3 Draveczki-Ury Ádám 2018-11-19 14:28
Idézet - fcknhostile:
És miért nem Warrel Dane-ről írtok? már a személyes topjaitokról is kikopott srácok! :D

Lesz Warrel Dane is. De nem érezzük égető szükségét annak, hogy mindenről azonnal legyen cikk, miután megjelent. Múltkor is volt valami komment, hogy de ez és ez a lemez már két hete kint van, és még nem volt kritika. :) Majd lesz. Szeretnénk kicsit emészteni a lemezeket, főleg ebben a dömpingben.
Idézet
 
 
#2 fcknhostile 2018-11-19 14:24
És miért nem Warrel Dane-ről írtok? már a személyes topjaitokról is kikopott srácok! :D
Idézet
 
 
#1 Arpeggio 2018-11-19 13:12
De akkor miért csak 7.5?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.