Shock!

június 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Muse: Simulation Theory

muse_cMost már tényleg bevallhatom: sokkal többet vártam a Muse-tól. Nem feltétlenül az új lemez kapcsán – azt rögtön kivesézem –, hanem úgy általában pályafutás/eredetiség/útmutatás szempontjából. Persze félreértés ne essék, vélhetően nincs okuk panaszra a srácoknak, ugyanúgy megtöltik a koncerttermeket, ha épp turnéra indulnak, az ázsiójuk még mindig az egekben, de... És itt az a bizonyos de, ami miatt kényelmetlenül fészkelődöm az utóbbi négy lemez kapcsán. Amilyen izgalmasan indult a zenekar útja – sokan az új Queennek kiáltották ki őket, ami persze erős túlzás, főleg, hogy kimondottan szeretnek ötleteket kölcsönvenni Brian Mayéktől, és beépíteni a saját zenei világukba –, olyan tipikus, divathullámokra ráülő csapat lettek, girbegurba fejlődési útvonallal. Így a rajongásomat félretéve, néha csak vonogatom a vállam két lépés távolságból, hogy ez most mégis mi.

Félreértés ne essék, nagyon szeretem a zenekart, és a jövő évi koncert hallatán hiperventilláltam már eleget. Ám ha visszatekintek, a The Resistance esetében a retró-hullámra, a The 2nd Law-nál az akkoriban már kifulladóban lévő dubstep hátára ültek fel, a Drones visszakanyarodott a rockosabb világhoz, itt pedig elég volt ránéznem a borítóra, hogy tudjam: jó ütemérzékkel szálltak fel a synthwave '80-as éveket zseniálisan visszahozó vonatjára. A borítót egyébként Kyle Lambert vizuális művész tervezte, aki a Stranger Things sorozaton is dolgozott, tehát elég tudatosan terveztek meg minden egyes apróságot. Tehát megint az a „bajom", hogy nem ők gerjesztik a hullámokat, hanem egy adott hullámot meglovagolva evickélnek valahová. Úgysem fog kiderülni, hogy ez amolyan alkotói válság, vagy valakik óvatosan irányítják a lépteiket – mindenesetre most egy másfajta retróba simultak bele, mint pár évvvel ezelőtt.

megjelenés:
2018
kiadó:
Warner
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

Előre leszögezem, hogy óriási rajongója vagyok a synthwave-iránynak is (lehet egyáltalán bármi rossz, aminek a '80-as évekhez köze van? ugye...), és tényleg azt vártam, hogy jellegzetes szintetizátor-hangszínekben dúskáló Muse-dalfolyamok kerülnek a Simulation Theoryra, de ehhez képest azért jóval muse-osabb a végeredmény, ami persze egyáltalán nem baj, sőt. Persze a nyitó Algorithm a maga csodálatosan puffogó eighties dobsoundjával, majd szépen beúszó szintitémájával maga a pink neonmennyország, de azért csak kikerekedik ebből egy Muse-dal, főleg, miután felcsendül Matt Bellamy jól ismert, nyávogós hangja. A dal tipikus nagyívű, epikus téma, ami jól jellemzi a zenekart, és ezen az albumon sem spóroltak a giccsel: például a második, The Dark Side refrénjét biztos, hogy hetekig nem fogod kiverni a fejedből, a szólórésznél meg bólogatsz, hogy az effekttel együtt csak kölcsönvették a Queen I Want To Break Free-jének szólóját. Persze nyilván nem véletlenül, hiszen Bellamy azt énekli, hogy „break me out, break me out, set me free".

Ha szereted a '80-as évekbeli kultikus filmeket, feltétlenül nézd meg a vidám hangulatú Pressure-höz készült klipet, jópofa módon idéznek meg benne pár klasszikus és kihagyhatatlan alapművet. A Propagandát akár Prince is írhatta volna annak idején, illetve meg is írta, egyfajta tisztelgésnek is felfogható, főleg, hogy a refrénnél TÉNYLEG hajmeresztően őt lehet belehallani egyes dallamokba. Mindezek után némi időbeli télakolással a Break It To Me-ben a Rage Against The Machine árnyékát lehet tetten érni. A Something Human egyértelműen George Michael Faith-korszakára utal, tehát ha eddig nem lett volna egyértelmű, az egész lemez egyfajta kalapemelés a popzene nagyjai előtt.

A Thought Contagion már közepesebb, a hozzá készült klip menti meg, a Get Up And Fight refrénje a régi nagyívű Muse-t hozza vissza (még ha egy kicsit 30 Seconds To Mars-szerűen is), de ezt is közepesnek érzem, nincs benne túl sok izgalmas momentum. A Blockades már sokkal izgalmasabb, szépen bontakozik ki a szintetizátorokból a gitárdúsabb refrén felé, ami végre tényleg nagyot robban, noha bizonyos ízeiben itt épp maguktól nyúlnak (Knights Of Cydonia). Ha eddig nem említettem volna, a lemez mind a tizenegy (!) dalához készült videóklip, tényleg jó szívvel gondoltak az olyan lélekben a '80-as években ragadtakra, mint én. A zenekar YouTube-csatornáján meg lehet nézni mindet, ha van egy szabad órád, ne habozz. A Dig Down refrénjében ismét George Michaelt idézik, a gitárszólóval a Queent. Utóbbi dalt egyébként 2017 májusában hozták ki, szóval volt idő ismerkedni vele, de összességében inkább Muse az összkép, mint synthwave. A záró The Void érzelmileg erős húrokat pendít meg, libabőrt okozó, csodálatos szintetizátorhullámokra ültet rá, és ugyan a katarzis nálam elmaradt, de szép lezárást ad a Simulation Theorynak.

Jó párszor végigpörgettem a lemezt, vezetés közben is feelinges hallgatni, de Muse- és synthwave-rajongásom ellenére egyelőre nem tudom, pontosan hányadán állok vele, nem robbantotta szét az agyamat, pedig azt vártam. A lemez eleje határozottan erősen indul, de a közepe és a vége táján érzek némi visszaesést. Talán ráfért volna ezekre a dalokra több lendület a sok elnyújtott középtempó helyett, és jobb barátságban lennénk. Aztán úgyis koncerten mutatják majd meg erejüket az új szerzemények, addig meg még ismerkedem velük. Legyen addig is egy kellemes, de bizakodó hétésfeles.

 

Hozzászólások 

 
#4 Bólogató kutya 2018-12-19 21:14
Szilviával ellentétben én a Muse utóbbi 4 albumát épp ellentétes füllel hallom: van egy markáns, csak őket jellemző, zseniális zeneszerzési stílus, vagy inkább dalszerzési stílus (?), amit épp azon műfaji keretek közé helyeznek, amit az adott lemezen leginkább éreznek, hogy passzol az adott dal / album koncepciójához.
Úgy értem, hogy előbb hallom a Muse-t, másodlagosan csak a körítést. Magukban a dalokban hallom ki megint az újítást, egyszerűen engem magával ragad, amit alkotnak, és az is, amilyen körítéssel tálalják, még a dupstepes elemeket is helyénvalónak éreztem kettővel ezelőtt, pedig tisztán azt a stílust szívből rühellem. Ez a mostani synthwave se a szívem csücske, de szerintem jól áll nekik, ahogy csinálják! (A Korn-nak is jól állt az a sokat szidott dupstepes lemez!)
Alapvetően nálam rock a vonal, és szeretem az adott stíluson belül mozgó bandákat, de talán egy picivel jobban bírom az újítóbb, "egyedi" zenekarokat, számomra a Gojira letaglózó volt tavaly élőben, a Mastodont is nagyon megkedveltem az utolsó lemezük és a hazai koncert után (náluk későn kapcsoltam). Meg van még jópár igazán inspiráló zeneszerző, nyilván mindenkinek más és más. Nálam a Muse nagyon beillik ebbe a sorba, dobogós helyen vannak, hangulattól függ, épp melyiken.
Ettől függetlenül értem, és tetszett a kritika! Kíváncsi voltam, mit ír majd róla Szilvia :)
Idézet
 
 
#3 Montsegur 2018-12-12 21:59
Hasonló téma, mint amit a tegnapi Kruspe-interjú kapcsán is sokan leírtak: sok a jó zene, de semmi új... Ha én még egyszer ebben az életben rock vagy metal zenekartól valami eredetit hallok, hatalmas pezsgőt fogok bontani. Addig persze elvagyok a nem túl eredeti, de nagyon jó zenékkel, szerencsére azokból idén is sok jött.
Idézet
 
 
#2 Meszlényi Bálint 2018-12-12 09:58
Nem vagyok nagy Muse-szakértő, de az említett áthallásokkal felkeltetted az érdeklődésemet az új album iránt. Köszi! :)
Idézet
 
 
#1 faktor69 2018-12-12 09:00
Holnap Shadow Work kritika?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.