Shock!

szeptember 22.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Masters Of Rock 2006 - Vizovice, 2006. július 13-16.

A Bang Your Head feszt ismertetőjében már említettem volt, hogy a cseh Masters Of Rock fő vonzereje nem is annyira a különleges fellépőkben, hanem olcsóságában és közelségében rejlik. Valóban: ha valaki elég szemfüles és idejekorán veszi meg belépőjét, 6-7 ezer forintért (ami nálunk ugye kb. egy Sziget napijegynek, ill. egy átlagos koncertjegyárnak felel meg, lassan már metal szinten is), 3 nap és három éjjel ragenrollkodhat kedvére, sátorban vagy elérhető árú szálláson, Pesttől alig 400 kilométerre (sietősen 5, komótosan haladva 6 óra autóút, tehát nem is kell az egész napot átutazni).
időpont:
2006. július 13-16.
helyszín:
Vizovice, Csehország
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
Ez még akkor is megéri, ha a felhozatal sem ultraritka csemegének számító bandákból áll, hiszen tényleg egy bulis hétvége kedvéért ruccan ki az ember. Igaz, tavaly elsősorban a full exkluzívnak számított Manowar szimfonikus felvonással is tarkított monumentális koncertje miatt mentünk; de a Rhino ex-Manowar dobost és a Reign Of Terror élén erős power lemezeket leszállító Joe Stump malmsteen-kisiparost soraiban tudó Holyhell is csemege volt a javából. Még a Rhapsody is jobbik formáját mutatta, idén pedig mindhárom napra jutott valami érdekesség, hiszen jómagam itt láttam először a Kreatort, az első nap főbandája nem más volt, mint a bivalyerős felállású Whitesnake; másnap az Evergreyre, és a jó előre beharangozott Helloween-Gamma Ray közös jammelésre izgulhatott az ember; harmadnap délután pedig olvasztott fémet tankolhattunk az útra a Metal Church segítségével (“év koncertje”-gyanús, de ezt majd a kolléga lentebb kifejti). Szóval, érdemes átruccanni, hiszen mindennek fejébe még az élet is “ócsó”, szóval 1-2 kiló pluszt biztos felszed az ember MOR-on, de hát ez a ragenrol. Punnyadni, várost nézni, sörözni, kajálni stb. pedig bőven van idő, hiszen a délelőtt és a kora délután általában a rosszabbnál rosszabb cseh és szlovák bandákról szól, az első nap pl. negyed nyolc volt már, mire végre értelmes banda lépett a színpadra. Ez volt a Kreator, akik aztán alaposan megzúztak bennünket.

Pálinkás Vince

1. nap

A 2006-os Masters of Rock fesztivál nyitánya számunkra a pénteki Kreator koncert volt, ami hozta is a papírformát. Azaz ledarált, elpusztított, szétrombolt mindent, üresjárat, piszmogás, bárminemű töketlenkedés nélkül, mindezt kb. egy órában. A műsor nagyjából megfelelt a tavaly februári pesti koncert lerövidített verziójának. A program elején nyomták az újabb nótákat (Enemy of God, Impossible Brutality, Violent Revolution, Reconquering the Throne, Renewal /Renewal szerintem nem volt – P.V./ stb.) majd a koncert előrehaladtával egyre inkább visszaástunk az időben. Jöttek sorjában a klasszikusok, Terrible Certainity, Extreme Aggression, Pleasure to Kill, Betrayer, de a legnagyobbat a People of the Lie ütötte. A zárás persze megint a Flag of Hate/Tormentor egybegyúrt kettőse volt. Sok meglepetés nem érhetett senkit, a Kreator jött, lerúgta az arcunkat, majd elegánsan tovamasírozott.

Kiss Gábor

A The Gatheringgel sosem tudom, hányadán állok: szeretem ugyan a Nighttime Birds lemezüket, de miután pár éve a Szigeten egy rendkívül punnyadt bulit láttam tőlük, nem különösebben érdeklődtem már utánuk. Ezzel együtt örültem, hogy újra keresztezték egymást útjaink, kíváncsi voltam, mire jutnak egy kimondottan metal fesztiválon két olyan gyilkos koncertbanda között, mint a Kreator és a Whitesnake. Okkal hihettük ugyanis, hogy a MOR közönségét inkább keményebb kötésű dalaikkal szórakoztatják majd, mint anno a Sziget 99,9%-ban alteros publikumát. Nos, ez nem teljesen alakult így, Gatheringék nem tudtak/nem akartak kibújni a bőrükből, hiszen azért nem egy bealvós-művészi tétel is belefért a programba. Ennek eredményeként hamar a pihenés ösvényére léptünk és már a műsor második felében egyre gyakrabban felbukkanó súlyos témák sem csalogattak vissza. De ez nem is baj, lényeg, hogy a csapatban nincs semmiféle görcsös megfelelni-akarás, Anneke hangja meg továbbra is zseniális; a csapat érzéssel, beleéléssel, saját magának tetszően zenélt. Ez mindenképpen szimpatikus, de legközelebb inkább egy kis klubban, kevésbé hullafáradtan kellene őket lecsekkolni.

Lehetséges, hogy a Bang Your Heades cikkünk ezzel a MOR-tudósítással egyidőben lát majd napvilágot, ezért kéretik ignorálni, ha ott jövő időben említjük a vizovicei Whitesnake koncertet. Lényeg a lényeg: itt nem volt késés, nem volt technikai malőr, Coviék lenyomták a teljes programot, amely még így is rövidebb, mint a Live In The Still Of The Night DVD, viszont Balingen után is műsoron maradt a Slide It In nóta, és szerepeltetése ezúttal nem ment a Bad Boys rovására. Természetesen zseniális volt a zenekar, Covi hangja viszont nem volt top-formában, vagy inkább úgy lehetne mondani, hogy elfáradt a buli végére – remélem, Pestig visszatér bele az erő. A vén kecske mindezt a szokásos coverdale-i humorral (“Csak nem egy vonat ment el itt az előbb? Egy kib…tt vasútállomáson játszunk?”) és közvetlenséggel ellensúlyozta. Mondjuk azt már a Love Ain’t No Stranger elején észrevehette volna, hogy a közönségénekeltetést nem kellene erőltetni, mert a cseh publikum még a balingeninél is szánalmasabb volt, egész konkrétan kínosak voltak mind a Love Ain’t…, mind a Crying In The Rain, mind pedig a Still Of The Night ezen részei. Pesten sem számítok túl sok jóra, de ennél csak jobb lehet…

Mivel a Masterplan éjjel egy felé kezdett, amikor már lassan 20 órája talpon voltunk, nemigen sikerült ráhangolódnom a bandára, annak ellenére sem, hogy ez volt Jorn Lande egyik utolsó fellépése velük. Alapvetően mindkét Masterplan lemez kiváló, de nekem valahogy folyamatosan hiányzott belőlük az, ami a Grapow-Kusch fémjelezte Helloween-érában, és Jorn egyéb produkcióiban megvolt, ebben aztán a másnapi Helloween koncert is megerősített, ill. a hazafelé hallgatott Time Of The Oath, Better Than Raw (sőt: Metal Jukebox!) lemezek is rátettek erre egy lapáttal. Ilyen értelemben nem is sírok a szakítás miatt, bár érdekes adalék, hogy Jorn pont azért vált ki a bandából, mert a többiek a súlyosabb irányt erőltették volna, ő maga pedig további dallamosodásban gondolkozott (mint ahogy az a legutóbbi szólólemezén is tetten érhető). Ki tudja tehát, mit hoz a jövő, az biztos, hogy nem tiltakoznék ellene, ha Grapow és Kusch bedurvítaná a Masterplan zenéjét, és akárki is legyen az új énekes, nem hiszem, hogy nagyon mellényúlnak majd. Jorn pedig igazán visszatalálhatna az Arkhoz…

2. nap

A MOR nagy előnye, hogy nem kell korán kelni, sietni a reggel 10-es bandákhoz; így másnap szép kényelmesen ébredtünk a szálláshelyen, kiadós reggeli, kis délelőtti szunya, zuhany és kipihenten, kisimított ábrázattal, kora délután nagypolgári módon belibbentünk a helyszínre, Mike Terrana dobshowjára. A dobklinikának nevezett fellépésen természetesen a jó Mike nem gyógyította a dobokat, épp ellenkezőleg, szanaszét püfölte őket, többnyire zenei aláfestéssel, afféle fordított playback módon dobolt rá szólónótáira. Ezek a dalok jóféle prog metal/jazz rock(-szerű) szerzemények, mindazonáltal kicsit illúzióromboló volt ez így. Inkább szedett volna össze egy zenekart olcsó bérzenészekből vagy kérte volna meg Rage-es zenésztársait, hogy kísérjék fergeteges dobjátékát, melyről amúgy nem sok újat lehet elmondani. Így utólag sajnálom, hogy a sarkvidéki hideg és hiányos ruházatunk összekoordinálatlansága miatt kihagyni kényszerültünk az aznap esti Rage koncertet.

Amennyit a finn Charonból kaja közben hallottunk, az bőven elég is volt, tipikusan az a gótikus-dark-new wave-pop-lovemetal-mittoménmi keverék, ami kb. két szám erejéig érdekes, utána pedig dögunalom: minden szám punnyadt, ugyanazzal a középtempóval; az énekes búgó hangon duruzsol a fülünkbe; HIM-esen karcos a gitár – full bealvás az egész, pláne tűző napon. Ennél egy fokkal jobb volt a Leave’s Eyes, de az ő koncertjük után is vegyesek voltak a benyomásaim. Egyrészt az ex-Theatre Of Tragedys Liv Kristine tényleg egy bűbájos tünemény, aki csodálatos hanggal bír, de néha azért már-már tört a csillár a kitartott magas szopránhangoktól. Ráadásul feltűnési viszketegségben szenvedő férjét (ő ugye az Atrocitys Alex) is inkább jó messzire kellett volna zavarni a színpadtól, teljesen felesleges volt a jelenléte. Nem azért, mert hörgött (bár a hörgés+tiszta női ének kombinációnál kevés bosszantóbb és röhejesebb kombinációt tudok elképzelni), hanem mert szarul tette mindezt. Viccen kívül, így én is tudok vérhányni. Úgyhogy Alex bátyánk jól tönkrecseszte az amúgy ötletes, hangulatos zenét (mely azért a Gathering jobb pillanataitól és a Nightwishtől igen messze van, Kissgé szerint pedig afféle TOT-light), szerencsére mátkája (tényleg nincs szó arra, hogy Liv mennyire aranyos jelenség) és annak szimpatikus zenészei mindezt ellensúlyozni tudták. Viszont aznapra elég is volt a női metalból, így a dögös csajokból álló Crucified Barbara műsorát skippeltük…

Az Evergrey fellépését viszont semmiképpen sem akartuk kihagyni. Igaz, ez a prog-dark-power-doom keverék egyáltalán nem való ilyen rendezvényre, sokkal adekvátabb helyszín egy kis klub vagy az A Night To Remember DVD-n látható színházterem, ahol nem lihegnek az ember nyakába besörözött cseh értelmiségiek. Mégis, a zene annyira zseniális, hogy a nem éppen ideális körülmények ellenére is abszolút magával ragadott az előadás. Minden a helyén volt: az egységes kiállás, Tom Englund fájdalommal teli, reményért kiáltó hangja, valamint az érzelmes, felkavaró és mesterien összerakott dalok. Ezt kellene gothic metalnak hívni, nem a Charon-féle bénázást… Hogy is hagyhattam ki tavaly azt a pesti koncertet?! Ez többet nem fordulhat elő, mint ahogy az sem, hogy a koncert DVD-t ne vegyem meg eredetiben!

A Gamma Ray első harmadát vacsorával töltöttük, majd a buli végefelé odaslattyogtunk és még éppen elcsíptünk valamit a remek formában lévő csapat bulijából. Persze nem volt meglepetés, hogy Hansenék jók lesznek, hiszen jók voltak már tavaly ősszel is Pesten; mégis, sokkal kíváncsibb voltam a Helloweenre, hiszen, bár az aktuális lemezt Keeper 3-nak hívják, úgy tűnik, Weikiék megint “mertek nagyok lenni”. Gigantikus vállalkozás volt a dupla lemez és brutálisan jól is sült el – a Dark Ride színvonalát még nem éri el, de ismét jó az irány. Persze könnyen elképzelhető, hogy a Rabbit lemezzel kapcsolatos álláspontomat is revideálnom kellene, mert az innen előkapott Hell Was Made In Heaven is nagyon sütött… Szóval remek, minden várakozásomat felülmúló bulit nyomott a Helloween, Andi Deris (meglepő-e avagy sem) nagyon jól énekelt, a már nem is annyira új gitáros Sascha pedig hatalmasakat pöngetett, mint a dalokban, mind az önálló szóló során. A műsorra pedig igazán nem lehetett panasz: be merték vállalni a tizenakárhány perces King For a 1000 Years-t nyitónótának, majd nem sokkal később a szintén monumentális Halloweent is elnyomták egy az egyben. Nagyon jól sikerült a Tale That Wasn’t Right is és kellemes meglepetésként ért a már-már kötelező If I Could Fly mellett a Mr. Torture is (a kissé halk sound miatt nem harapott ugyan annyira, mint kellett volna, de azért előkerült az a léggitár).

Sajnos a Time Of The Oath-ről csak a szintén standard Power fért bele a programba, de szerencsére 10 perces ó-óztatás nélkül. Ami pedig a többi standard slágert illeti, hát úgy esett, hogy a Dr. Stein után a Future World-I Want Out duót a Gamma Ray gitárosaival (Kai Hansent is beleértve) kiegészülve nyomta el a banda, ami jó volt, de még jobb lett volna, ha nem lehet róla előre tudni. Én mindenesetre újra bizalmat szavazok a Helloweennek, ha továbbra is a Keeper 3 irányát követik, még egy kicsit merészebben, tényleg királyok lesznek 1000 évre…

Pálinkás Vince

Hihetetlen, de teljesen mindegy, hol, mikor, mekkora helyen játszik a Rage, az biztosra vehető, hogy iszonyatosan megdörren minden koncertjük. Most is elég komoly kontraszt volt a hasító hangzás és a Helloween finoman szólva is harmatos soundja közt. Annak ellenére, hogy már vagy hatodszor láttam Peavyéket, és alig álltam a lábamon, továbbá igencsak fagyos volt az idő is, kitartottam, mert egy Rage koncert mindig élmény. Nem is a program, hanem sokkal inkább a hihetetlen hangszeres játék és a profizmus miatt. Mike Terrana megint iszonyatos erővel és marha látványosan dobolt és persze megint volt dobszóló is - ezúttal az éneklős verzió – amit hiába tudok már szinte kívülről, mégis öröm volt nézni.
Az állam ezúttal azonban inkább Victor Smolski játékától és szólójától esett le! Hihetetlen és szavakkal leírhatatlan, mit művelt megint a figura. Egy bajom szokott csak lenni a csapattal, nevezetesen, hogy minimális fantáziával rakják össze a programjukat, újra ugyanazokat a számokat elővezetve (Úristen, mit nem adnék egyszer például egy Deep in the Blackest Hole-ért?!), ami egy tizenvalahány lemezes zenekarnál finoman szólva is furcsa. Ezúttal viszont kárpótolt, hogy nem elég, hogy elővették az 1992-es Trapped! lemez Baby, I’m Your Nightmare dalát, de nem átallottak elnyomni az új lemez teljes, Lingua Mortis Svitjét is. Az elején kicsit szívtam a fogam, mert lemezen nem igazán jött be ez a szimfonikus, nagyzenekarra írt tétel, de élőben nagyon hengerelt, el is határoztam, hogy alaposan áthallgatom majd a Speak of the Dead anyagot. A koncertet természetesen megint a Higher Than the Sky járta, ami után agyonfagyva és holtfáradtan, de rendkívül elégedetten térhettem nyugovóra a sátramban, hisz ez is egy remek nap volt.

3. nap

Az idei MOR számomra legnagyobb vonzereje és különlegessége mindenképp az Annihilator helyére beugrott Metal Church volt, akik az új lemez, az A Light in the Dark megjelenése kapcsán léptek fel. Ugyan az anyaghoz még nem volt szerencsém, de a buli élvezetéhez nem is volt rá szükség, hiszen szinte kizárólag a nemrég elhunyt szegény David Wayne fémjelezte korszak klasszikus dalai voltak terítéken. A Mike Howe-val készült dalokat teljesen mellőzték, és az “új sráccal” Ronnie Munroeval készült két lemezt is csak a Leave Them Behind, valamint az új Mirror of Lies képviselte (bár mintha a nyitónóta is ismeretlenül csengett volna). Abszolút időutazás volt a koncert, mondjuk úgy 1984 környékére, hisz felcsendült a Ton of Bricks, a Start the Fire, a Watch the Children Pray, a Beyond the Black valamint a Gods of Wrath, ami egész egyszerűen lerobbantotta a fejem. Ronnie egyébként kiválóan énekelt, és a tenyeréből etette az egész publikumot, aminek köszönhetően végig harsogott a Metal Church kórus. Sokan fanyalognak a Metal Church új korszakával kapcsolatban, de engem meggyőzött ez a buli, hogy a mosolygós, roppant szimpatikus Kurdt Vanderhoof vezette brigádra van igény a színtéren, ráadásul ilyen koncertteljesítménnyel bárhol megállják a helyüket. Mellesleg pedig nekem a Ronnie debütálását jelentő Weight of the World is tetszett, az új lemezről meg majd később nyilatkozom…

Idén Mezőtúron egyáltalán nem tudott lekötni az Edguy, ráadásul őket is láttam már ezerszer élőben, így nem túl nagy érdeklődéssel vártam újabb koncertjüket. Ám hála istennek pozitívan csalódtam! A haját levedlett Tobias Sammett – akár egy nyeszlett Bon Jovi – vezette csapat ugyanis olyan bulit csapott, hogy ihaj. Tobiból megállás nélkül ömlött a f…ság, ráadásul a fiúk nem átallottak elővenni olyan vicces nótákat, mint pl. a Trinidad. Tobias többször dicsérte a cseh sört, de különösen sok szót vesztegetett a cseh lányok filmszakmában folytatott áldásos tevékenységére, valamint a dobos Felix, ezen művészeti ágat átfogó gyűjteményére is. Felixtől dobszólót is kaptunk, amelyben elhangzott a Csillagok háborújából ismert birodalmi induló is, de összességében talán kicsit túl hosszúra sikeredett. Nem vagyok nagy Edguy fan, de az olyan jó kis nótákra, mint a Babylon, a komoly mondanivalóval rendelkező Fucking with Fire vagy a Vain Glory Opera jólesett kicsit billegetni.

Az Apocalyptica két hete Mezőtúron egy olyan fergeteges bulit csapott, hogy azóta is keresgélem az államat, a nagyjából már felszáradt sártengerben. Kíváncsi voltam, sikerül-e hozni megint a jó formát, és ahogy az profiktól elvárható, ezzel nem is volt gond. A program 90%-ban megegyezett a két héttel korábbival, ha jól emlékszem, összesen annyi változás volt, hogy a Refuse/Resistet a Fight Fire with Fire, míg a Nothing Else Matters-t az Enter Sandman váltotta. Az előadás megint tökéletes volt, ráadásul ezúttal Perttu Kivilakso csellójával sem volt technikai difi. Különlegesség volt egyébként ez a koncert, hisz ez volt az első olyan Apocalyptica buli, ahol vokalista is fellépett, nevezetesen egy helyi erő, Marta Jandová. Nem tudom, ki a hölgyemény, de a Path-t nagyon jól nyomta, ráadásul roppant szimpatikussá is tette az állandó mosolygás. Csakúgy, mint két héttel korábban, kiváló koncert volt ez is.

A fesztivál záróakkordját a Within Temptation koncertje jelentette. Ekkorra már annyira leépültem a hidegtől meg a háromnapos álldogálástól, hogy bármennyire tetszett is a buli, csak a feléig bírtam. Nem irigyeltem szegény Sharon den Adelt, aki egy felül majdnem teljesen nyitott estélyiben kellett, hogy énekeljen kb. 12 és fél fokban. Mindenesetre nem okozott neki gondot, így egy személyben eladta az egész produkciót. Érdekes volt megfigyelni, a többiek mennyire a háttérbe húzódtak, teljesen átadták a terepet Sharonnak. Maga a színpadkép is érdekes volt, hiszen a dobszerkó nem középen helyezkedett el, hanem kipakolták a színpad bal oldalára egy emelvényre, amellyel szemben, szintén egy emelvény tetején kapott helyt a szinti. Nagyon szívesen elnéztem volna őket, de fél kettőkor már majd elaludtam állva, így félbehagytam a koncertet. Egy klubbulira viszont bármikor vevő lennék, remélem, járnak még a környéken valamikor.

Kiss Gábor

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.